Hogyan legyél humoralista (81.)

(A MULASZTÓ EMBER)
Színművészeti főiskolás koromban, úgy 47–48 éve, abban a számomra megadatott röpke egy évnyi tanmenetben, Karinthy A felelős ember humoreszkje után szabadon… éltem önfeledten. Kinyíltam osztályfőnökömnek, Szinetár Miklósnak egészen különös, ugyanakkor halálosan egyszerű-eszköztelen, belülről jővő, engem nagyon „frappírozó” közegében, a bizalom légkörében, amelyben mi, frissen bekerült süvölvények már az első percektől kezdve szinte mindnyájan „zseniálisnak” érezhettük magunkat, számunkra is kissé meghökkentően, hogy mi minden jön ki belőlünk, lapult ott a mélyben. Szinetár a délután három órától hatig tartó színészmesterség órákon már fél négy fele gyakran küldött fel a színpadra kieszelt újabb és újabb helyzetgyakorlataimmal, hogy még időben végezzünk, ugyanis ez a Főiskola – rajtam kívül a többieknek – nappali tagozat lévén, négy év után, nem (késő) esti egyetemi végzettségről szóló diplomákat osztogatott.
– Na ez is ősrégi mulasztásom, megköszönni ezt, s mindazt, amit még utána is kaptam osztályfőnökömtől, például, hogy odavett Petőfi Színházába s mindjárt a nyitóelőadáson, a Koldusoperában a „tekerő” szerepét és a rendőrt rám osztotta, amit-amiket a korábbi legendás főiskolai vizsgaelőadáson Holl Pista és Szilágyi Pityi vitt – Szinetár fantasztikus rendezésében – máig felejthetetlen sikerre. Jóformán minden önálló estemen ott volt, így húsz évvel ezelőtt a Mágiarakáson, és a húsz év után bemutatott Több őrült naplóján is, éppen múlt vasárnapon. – Hogy ez az est olyan lehetett, amilyen, az minden belebeszélés és álszerénység nélkül, nem teljesen az én, hanem az ő „kisugárzásának” is érdeme.
Igaz, már majd’ fél százada is inkább az utcán éreztem magam igazán jól… amikor a Főiskoláról az utcára kerültem nem éppen akkor… (Nem Szinetárnak köszönhettem ezt, ameddig tudott – egy évig ugye – körömszakadtáig védett.) Igazán az utcán voltam elememben, „nappali színészként”. Ebből faragott „önálló estist” belőlem jópár évvel később, az Egyetemi Színpadon Mezei Éva. De nagyon előre ugrottam…
Karinthy Felelős embereként – mint egy filmrendező – az utcán, főleg a járdán, a forgalmat irányítottam… És mint egy szpiker közvetítettem azt, ami éppen történik. Karinthy humoreszkjében a felelős embert végül kényszerzubbonyba öltöztetve elviszik, azóta polgárjogot nyert minden őrület, már nem is tűnik föl… (mért választottam akkor címül a Több őrült naplóját?) Jelzésszerűen csak pár mondattal illusztrálom korai zsengéimet… (melyekből később a „Kandi kamerás” utcai tv-játékok születtek.) – Igen, maga most éppen szembe jön velem. Jól van, ne álljon meg. Az az autó leállhat. Rendben. Most már mehet. Menjen már! Zöld van! Ketten kinéznek ott azon a negyedik emeleti ablakon. Integessenek. – Nem maguknak kiabálok. Így, ahogy én. Na végre… – Iszonyú terheket vettem magamra, mindenért én felelek, mint – megintcsak jóval később – Koltai Robi briliáns-rögtönzéses Illetékes elvtársa. Az ugyan már átment a politika szférájába… bár én is az utcán kőkeményen „igazoltattam”. Sőt, kisebb korrupciókat is lelepleztem. – Állj! Jó napot kívánok! (Majd szalutáltam, hajadonfőtt, „civil ruhában”.) Az igazolványát kérem! Honnan vette és hova viszi ezt a…?! s rámutattam valami apró semmiségre, amit tényleg valahonnan elcsenhetett a szerencsétlen.) – Szóval… honnan sikerült eloroznia?! Na vigye – de azonnal – vissza!
Ma már… nemhogy nagyban, kicsiben sem tudnék rendet teremteni…Persze nem a Tiborcokkal kellene kezdeni… és folytatni… hanem aki száz meg százezret rabol. (legalább bírája ne lehessen…!) Szóval, így jutok lassan vissza a címadó Mulasztó emberhez… és Hamlethez… (Kizökkent az idő, óh kárhozat, hogy én – is – születtem helyrehozni azt…) (Te is!) – De nem szeretnék – nem is tudnék – „nagyban” dolgozni… Kis, helyretevő mozdulataimmal-gesztusaimmal is adós vagyok, egy életre… Mert sok a halott… Akiknél már… (hiába pótolok.) A hozzá(juk)tartozókkal szemben is egyre több a behozni valóm, a pótolandó. Mezei Gyuri felé például, aki már többször hívott telefonon, könyv készülne Éváról… (Úristen, hány éve már, hogy halott!) szívesen venne tőlem is – a könyvbe – pár jó szót. (Most talán némiképp teljesítettem valamit ebből ezzel.)
Hosszan sorolhatnám – magamban – a mulasztó embert. Még azt is, hogy elmulasztom – lassan hétről hétre – a humor- „ziccereket”. Ezt a mostani cikkemet se áttételesen, megmunkálva, humorral „pácolva” adom közre, hanem csak, ahogyan jön, földhöztapadtan-felületesen, leragadva pusztán a közlés konkrétumainál. Valamit így is majdnem elfelejtettem, Szinetárnak még azt is köszönhetem, hogy a 80-as évek legelején engedélyezte-segítette tv-felvételre az összes addigi estemet, szegény, nagyon korán elment Fehér Gyuri zseniális rendezésében… (ez bizony, kérem szépen, abban az időben – ne szépítgessünk – kisebbfajta politikai tett, védelem-számba ment.)
Befejezésül valami igazán szépet is szeretnék – nem elmulasztani megint –, közölni, még most, itt, ha a terjedelem engedi… Legutóbb, április 23-án előadott estemben majdnem elmulasztottam azt, amit az előző esti műsoromban… Vagyis hogy elmulasztottam belesülni… Előző este még sikerült… és így valami nagyon kapóra jött… még másnap is elmondhattam a közönségnek. „Tényleg” belesültem egy nappal korábbi műsorom első részébe. Dohogtam is emiatt Miklós barátomnak a szünetben, a függöny mögött. Ő húzta ugyanis össze… mint – négyszeresen is – függönyhúzógatom. (Mégsem teljesen egyszemélyes tehát produkcióm.)
– A fene egye meg, éppen most sültem bele – keseregtem – amikor családomat meghívtam végre… elmulasztottam őket a premierre… (nem mertem, mert még nem állt „össze” új estem.)
– Nincs semmi baj ezzel – ő nem mulasztott vigasztalni engem –, és Miklós mondott valami nagyon szépet. – A belesülés nagyon is emberi… hidd el: és a nézők jobban szeretik az embert, mint a gépet!