Hogyan változtatta meg a rendszerváltás az emberek anyagi helyzetét?
– Az utolsó év 1987 volt, amelyet még a szocializmus határozott meg; a következő esztendőben bevezették az új adórendszert, s elindult egy sereg spontán magánosítási folyamat. Az ebből következő munkaerő-piaci átrendeződés miatt tovább tágultak a jövedelmi rések a különböző csoportok közt. Az egyenlőtlenség nem ekkor kezdett növekedni, hanem a nyolcvanas évek elejétől, ami egyrészt az akkoriban történt gazdasági visszaeséssel magyarázható, másrészt azzal, hogy akkoriban jelentek meg a piacgazdaság csírái. Az 1992 és 1996 közti időszakban valamivel lassabban nőttek a jövedelmi különbségek. Ez a folyamat tovább lassult a következő négy évben, sőt egyes kutatók stagnálásról számoltak be. Az általános trendeket azonban olykor egyedi események is alakították; ilyen volt például a Bokros-csomag bevezetése, amelyet követően mind az egyenlőtlenség, mind pedig a relatív szegénység emelkedett.
– Eszerint szélesebbek a társadalmi rétegek közötti szakadékok most, mint a rendszerváltás előtt.
– Szélesebbek, és mégsem rosszabb a helyzet, mint akkor. Nem lehet pusztán ezzel mérni egy társadalom működőképességét. A szocializmus kellős közepén kisebbek voltak a jövedelemkülönbségek, mégis mélységesen igazságtalan és sokkal kevésbé hatékony volt az a rendszer. Ma, ha a piacgazdaság működését, a gazdasági összterméket, az emberek életkörülményeit vizsgáljuk, jobbak a mutatók. Észak-Korea jóval kiegyensúlyozottabb jövedelemeloszlású, de sokkal igazságtalanabb állam. Németországban nagyobb volt az egyenlőtlenség a nyolcvanas években, mint Magyarországon, de ettől még nem volt jobb a magyar gazdaság, mint a német. A fontos az, hogy legyen lehetősége bárkinek feljutni az alacsonyabb jövedelmű rétegből egy magasabb jövedelmű osztályba megfelelő képességgel és szorgalommal.
– S nálunk így van? Kinek adatik meg az érvényesülés lehetősége?
– Akinek a legtöbb humán tőke áll a rendelkezésére, azaz magas az iskolázottsága, hasznosíthatók az ismeretei, képes jól helyezkedni a munkaerőpiacon, rugalmas, s persze megvannak a megfelelő kapcsolatai. Nem mindegy az sem, hogy az embereket életük mely szakaszában érte a rendszerváltozás. A fiatalok esetében nagyobb volt a szegénység kockázata azoknál, akik korán, esetleg egyedül vállaltak gyermeket. A középkorúak közt viszont épp azok helyzete kockázatos, akiknek felbomlott a házasságuk, illetve az egyik fél elvesztette az állását. Kockázatot jelent az átlagnál – kettőnél – nagyobb számú gyermek vállalása. Az idősebbek között az rejtette – és rejti ma is – az elszegényedés kockázatát, ha a házastársak egyike magára marad, és azt az életszínvonalat, amelyet kettejük jövedelmére építettek, a továbbiakban nem tudja fenntartani, például a nagy lakás rezsijét nem képes fizetni. A jövedelmi helyzetre nagy hatással lehet továbbá, hogy az ország mely részén lakik az ember. A magyar társadalom kevéssé mozgékony; ennek egyrészt kulturális okai vannak, másrészt viszont a társadalmi intézmények, amelyek a területi mobilitást segíthetnék, nem működnek megfelelően, a lakás- és munkaerőpiac nagyon merev. És persze meg kell említeni az etnikai vonatkozást. Becslésünk szerint nagyjából hatszázezerre tehető a magyarországi cigány népesség lélekszáma, amelyet nagyon hátrányosan érintett a rendszerváltás, sőt azóta romlott a helyzete.
– Milyen magas a munkanélküliek száma?
– Ez nálunk sosem volt túl magas, most sem az. A legmagasabb magyar munkanélküliségi mutató tizenhárom százalék volt a kilencvenes évek első felében, míg Spanyolországban a diktatúra utáni átmenet idején nagyon sokáig húsz százalék fölött volt a munkanélküliség. Ma Lengyelországban vagy Szlovákiában tizenhat–tizennyolc százalék. Tehát a mi igazi problémánk nem ez, hanem az inaktivitás. Munka nélküli az, akinek épp nincs munkahelye, de igyekszik találni. Az inaktivitás viszont azt jelenti, az ember lemond arról, hogy munkát keressen. Magyarországon az inaktívak száma nagyon magas. A nyolcvanas évek végétől 1992-ig egy és másfél millió közötti volt a megszűnt állások száma. A rendszerváltás időszaka a többnyire alacsonyabb végzettségű réteget kiszorította a munkaerőpiacról, és sokan azóta sem tudtak visszakerülni.
– Ugyanakkor a keresők között is nagyok az egyenlőtlenségek.
– Így van, extra jövedelmeket biztosít például a pénzügyi szektor s azok a korábban állami tulajdonban levő közszolgáltató ágazatok – például az energiaszektor –, amelyek természetes monopóliumként működhettek tovább. Az állami kézben maradt közszolgáltatások – mint az oktatás vagy az egészségügy – lemaradtak. A kilencvenes évek közepétől sorra jelentek meg új, jövedelmező gazdasági ágazatok, s amíg nem tudták feltölteni őket megfelelően képzett munkaerővel, ezekben az ágazatokban szédítően magas illetményt lehetett kérni és kapni. Amikor azonban a felsőoktatásnak sikerül kibocsátani megfelelő számú és képzettségű szakembert, ez segít lejjebb szorítani az ágazatban a jövedelmeket. Ez a versenyfutás a kilencvenes évektől egyre szorosabb lett. S mert nőtt a felsőfokú iskolázottság jövedelmi hozama, a fiatalok között is megnőttek a jövedelmi különbségek – nyilván nem lehet mindenkinek diplomája. Ugyanakkor csökkent a keresetek közti eltérés az azonos iskolázottságú, ám különböző életkorú dolgozók között: a friss diplomások jövedelme közelebb került a szintén magasan képzett idősebbekéhez.
– Gyakran beszélnek a politikusok kedvező gazdasági folyamatokról, gazdasági lendületről, de ez valahogy nem jut el a háztartásokig. Miért?
– Az egyenlőtlenségek alakulását elsősorban a kereslet és a kínálat viszonya, valamint a gazdasági növekedés iránya szabja meg. Szabad piacgazdaságban – még ha megfelelően körül lenne is bástyázva szociális garanciákkal – nincs túl sok eszköze az államnak, hogy befolyásolni tudja a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Két ilyen eszköz mégis van: az egyik az adózás, a másik az állam által nyújtott pénzbeli támogatások rendszere. De ide sorolnám azokat az állam által nyújtott közszolgáltatásokat is, mint az alapfokú oktatás vagy az alapszintű egészségügyi ellátás. Hogy a gazdasági növekedés – amely a kilencvenes évek második felétől kétségtelenül megfigyelhető Magyarországon – milyen tempóban éri el a különböző rétegeket, az csak bizonyos mértékig függ az állami újraelosztó tevékenységtől. Természetes, hogy amikor a GDP egy főre jutó része növekedni kezd, abból először a magasabb jövedelmű rétegek részesednek. A gazdaság ugyanis akkor kezd nőni, ha bizonyos ágazatokban növekszik az aktivitás, s ez először a növekvő ágazatokban generál nagyobb jövedelmeket. Így a növekedés első fázisában mindig egyenlőtlenség következik be.
– A Századvég Kiadónál megjelent Jövedelemeloszlás című könyvében azt írja: Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is magas azok aránya, akik az egyenlőtlenségeket elviselhetetlenül nagynak tartják…
– Egy dolog az, ami történik, és más dolog, hogy azt miképp érzékeljük. A többség abban az időszakban is növekvő egyenlőtlenségeket érzékelt, amikor a mérések ezt nem igazolták. Ennek több oka lehet. Említettem a nemzedéki feszültséget: az idősebbek, akik évtizedeket töltöttek egy-egy szakmában, nehezményezték, hogy a fizetésük alig több vagy ugyanannyi, mint a hasonló végzettségű fiataloké. Úgy gondolták, leértékelődött a tapasztalatuk és szaktudásuk, s ezt egyenlőtlenségnek érezték, pedig az ellenkezője történt: közeledtek egymáshoz a jövedelmek. Azonkívül a nyolcvanas években a hazánkról szóló gazdasági-szociológiai értékelések úgy állítottak be minket, mint a legvidámabb barakkot a kelet-európai lágerben. Sokakat elégedettséggel töltött el, hogy Romániával összevetve jobb helyzetben vagyunk. Ám mikor a kelet–nyugat megosztottság megszűnt, megváltozott a viszonyítás alapja. Nemcsak a szegény és középrétegek lettek pesszimisták, de a tehetősebbek is az osztrákokéhoz vagy a németekéhez kezdték hasonlítani a jövedelmüket, és szomorúan állapították meg, hogy itthoni gazdagságuk odaát pusztán az alsó középosztálybeli létnek felelne meg.
*
– Hogyan állunk a jövedelmi egyenlőtlenségek terén másokhoz képest?
– Közép-Európától kelet felé haladva más és más mintákat találunk. Ahol hosszú hagyománya volt a polgárosodásnak, s ezért viszonylag erős középosztály alakult ki, és megfelelő volt a népesség iskolázottsága – például Csehországban, Szlovéniában –, az átmenet kevesebb fájdalommal ment végbe. Csehországban ma sincs túl nagy távolság a különböző rétegek között. Lengyelország, Magyarország és valószínűleg Szlovákia is nagyjából hasonló kategóriába tartozik; ezekben az országokban akkorára nőtt az egyenlőtlenség, mint Németországban vagy Franciaországban, de még mindig nem akkora, mint Dél-Európában. A volt szovjet tagköztársaságokban pedig szétesett társadalmakat, súlyos feszültségeket lát az ember.
– Tavaly az uniós csatlakozással részei lettünk egy fölöttünk álló intézményrendszernek. A gazdasági kölcsönhatások szövevényében mennyi valóságos mozgástere maradt egy adott ország szociálpolitikájának?
– Ez a mozgástér bizonyos tekintetben szűkült tavaly május elsejétől. Hozzáteszem, ez nem minden tekintetben baj. Ha nagyon nagy a választási költségvetés és az utána következő megszorítások közti különbség, az sem a jogbiztonság, sem a gazdasági fejlődés szempontjából nem szerencsés. Az olyan kilengés, amelyet például a legutóbbi magyar választási kampányban elhangzott hihetetlen ígérethalmaz okozott, nem tesz jót a gazdaságnak, előbb-utóbb meg kell fizetni az árát. Az uniónak azonban vannak elvárásai, amelyeknek fegyelmező hatásuk lehet a kampányba kezdő kormányzatokra. A magyar gazdaságnak kiszámítható jogi környezetre, stabil növekedési pályára van szüksége. A fatalizmus, amely mindig a nemzetközi folyamatok kényszerítő erejére hivatkozik, nyilvánvalóan nem helyes. Viszont az is baj, ha egy kormány túlértékeli saját szerepét csak azért, mert képes rendeleteket hozni, vagy az adózási és támogatási rendszerben egyesektől elvenni a pénzt, és másoknak odaadni. Ott és akkor van helye az állami beavatkozásnak, ha fejlesztésekre van szükség, olyan közösségi igények kielégítésére, amelyekre a piac nem képes. Akkor viszont az államnak valóban lépnie kellene. Ezzel szemben most fizetjük a két éve elmulasztott fejlesztések árát, és két év múlva fogjuk azt fizetni, ami ma elmarad.
– Mi történt a csatlakozás óta?
– Jó, hogy van alkalmam elmondani: nem tudom. A finanszírozás hiánya miatt 2003 óta nem történt adatgyűjtés a jövedelemeloszlást illetően. Pedig erre nagy szükség lenne. Azért is, hogy a mindenkori kormányzat tisztában lehessen saját tevékenységével, de azért is, mert különben nem tudjuk elkészíteni az időszerű jelentést az unió számára. A csatlakozás óta eltelt év főként a középtávon tervező gazdasági szereplők számára tanulságos. Nem véletlen, hogy néhány könnyűipari vállalkozás tavaly összecsomagolt, és elment olyan helyre, ahol alacsonyabbak a munkabérek. Ez várható volt, s valószínűleg folytatódik a jövőben is. A csatlakozás hatása az is, hogy a magasabb iskolázottságúak iránt a munkaerőpiacon tovább nő az érdeklődés, illetve csökken az alacsony iskolázottságúak iránt. A magyar gazdaság ágazati átrendeződésének is nyilván lesz hatása a jövedelmek eloszlására. A legjelentősebb átértékelődő ágazat a mezőgazdaság; kérdés, mennyire lesz képes az államigazgatás felhasználni az uniós támogatási rendszert az agrárium működtetésére.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
