Mi a szleng és a köznyelv közötti különbség?
– Ha sarkítani akarunk, akkor azt mondhatjuk, csak szleng létezik, és az maga a beszélt nyelv. A szleng a folyamatos nyelvmegújítás, a nyelvi kreativitás, a meghökkentés terepe a nyelvi hagyomány figyelembevételével és átalakításával. Új szavak, metaforák, beszélt nyelvi szóalkotásmódok születnek, amelyeket először csak egy kis közösség ért és értékel. Ha azt mondja valaki, hogy „ez jól müxik”, csak kevesen értik, de ha azt, „köpd le a pilácsot”, ma már mindenki. Ez utóbbi is valamikori szleng, ma már azonban nem az, hanem olyan kifejezés, amelyik átment a közbeszédbe. A szleng általánossá válása, tehát a beszélt nyelv lazább változatának megjelenése a társadalom demokratizálódásának a jele. Elmosódnak a társadalmi szintek, hierarchiák, terjed a bizalmasság, a tegeződés, eltűnőben van a határ az igényes és a kevésbé igényes nyelvi rétegek között. Voltak egykor az életnek olyan színterei, ahol az igényes beszéd használata egyértelmű volt. Az emberek a templomban, az iskolában másként beszéltek, mint otthon, és természetesen igényes volt a színpadi vagy a szépirodalmi nyelv is. Mára talán a templomot kivéve ez a különbség megszűnt, ami egyértelműen jelzi a társadalomban bekövetkezett értékváltást.
– Ez az értékváltással együtt járó stílusváltás már a XXI. század nyelve és stílusa?
– Az ifjúság kultúráját vették át, fogadták el az idősebbek, azért hordanak ma a nagymamák is farmert. Ez világjelenség. A farmer mellé átvették a fiatalok beszédmódját is, úgy látszik, mintha egy generáció nemhogy átörökítette volna a maga hagyományait, hanem éppen hogy a magáét elhagyta, s helyette újat tanult volna. A gyerek–szülő viszonyban körülbelül ötven éve terjedt el a tegeződés, a nagymama–unoka viszonyban valamivel később. Ez az állapot azonban még nem végleges. Vannak visszautak, és persze vannak nagymamák, akik igényes beszédre tanítják unokáikat – nagymamanyelvnek nevezzük ezt az állapotot –, és fiatalok, akikben van törekvés az igényességre, a választékos beszédmódra. Ezt a tanítványaimnál is tapasztalom.
– A nyelv újraalkotása és a nyelvi műveletlenség között azonban megvan a határ. Igaz, egyre nehezebben érzékelhető.
– A kultúrának, a mindennapi viselkedésnek részévé vált a meghökkentés, a nyelvi humor. A nyelvész számára ez jó terep, én magam gyűjtöm az olyanfajta szellemes kifejezéseket, mint „borútra derű” vagy „nem te nyaltad hegyesre a piramist”. A szleng szándékos és tudatos ferdítés, a nyelvi kulturálatlanság azonban a műveletlenség kifejeződése. Ha valaki nyilvános megszólalásban azt mondja, hogy „kárászéletű”, vagy hogy „hattyúdalként fogok visszavonulni”, akkor már nem lehet szellemes nyelvalkotással „vádolni”. Egyébként ha a szlengből panel lesz, nyelvi közhellyé válik.
– Milyen nyelvi és kulturális forrásból táplálkozik a magyar szleng?
– Egyik része belső nyelvújítás, a másik pedig behozatal, amelynek során a harmincas évekig a német, cigány és jiddis nyelvből vett át elemeket. Mostanra azonban egyértelműen az angol lett a szleng forrása. Ma mitingelünk, soppingolunk, csekkolunk és filingezünk. Természetesen már aki… Ezek a szavak tulajdonképpen nem is számítanak szlengnek, hiszen köznyelvivé váltak. A szleng legújabb változata az internetszleng.
– A nyelvész számára fontos kutatási terep lett a számítógép és a mobiltelefónia terjedése nyomán született írott-beszélt nyelv is. Új kommunikációs térben új, az elfogadott szabályokra fittyet hányó nyelv született.
– A számítógép és az internet már maga is egy sor új fogalmat hozott. Közülük néhánynak lett magyar megfelelője, másoknak nem. Vajon a kurzor helyett végül meghonosul-e a helyőr, a helyző vagy a mutacs? Maga az internet a nyelvi és kulturális váltás szimbóluma. Az internetgalaxis nyelvi jellemzője, hogy míg eddig elkülönült egymástól az írott és a beszélt nyelv – az írott mindig fegyelmezettebb volt, szervezettebb, a beszélt pedig terjengősebb –, a technikai eszközök – telefon, rádió – révén előbb megszületett a másodlagos szóbeliség, most pedig a másodlagos írásbeliség, amelyet informatikai háttér támogat. Vagyis megkétszereződtek a nyelvi létmódok. Az e-mail, a chat, az sms olyan levélbeszéd, amely olykor fittyet hány a hagyományos helyesírásra, nem számítanak hibának az elütések, szószátyár, egyszersmind radikális rövidítéseket használ, valamint olyan szavakat, szóösszetételeket, amelyek korábban csak szóban jelentek meg. Azt írhatja valaki: „nem bíííííírok elmenni”, avagy a gyors beszédet idézően: „valszeg, asszem, nemtom”. Egyre több a kép – a filozófusok szerint ikonikus forradalom előtt állunk –, ha azt akarjuk mondani: nagyon szeretlek, azt írjuk, „szeretlek:)”, ezt érzelemmel dúsíthatjuk: „:)))))”, ha pedig valamit csupa nagybetűvel írunk, azt jelenti, HANGOSKODUNK. Mikor a XVI. században folyt a helyesírás megszervezése, gondolkodtak azon, hogy különféle érzelmi-hangulati jeleket is bevezetnek, például halkan, hangosan, gyorsan stb. Akkor nem vették ezt be a helyesírásba. Négy évszázaddal később, fittyet hányva a nyelvészeknek, megvalósítja ezt az internetes világ. Vagy vegyük azt a formát: „ÉRDKL?” A magánhangzók elhagyását a rovásírás már kitalálta, az arab, a héber máig ezek nélkül ír. És a mai esemesező vagy csetelő fiatal is.
– Ezek közösségi vagy egyéni találmányok?
– A népmesét is mindig egyvalaki találja ki, de csak akkor marad életben, ha megfelel a közösség által jóváhagyott szabályoknak. Ezután azonban már rohamosan terjed. Vegyük csak az ÉRDKL formát. Ha elhagyjuk a magánhangzókat, a szó érthető, ha a mássalhangzókat hagynánk ki, nem lenne az. Nem is terjedhetne el. Gond akkor van, ha e nyelv használója nem tud disztingválni, tehát azt írja az iskolai dolgozatában, hogy „József Attila 6ása”, és hogy a költő „+halt”, engem pedig „+6ott” ez a dolog. Ilyenkor valószínűleg – valszeg? – egyest kap. Tehát tudatosítani kellene az emberekben a négy nyelvi létmódot, a felnőttekben pedig azt, hogy a mai gyerek az internetről és nem a szülőtől tanul. Azt kellene mondani a diáknak, hogy így lehet írni, csak nem az iskolában. Tanuld meg a helyesírást is! Tudatosítani kellene, hogy mi a nyilvános szöveg és mi a magánszöveg, és hogyan, mikor kell és lehet ezekkel élni. Üdvözlendő, hogy a gyerek okítja a szüleit az internet használatára, de a kulturális szabályokat azért a szülőnek kellene megtanítania. A digitális szakadék oda-vissza értelmezendő!
– Elképzelhető, hogy az internetes stílus és kultúra bevonul a hivatalosságba, például elfogadottá válik az iskolákban?
– Ha így lesz, akkor nem fogjuk megérteni egymást. Ez ugyanis pillanatnyi, gyorsan változó és főként rétegkultúra.
– Ha valaki néhány kis jellel el tudja mondani az érzelmeit, nem kell törekednie arra, hogy szellemi erőfeszítést tegyen a szóbeli megfogalmazásukra. Ez nem hozhat egyszerűsödést, szegényedést?
– Óvakodnék attól, hogy ezt szegényedésnek nevezzem. Inkább azt kellene vizsgálni, hogyan hat az internet, az informatika a szövegértésünkre. A világhálóról óriási szöveg- és információhullám érkezik, azt azonban nem tanítják, hogyan kell ebben válogatni, hogy lehet eligazodni. Az internetről gyűjtött és átalakított szövegek nagyon inkoherensek, szétesők. Hiányzik mögülük a befogadás és az írás munkája, ettől felszínessé válnak. Egészen más lesz ugyanaz a szöveg, ha kézzel írják, ha írógéppel vagy ha számítógéppel. A kézírás és az írógép fegyelmez: komolyabb fizikai és szellemi munkát jelent, ott a szöveget meg kell tervezni. Közben látom is az egész művet. A számítógépemen azonban csak részeket látok, nem tudom áttekinteni a folyamatot. Fenn kell tehát tartani az igényes köznyelvet, emellett pedig él egy érdekes szövegvilág, a mindennapi szövegelések világa. Ha a kettő véglegesen összekeveredne, az tragikus lenne. Nem lehet a parlamentben chatnyelven beszélni. Az emberek közötti együttműködést a nagy közösség szabályai alakítják. Ha már létezik egy elfogadott, persze változásban lévő szabályrendszer, miért kellene helyette másikat kialakítani? Miért és kinek lenne jó, ha például a „-hat, -het” képzőt kiszorítaná a hatos szám?
– Mi tehát a teendő? Nyelvi megfigyelés és leírás vagy nyelvművelés, nevezzük azt akár nyelvstratégiának, akár anyanyelvápolásnak? Miért nem használják a nyelvészek jobban a médiát? S itt nem elsősorban a nyelvművelő műsorokra gondolok, hanem arra, hogy beépülhetne az anyanyelvi kultúra ismerete a vetélkedőkbe, a mindennapi médiaéletbe.
– Valóban erős a médiaszél. Tudomásul kell vennünk, hogy az anyanyelv tanulásának forrása a tévé és az internet, és egyre csekélyebb mértékben a szülő. Van nyelvstratégiánk, amelyet jelenleg egy nyelvészekből álló baráti társaság fejleszt és ad közre. Szükség lenne ehhez kapcsolódó kutatóintézetre. Fontos a nyelvi technológiák fejlesztése is, tehát a helyesírási, nyelvművelő és -fordító programoké. De mindezek mellett valóban jobban lehetne használni a médiateret. Hollandiában rendeznek országos helyesírási versenyt, „a nagy diktálásét”, amelyet közvetít a televízió, és mindenki izgatottan figyeli, hogy az oktatási miniszter elkövet-e hibát egy diktált szövegben. Hasonló akciókat nálunk is lehetne szervezni. Talán felnövőben van az a nyelvészgeneráció, amelyik majd jobban él ezekkel a lehetőségekkel.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
