Nikolaus Brylinger és örököse fontos szerepet játszott az ezerötszázas évek bázeli nyomdászatában. Ennek ellenére talán nem túlzás azt mondani, hogy a második-harmadik vonalban munkálkodtak, hiszen a XVI. század elején olyan nagy cégek működtek a városban, mint Frobené vagy Heinrich Petrié. Brylinger jelentőségét azonban hiba volna lebecsülni. Utódával együtt csaknem fél évszázadon keresztül munkálkodtak; Nikolaus Brylinger 1537-től 1565-ig, örököse 1565-től 1584-ig szolgálta a könyvkiadás ügyét. A kiadó és nyomdász bizonyára nemcsak szimpatizált a hitújítással, hanem maga is a megreformált eklézsiához tartozott, s így kivívta Róma rosszallását is: az 1559-ben IV. Pál uralkodása alatt kiadott Index librorum prohibitorumban fellelhető az 1544-es Brylinger-biblia, és a nyomdászt mint eretnek művek készítőjét külön is megemlíti a lista.
Pedig Brylinger a biztos üzleti haszon reményében elsősorban tankönyvként is használatos, kelendő ókori szerzők műveit nyomtatta ki. Ezópus fabuláit, Terentius komédiáit, Homérosz műveit többször is megjelentette – ékes jeleként a könyvek iránti élénk keresletnek. Cicero, Catullus, Vergilius, Horatius műveinek kiadásai mutatják a kiadó elkötelezettségét a humanista nevelés iránt.
E sorba tökéletesen illik Marcus Fabius Quintilianus retorikai tankönyve, az Institutio oratoria, amelyet az első században élt rétor – aki talán a világ első államilag fizetett tanára volt – nyugdíjba vonulása után kezdett írni. E művet alapossága és módszeressége miatt az egyetemi tankönyvek ősének tekintik. Quintilianus munkája hosszú-hosszú évszázadokon keresztül volt az ékesszólás tanításának biztos alapja. Martialis szerint a római ifjúság legnagyobb tanítója a hispániai születésű szónok. De Quintilianus a retorikaoktatás kapcsán a kisgyermekek nevelésével, sőt a septem artes liberales, a hét szabad művészet egyéb tárgyainak oktatásával is foglalkozott, ezért aztán szinte bármilyen pedagógiai problémára találhatunk megoldást nála.
Első nyomtatott kiadása 1470-ből származik, a szöveg Johannes Antonius Campanus gondozásában jelent meg Rómában, Ulrich Han műhelyében. (Körülbelül abban az évtizedben, amikor Mátyás könyvtára számára Umbriában egy gyönyörű kódexbe lemásolták az antik szerző tankönyvét.) Ulrich Han kiadását követte egy velencei nyomda edíciója 1480 körül, 1482-ben pedig Dionysius Bertochus és Peregrino Pasquale jelentette meg Trevisióban az Institutionest. Quintilianus műve a reneszánsz műveltség alapját is jelentette. Ennek ellenére teljes magyar kiadása nagyon sokáig nem volt, csak idézeteket szemezgettek az Institutio oratoriából. Elsőként Johannes Honter, aki brassói nyomdájának egyik korai termékeként adhatta ki Compendium rhetorices ex Cicerone et Quintiliano című válogatását, majd e sikeres gyűjtemény még többször is napvilágot látott.
Nikolaus Brylinger 1548-as Quintilianus-kiadása tehát már temérdek nyomtatott változat után készült. Ő Melanchton barátjának, Joachim Camerariusnak és a humanista jogász, Johann Sichard munkájának alapján adta ki a szöveget. Az előszó az utrechti Gilbertus Longoliustól származik, amelyet valamely más kiadásból vehetett át a kiadó, mert a kötet megjelenésekor Longolius már öt éve halott volt.
Magyarországon számtalan Quintilianus-kiadás volt forgalomban, hiszen nálunk is használták a retorika oktatásához, nagy egyetemi könyvtárakban éppúgy előfordult, mint magánszemélyeknél. Brylinger 1548-as könyve talán nem volt a legismertebb, legalábbis mára nem sok példány maradt belőle, és e kiadásra vonatkozó hivatkozással sem találkozhatunk gyakran. A némely művével a római indexre került nyomdász Quintilianusát, melynek szövegét protestáns tudósok gondozták, különös módon a gyöngyösi ferencesek őrizték meg az utókornak. Talán a jezsuiták gimnáziumának könyvtárából kerülhetett hozzájuk a könyv 1776 után – erre utalna az egyik bejegyzés: „Szolgálatomat ajánlom Klmednek mint jó akaro fele barátomnak in Anno 1680 Die 26 Julii … Omnia ad majorem Dei Gloriam” Vagyis: Mindent Isten nagyobb dicsőségére. Ez a jezsuiták jelmondata. Persze írhatott bárki Isten nagyobb dicsőségére, a jelmondat ebben a környezetben mégis nagyon valószínűsíti a kötet eredetét.
A legrégebbi tulajdonos azonban jóval korábban, 1582. január 18-án jegyezte föl nevét a könyvbe. Amennyire ki lehet betűzni, Franciscus Zamgonnak hívták az illetőt. Bizonyára diák volt. Nem sokkal korábban vagy későbben írta fel magát a címlapra Christophorus, kinek vezetékneve talán Cesmy volt. A kötet 1623-as tulajdonosa humanista hangzású néven örökítette meg magát: Ex libris Andreae Caesarej, talán Császári András. Sokkal egyértelműbb Nyitrai Nagy Péter írása, aki az oroszlános nyomdászjelvény fölé firkantotta a nevét, viszont a könyvbirtoklás idejét nem örökítette meg. Írása alapján valamikor a XVIII. század első felében lehetett nála Quintilianus kötete.
A sok-sok név és bejegyzés között a legérdekesebb Kovácsi György „fohásza”. Talán saját maga, talán valamelyik diáktársa jegyezte föl Andreas Caesareus bejegyzése alá az alábbi rövid szöveget: „Szanyad Kovacsi Györgyöt szerelmetes Venus”. Ki lehetett ez a Quintilianus retorikájába belefáradt hajdani diák, aki Venus segítségét remélte? Neve sajnos nem túl ritka. Talán azonos azzal a Kovácsi Györggyel, aki 1631-ben jászberényi bíró volt egy esztendeig. Az Institutio oratoria példánya fölött kókadozó ifjú elunta a szónoki nagyság tanulmányozását…
origo.hu
Párkány jövője a tét az agyevő amőba kapcsán indított vizsgálatban
