Hetessel végződő nap

Találkozásaink után sokat tépelődtem, mit adhatok címül ennek a történetnek, mert az első, ami eszembe jutott, egy verscím volt: Margitta élni akar. Igen ám, de az egészhez annyi köze van a versnek, hogy a történet kiindulópontja a partiumi kis városka a hepehupás vén Szilágyban. Innen indultak el az én hazámbeliek, mert ők is élni akartak. Sorsvers az Ady-költemény, mert ahogy Margitta, úgy egy ország, benne sok-sok család akar élni, és ha akarja, ha kívánja, éli az élni akarók sorsát, beérkezvén a már harmadik évezredbe.
Gyógykezelésre várakoztunk a téli március nagykabátos napjaiban, és ilyenkor legjobb az időt beszélgetéssel használni, persze okosabb, ha nem a saját nyavalyáit teregeti mások elé az ember. Magas, jó erőben, életkorát meghazudtoló frissességben kerültem azért mégiscsak kezelésre váró társ mellé, kiderült, hogy mindketten partiumbeliek vagyunk, s ki előbb, ki később köszönt el a szülővárosától, nekiindultunk szerencsét próbálni. A frissebb élmények az ő sorsukat színesítették. Megpróbáltam elbeszélésbe rendezni, és átadom az olvasóknak.

– Azt nem tudom kifejezni, mit éreztem, mikor a világba indulás először jutott eszembe. Első szavammal a feleségemet zaklattam föl: mert te nem hiába beszélgetsz annyit bárkivel, abból mindig olyan elhatározások lesznek, hogy először is megbánjuk. Sokat beszélek. Szeretek társalogni, ismerkedni. Megütődtek rajtam, mikor ismeretlen helyeken köszöngettem sose látott embereknek. De azért születtünk, hogy ne úgy menjünk el egymás mellett, hogy az a másik úgy tekintsen; még embernek sem néz, hiszen nem köszön. Ahová megérkeztem, körülöttem enyhült a világ. A többség egy parányi hálával megörült a jó napotnak.
Így nehezen érek a végére. Márpedig amin keresztülmentünk, az keserves, panaszos, nagy ív papiros lenne tele vele. Odaát nálunk még a „mindenkinél okosabb” volt az úr. Róla beszélni csak behajtott ajtó mögött, de ott is csendben lehetett, mert nem csak a falnak volt füle. Minden kitudódik, Ákos, ha már három fejen a fülek megjegyezték a szavaidat – mondta öregbátyám, aki ásta a Duna-csatornát.
Nem kell a kollektíva? Akkor kicsit tágítjuk a nézeteidet! Akik ott voltunk, megtanultuk: csak egyszer kerüljünk vissza, még a hangos szót is kétszer kérdezzük, mielőtt egyszer felelnénk. Mindenütt csak a félsz, én semmit nem hallottam, még kevesebbet láttam, ott sem voltam, senkivel se találkoztam, csupa nem, dehogy beszéddel. Szőttük a szót, még az időjárásról is, mert ha kellemetlenebbre fordult, azt is dicsérni kellett. Otthon előbb azt hittük, hogy lehet őszintén, a Duna-csatornánál megtanultuk: hallgatás-némaság annyi, mint életben maradás. A vélemény, a kimondott szó ítélet, kezeden, szádon csattan, majd gyászolhatod. Ákos bátyám tanításai így összegeződtek politikai nézeteinek kiigazítása után, mert élt még három köhögős esztendőt, hogy eleresztették. Ha maradt bennetek egy szikra, ne hagyjátok magatokat: szaladjatok el innen, mert az én sorsom lesz a tiétek is.
És jöttek a lobbanásos idők. Itt egy csepp tűz, máshol már magasabb lángok, 1989–90, és akkor egyik este azt mondtam: nem szükséges nekem családostól bennégni, hiszen élni akarunk. Mire jutottunk? Én olyan előmunkásig vittem a gyárban. Úgy hívtak, mester. Feleségem a szövőben majd húsz évig szaladgált a gombolyag után, de reménye könnyítésre semmi. Két gyerek a tizenkét osztály után járta a nagyobb városokat, de mikor megvilágosodott, hogy az államnyelvben még hézagok mutatkoznak, megmutatták nekik az ajtót. Esténként, mikor már pihent a család, négyszer-ötször is végigjártam a házat-udvart: ezt is egyedül toldoztam a magunk güzülte szűkhöz, a kezdetlegeshez. Hogy esik ezt bezárni, itt hagyni, közeledve az ötvenhez?
Hol-merre, hogyan állok meg három-négy csomaggal a kezemben, mert vinni csak annyit tudok? De abból élet nem nőhet. De más oldalon meg ott áll: van egy kitaposatlan út, ami kifelé vezet az országból, és nem papírok nélkül, mert most kínálják: mehettek! Nem kellene mégis elfogadni? Minden jóváhagyás nélkül, egyedül bementem a hivatalba, kikértem az útra bocsátót. Este, mikor mindenki ott volt, megmutattam, mehetünk. Számítottam a sírásra, ami a feleségemet illeti, de a gyerekek, a két nagy s még a kicsi is örvendezni kezdtek. Menjünk, akár már holnap! És minden itt marad veszendőre? Gondolkozzatok! A mama egyedül maradt. Lehervadt, mint korai fagyok után a virág. Minden nagyobb váltás neheze az anyáké. Öten tíz kéz, de mi fér el abban? Azt is vinni kell, de ez sem maradhat, és kezdődött a válogatás elölről, mert minden kedves, még az ócska is, ha válni kell attól.

– Én Istenem, hát végül mikorra kell készen legyünk? Egy napot letagadtam, mert már szerdán virradóra elindulhattunk volna, de azt mondtam, csütörtökre. Nem lesz szerencsés nap, mert az 17-e. A héttel végződő napok nem szerencsések. Ő szegény csak kitalálta, mint én, a csütörtököt. És kezdődött minden elölről. Mit visz, mitől válik? Itt a ház, kire mire marad? Nyugtattam volna: jó kezekben marad. Majd Ákos bátyám intézi.
Szegény, még a magukéval sem bír.
Azt a délutánt meg az éjszakát senkinek nem kívánom. Már világosodott, mire az izgalom, a kimerültség annyira erőt vett, hogy ülve, asztalra borulva lehunytuk a szemünket. Feleségem felijed: elfogtak bennünket, jaj, mi lesz? Magamhoz térek: itthon vagyunk, semmi baj. Óh, ez a hetessel végződő nap, meglátod, nem vezet jóra. És sír, zokog, nehogy még a gyerekekre is átragadjon a nagy kétségbeesés. Megembereltem magam, ebből elég! Hét órára itt vannak értünk, kivisznek a határig. Addigra mindennel el kell készülni, nincs idő a kesergésre. Csak ez a hetes szám, és egy verset még zokog szegény, de a gyerekek körbeveszik, vigasztalják, látszatra enyhül is, de belül minden háborog. Magam is meg-megszédültem egyszer-egyszer. Itt mindent lerontok, de majd ott… De hol is lesz az az ott? Minden kezdődik elölről. És apámék? Őket egy másik elűzetés juttatta ide a Hortobágy mellékéről. Meghúzták a vonalat, a határt – még valami káromkodás is kiszaladt belőlem –, ők itt maradtak már örökre, és most én megyek, ha már ilyen vándor magyarnak születtem.
Ezt most nem mondom tovább! Én kerülök sorra kezelésre. Holnap találkozunk. Magának is itt osztottak sort, jön holnap is.
Természetesen mentem. Megelőzött. A busz hamarabb beért, s ő még örült is, hogy folytathatja.
Nem mindennap vet össze a sors hazaiakkal. Ilyenekről csak a magunkfélével beszélek szívesen, pedig itt is lemorzsolódott velünk egy-két tucat esztendő. Elért a nyugdíj is, meg apróbb kényesebb betegség is.
Így folytatódott hát a megismerkedés utáni második beszélgetés.

– Alakítottak akkor ideát Magyarországon olyan befogadótáborokat, bekerültünk mi is, együtt a család, napi megélhetéssel. Aztán majd igazodik valami. Mindennap sort kerítettek beszélgetésekre, ki miből élt, hol szeretné folytatni, az ország melyik tájára kívánkozik. A menekültek nagyobb fele mind Budapestet óhajtotta. Feleségem ott helyben szeretett volna, és keressük meg a rokonságot. Elébem kiterítettek egy térképet, s azt mutatták: nyugatról sokan átmentek a szomszédságba, ott könnyebben lenne hely is – ami a letelepedést illeti, de munka is. Gondolkodjak. Szét is kellene elébb nézni – kockáztattam meg. Semmi akadálya. Útiköltséget, három napra való költőpénzt kapok, kísértsem meg a szerencsét. Még egyszer kiterítette a térképet, és meg is kérdezte: mit határozott? Hát, mondom, a régi otthontól minél meszszebbre, mert akkor nem fáj úgy minden, amit elveszítettünk, de ezektől a minket alázóktól is távolabbra, azt is jó lesz felejteni. Így választottam Szombathely–Sopron táját, és megkaptam a pénzt az új háztűznézőre. Együtt maradt az asszony a bánattal és a gyerekekkel, én meg megindultam a reménységgel, de még a szerencse után is sóhajtoztam. Egyszer rajtam is lendíthetne. Csak, tudja, milyen a szegény ember? Fillérre számolgattam a pénzt, váróteremben aludtam, kérdezősködtem persze csak úgy jövő-menő emberektől, egyik egyet mondott, másik mást, de attól csak csüggedtebb lettem. Hanem a nyugtalanság nem engedett pihenni, jártam a városokat.
Egyszer, egyik délután, egy különös kis városkába jutottam. A reménység már éppen elszállóban volt tőlem, mikor ott a vasútnál egy nálam is több beszéddel eleresztett ember megszólított: miben búsul, atyafi. Segítő embernek bizonyult, mert tőről hegyre elbeszéltette velem a bajomat, azután elkísért az akkori tanácsházig, és beajánlott valami jó ismerőséhez. Itt van ez az ember, mutatott be. Messziről jött, családos. Megélhetést keres. Lakásuk sincs, onnan átalról érkezett, ahol most nagy a felfordulás. Pártfogásba vett az új ismerős. Így jutottam a város második emberéig, aki egyszeriben megértette az én ügyemet. Leültetett, várakozzak. Sokáig oda volt, már lemondtam mindenről. De csak nyílt az ajtó, és ő három csomó kulccsal megjelent, és mondta, mehetünk. Nem szóltam, csak szorongtam. Ez három üres lakás. Maga az első igénylő, választhat. Amelyik tetszik. Azt sem tudtam, melyik lábamra álljak. De nekünk se bútorunk, semmi – valahogy elnyöszörögtem. Majd az is lesz. Most első a lakás.
Szép, tágas, kétszobás volt az első, egyből azt láttam, van olyan lakályos, mint amilyet elhagytunk. Végignéztük a másik kettőt is, én az elsőnél maradtam. Figyeljen ide, barátom – milyen jólesett, hogy így szólt –, most idehozatunk szobánként két fekhelyet, két szekrényt, székeket, mikor akarják elfoglalni? Megyek vissza, és azonnal jövünk – mondtam, de szinte alig bírtam magammal. Az jó lesz, nyugtatott. Felesége szakmája? Szövödében dolgozott. Itt is el tudjuk helyezni. A maga munkájáról is gondoskodunk. De! Pillanatra megállt körülöttem a világ. Tessék! Jól hallotta, mert ha megmásítja a megbeszélésünket… Közbevágtam, tessék elfogadni a kezemet, és nyújtottam. Felénk a szó és a kézfogás kötést jelent, és az egy a becsülettel.

– Várjon már, mert megint engem szólítanak, de még nem fejeztem be. Pedig még sok van!
Holnap is nap, folytattam, és én is kezet adtam. Így került sor a harmadik találkozásra. Az éppen nem úgy indult, mint a megelőzők. Befújta az utat a szél nagy hóval, már éppen azon tűnődtem, ha félbeszakítjuk, lehet, sokáig vagy többet sem találkozhatunk. Beletelt egy órába, mire bekecmergett az autóbusz a márciusi télben, és jött a hűséges hazámbeli, hogy folytassa.
– Mondja meg, vágott a közepébe, mit hoz az idő az emberre? Máskor már kiskabátban, fedetlen fejjel jártam ilyenkor a világban. Most hóakadály volt az úton, legalább hárman belecsúsztak az árokba. Azt hittem, nem érek ide. Pedig ha a sok rosszat, a szenvedést elősoroltam, a jobbról ne szólhassak.
Ám a nagy meglepetés otthon ért – folytatta –, mire hazaértem. Együtt volt az egész család. Három gyerek – mert ők is elkerültek a munkájuk után, az egyik Bécsig, a másik Felsőőrig, mi pedig a városból kijutottunk nyugdíjas korszakra újra falura, ahol nagy kert, szép gyümölcsös, újonnan épített ház már az otthona a Margittáról elindult családnak. Már az unokák jövője a fontos. Két nyelvvel – mert a németet mind megtanulta, akár a sajátját – próbálnak elhelyezkedni, ami mégis könnyebb, nem is kell ismételgessem, mennyivel.

– Hanem volt azért a mi életünkben egy meg más, abból a legkényesebb históriát még elmesélem. Hazajön egy alkalommal az idősebb leány, hogy ő találkozott egy fiúval Ausztriában, és az készül hozzánk ismerkedésre. Azt is mondta, édesapám, ez komoly dolog. Beszélj anyáddal, de ezt azért mondtam, hogy gondolkozhassak. Mert nézem én ezt a kifordult világot, a fiatalok csak úgy összeállnak két diófa alatt, aztán ők ezt így folytatnák. A szülők meg a világ semmi, szokjanak az új időkhöz az öregek. Hát így neveltem én a gyerekeimet? Szaladtam velük egy világ túlfelére, hogy minden bántás törlődjön ki az életükből, ami akkor érte még őket, mikor a saját fészkükben otthonukban hazátlanok, románul „bangyin” voltak. Mert ezt azért sokszor emlegették ők is, mikor a változás szóba került a régi dolgainkról. Nem békültem volna abba, ha az első jöttment gyerek csak úgy azt sem mondja, apám-anyám, hanem az anyjuk lesz Ida néni, én meg Imre bácsi, és minden el van boronálva. Ettem magam csak szó nélkül, mikor a feleségem egy este azt mondja: vasárnap jönnek a gyerekek, itthon legyél! És miért jönnek, ha nekem is lehet tudni? Bemutatkozóra jön a fiú a lánynyal, de ezt már te is tudod. Csak sejtek valamit, próbáltam kifordulni a magam felelőssége alól. Hát nem is örülsz? – kérdezi. Szeretem a tiszta dolgokat – az olyan hipp-hopp elhatározásokra semmi szükség. Még öregségedre morgásra adod a fejed? Nem vagyok olyan vén medve, de ragaszkodok a tiszta dolgokhoz. Nem nyárfa alatt tartunk esküvőt, mert oda hívatlan lesz a család. Láttam, valamit elhallgat az asszony, nem feszegettem.
Eljött a nap, megérkezik a család, az én szám szerint a kérővel, aki nem más, egy margittai fiú, ismerős, egész családjáról csak jót tudok, de a legnagyobb meglepetés az volt, hogy én kérőbe jöttem, mondja, mert azt tanultam a szüleimtől, hogy ezt így kell, így illik. Elrestelltem magam, de a belső megelégedettség teljesen megnyugtatott. Mikor minden lezajlott, hazai, erdélyi pálinka és a kertben termett magam bora vidámította az egész családot, és ekkor eszembe jutott: ez a két gyerek mennyi mindenen ment keresztül, mire összetalálkoztak. Az iskolában, otthon még lehet, hogy egyszer-egyszer összenevettek, aztán mindenre rászállt a borulat. Sokáig nem tudtak egymásról, én is csak most örvendezhetek, hogy van, aki gondosabban vigyázza az emberek sorsát, de olyan sokszor elfeledkezünk őróla.
A befejezés kedvéért még a címnek szánt verssort leírom: Margitta élni akar. Ha sokan nem is akarták, mégis!