Immár lassan tíz éve az 1975– 1976-os születésű korosztály adja a magyar válogatott gerincét. Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Ladányi Balázs, Tőkési Lajos, Horváth András, Szélig Viktor, Erdősi Péter, Orsó László, Svasznek Bence (ideértendő még a kulcscsonttörésből lábadozó Tokaji Viktor, aki 1977-es születése miatt is kivétel) Debrecenben is meghatározta a csapat játékát. Többször leírtuk már, hogy az elsősorban Kercsó Árpád nevéhez fűzhető tudatos nevelői munka mellett a csillagok szerencsés állása is kellett ahhoz, hogy ők kivétel nélkül nem csupán válogatottságig vitték, hanem nélkülük évek óta egyszerűen elképzelhetetlen a magyar hoki. (A velük egy- idős, de időközben lemorzsolódott – igaz, részben még ma is aktív – játékosok listája szinte ugyanenynyire terjedelmes: Berényi, Faragó, Kővágó, Bali, Zalavári, Simon, Rajz, Holló, Sándor.)
Mi lesz, ha egyszer visszavonulnak? Ami ugyan nem jövőre, talán még két-három év múlva sem esedékes, de öt-hat éves távlatban számolni kell vele. A tisztesség kedvéért említsük meg, hogy a válogatottban jelenleg hárman idősebbek náluk. A dunaszerdahelyi, illetve csíkszeredai születésű Sille Tamás (1969) és Csibi József (1973), valamint a kisstadionbeli idők utolsó mohikánja, Kangyal Balázs (1969).
Ocskayék felbukkanásának véletlenszerűségét az is mutatja, hogy utánuk négy teljes generáció kimaradt; legközelebb az 1979–1980-as születésűek közül kerültek ki válogatottak: Budai Krisztián, Szuper Levente, Majoross Gergely, Lencsés Tamás, Vas Márton, Peterdi Imre, Fodor Szabolcs (továbbá a vb-ről csak az utolsó keretszűkítéskor lemaradt Hoffmann Attila, Kiss Gábor, Szuna Roland és a sérült Gröschl Tamás). A két kapus külön kategória, a többiek viszont – a sértés szándéka nélkül – mennyiségben és minőségben is elmaradnak a négy évvel korosabbaktól. Ráadásul ugrásszerű fejlődésükben már nem is bízhatunk. Fekete Dánielt és (a bő keretig jutott) Borbás Gergelyt (1982) leszámítva újabb négy-öt éves „szakadék” következik. Kovács Csaba és Vas János (1984) fémjelzi az ígéretes újrakezdést, az emberben azonban ott motoszkál a kérdés, velük és társaikkal mire jutunk? Öt év múlva nem a felkerülés, hanem a bennmaradás lesz a tét? Nem kizárható. Kovács Zoltán, a szövetség főtitkára ennél azért derűlátóbb:
– Kétségtelen, hogy Ladányi Balázsékat nehéz lesz pótolni, de ez még nem időszerű probléma. Csatlakoznék Pat Cortina szövetségi kapitányhoz, aki a magyar válogatott fejlődési lehetőségeit firtató kérdésekre azzal válaszolt, hogy a világbajnokság legjobbja, a norvég Ask harmincöt éves. A nagy egyéniségek természetesen meghatározók, de én nem csupán a játékosok felől vizsgálnám meg a válogatott jövőjét. Ha folytatódik a tendencia, s egyre több jégpálya épül, továbbá, ameddig olyan szakemberek dolgoznak a magyar jégkorongban, mint Pat Cortina, Patrick Urban (a válogatott svéd másodedzője – a szerk.), Björn Ferber (svéd, Dunaújváros), Eduárd Giblák (szlovák, Újpest), Dusan Kapusta (szlovák, Alba Volán), addig a divízió I-es színvonal mindenképpen biztosított.
Folytonosság mindenekelőtt. De éppen a magyar hoki a bizonyíték rá, olykor nagy ugrásokkal is célt lehet érni.
Csíkszereda–Debrecen-együttműködés?
