Kádár, kisbetűvel

Magyarországi pártállam történelmének második szakasza, a Kádár-korszak legalább olyan mértékben kapcsolódott névadójának személyiségéhez, mint az első szakasz Rákosi Mátyáséhoz. Tudjuk ugyan, hogy az alapvető folyamatok és jellegzetességek magából a rendszerből és a történelmi körülményekből fakadnak, mégis ott motoszkál a kérdés sokak fejében: mennyiben szabta meg maga a „vezér” a korszak történéseit? Kádár János személyisége pusztán a rendszernek tökéletesen megfelelő politikai képződmény volt, vagy maga is alakított a helyzeten? Csupán arra korlátozódott a forradalmat és szabadságharcot 1956-ban eláruló politikus mozgástere, hogy a sztálinizmus elleni elemi erejű magyar vétó után restaurálja és konszolidálja a rendszert? És pusztán a forradalomból – meg a „békés egymás mellett élés” logikájából – fakadt a Kádár-korszak megannyi jellegzetessége?
Annyi bizonyos, hogy Kádár fegyelmezett végrehajtó volt. Hatalmát a szovjet tankoknak köszönhette, és élete végéig úgy gondolta, hogy ezért ellenszolgáltatás jár. Persze úgy értve, hogy 1956-ban a szovjet tankok a szocializmust, a szabadságot, a jólétet védték meg Magyarországon. Ez volt a Kádár-korszak egyik alapvető tudathasadása: a szabadság és a demokrácia eltiprásának hazug igazolása a birodalmi logika jegyében.
De Kádár János képes volt kezdeményezésre, vagyis a kezdeményezések felkarolására is. A kulcsszó a „reform” volt. Felismerte ennek szükségességét, keresztülvitte, s ha azt várták el tőle Moszkvában: fegyelmezetten korlátozta. A lényeg: a rendszer érintetlensége, ugyanakkor fejlődése, javítása. „A hatalom lényege nem változott, és nem is köllött hogy változzon” – mondta egy ilyen reform után. A reformokat a hatvanas évek végén kényszerítették ki a körülmények, és meghatározták az egész hetvenes évtizedet. A szocializmus reformja irracionális volt, miként a szocializmus politikai, gazdasági rendszere maga is. Egy irracionális rendszer reformja minél következetesebb, minél közelebb jut a racionalitáshoz, annál inkább aláássa magát a rendszert. Ez volt a Kádár-korszak másik alapvető tudathasadása.

A párt presztízse

Az alábbiakban Kádár János személyiségének – a hetvenes években a rendszer lényegéig hatoló – néhány vonását próbáljuk felidézni. Induljunk ki 1956-ból. A forradalomból, illetve ahogy a hetvenes években hívták: ellenforradalomból. Közismertek Kádár megnyilatkozásai röviddel a forradalom után: „Horthysta farkasok, alvilági pribékek romboltak és gyújtogattak az utcákon, gyilkolták a haza hű fiait.” A nyolcvanas évek végén pedig „klasszikusan” megfogalmazta a két erkölcs, két jellem hatalmi logikáját Nagy Imre kivégzése ürügyén: „Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondhatnám, hogyha a harminc év távlatából nézem, akkor én mindent sajnálok.” És hogyan vélekedett a fénykorban, a hetvenes években?
A politikai bizottságban mondta a szocialista törvényességről beszélve: „Én mindkét oldalon sajnálom az 1956-os hiábavaló áldozatokat.” Némi értetlenséget olvashatott le az osztályharcos elvtársak arcáról, ezért így folytatta: „Nem az ellenforradalmárokat sajnálom, hanem azokat a hülye diákokat, inasgyerekeket s még másokat is, akiket meg lehetett téveszteni s a népi hatalom ellen felhasználni, holott nem voltak ellenségek! Hát akkor sok vérbe került! Aztán megteremteni sem volt olyan könnyű újra.”
A kádári skizofrénia jellemző példája, ahogy a „központi elvtárs” kifordítja – „a talpáról a feje tetejére állítja” – a dolgokat: „Magyarországnak és pártunknak is van egy bizonyos sajátos helyzete, sőt sajátos lehetőségei vannak, ez bizonyos értelemben összefügg az 1956-os ellenforradalommal, amiről már többször beszéltünk: az akkor szerzett világhírnévnek – és most a csavarintás –, továbbá annak a presztízsnek, amit a mi pártunk, a mi államunk és a mi munkásosztályunk nemzetközileg szerzett, amikor ezt az ellenforradalmi folyamatot gyökeresen meg tudta fordítani és a szocialista fejlődés irányába vinni az ország hajóját.” És még azt sem mondhatjuk, hogy a csavarintás egészében jogtalan csalás lenne, ismerve a Kádár-kép változását nyugaton a hetvenes években.
Érdekes, ahogy Kádár a forradalom utáni folyamatokat jellemzi: „Mi a szocializmus alapkérdésében 1956 után egy fordított alapállásba kerültünk, talán pszichológiailag. Valahogy úgy vagyunk a szocializmus hívei, azt mondjuk, hogy azok vagyunk mindennek ellenére, az összes szégyellnivaló ellenére.” Érdekes gondolat, még ha nyilván nem a forradalom eltiprására, hanem a Rákosi-korszak „hibáira” gondolt is. De hogy ne érje szó a ház elejét, kerekít egy egészen magasztos ideológiát: „Hát ezen az állásponton most már lehet változtatni. Mi azért vagyunk a szocializmus hívei, mert az egy magasabb rendű társadalom, a legszebb és legtisztább eszmények összessége…” Dac helyett itt a magasztos meggyőződés! S a dac megmaradt másoknak, a szabadság híveinek, a hetvenes években talán még nekik sem. Ady örökbecsű soraival: „S daccal nem nézünk az égre / Kevesen voltunk, buktunk, s vége.”
Kádár János tudta, hogy a pártállam restaurálásáért, a szabadság feláldozásáért, az akasztásokért, a diktatúráért cserében nyújtani kell valamit a magyar népnek. Alapvetően az életszínvonal fokozatos emelését. Ehhez ragaszkodott 1957-től egészen a nyolcvanas évek végéig, amíg befolyása volt az eseményekre, s nem temette maga alá a gazdasági csőd az egész rendszert. Talán hitt is benne, hogy az életszínvonal javítása, a biztonság cserében a szabadságért jó üzlet a lakosságnak. Hiba lenne lebecsülni ennek az „üzletnek” a hatásait.

Nem fogjuk újságba’ hirdetni

De hogyan látta ezt a kérdést Kádár János a „fénykorban”? Épp így: „Az életszínvonalnak nálunk rendszeresen emelkednie kell, különben a szocializmust sem lehet építeni, ez is történelmi tapasztalat.” Vagyis Magyarországon („nálunk”) rendszeresen emelkednie kell az életszínvonalnak: ez az 1956-os forradalom történelmi tapasztalata. A kulcsszó a „rendszeresen”, merthogy minden ellenkező híreszteléssel szemben a Kádár-korszakban nem növekedett állandóan az életszínvonal. Maga Kádár János mondja: „A rendszerest úgy értem, hogy nem állandóan – én ezt a kifejezést mindig kerültem, mert az életszínvonal állandóan nem emelkedhet –, de rendszeresen emelkednie kell.” 1976-ban a hivatalos statisztikák félszázalékos reálbér-növekedést mutattak ki bizonyos rétegeknél. Kádár a központi bizottság tagjai előtt nem köntörfalazott: „A félszázalékos reálbér-növekedés a gyakorlatban azt jelenti, hogy a dolgozó osztály, ideértve a munkásosztályt is, igen jelentős részének a reáljövedelme csökkent, és nem növekedett…” Jellemzőek Kádár következő gondolatai: „Ezt persze most mi nem fogjuk az újságba hirdetni… de ezt nekünk tudni kell, és meg kell jegyezni magunknak. Azt is meg kell jegyezni, hogy ez így tartósan nem lehetséges.” Ehhez a bevételek növelésére lett volna szükség. Kádár forszírozta például a lakbérek emelését. Mert ha „kevesebb lakbért fizet, akkor kevesebb bért fog kapni ugyanaz az ember”. Mivel ez a logika csak részben működött, következett – éppen 1976 után – a rohamos eladósodás, merthogy „különben szocializmust sem lehet építeni”.
A pártállam kulcsa természetesen maga a párt volt, a Magyar Szocialista Munkáspárt. A Magyar Dolgozók Pártjából átnőtt és a „kétfrontos harc” megvívása után engedelmes csapattá vált állampártra Kádár láthatóan büszke volt. A hetvenes évekre ez már egyértelműen az ő pártja: sem Rákosi, sem Nagy Imre szelleme nem kísért. Vagy ha igen, mindkettő megtestesítője is maga Kádár János. Nehezen lehetett viszont feloldani azt az ellentmondást, hogy az MSZMP klasszikus tömegpárttá vált – nyolcszázezres tagsággal –, ugyanakkor vindikálta magának az „élcsapat” jelleget is. Kádár így fogalmazott 1973-ban: „Ez a mi kommunista mozgalmunkban egy fontos tradíció, és tartsuk is be, hogy a munkásosztály elitje legyen a pártban.”
Igen ám, de a hetvenes évekre nemhogy a „munkásosztály elitje”, de egyáltalán a munkásosztály is kisebbségbe jutott a pártban… A technikák megvoltak a helyzet rendezésére. Csak néhány példa a „munkásosztály elitjére”: Katona Imre eredeti foglalkozása cipészsegéd, iskolai végzettsége: tudományegyetem. Huszár István eredetileg napszámos, végzettsége: közgazdasági egyetem. Havasi Ferenc eredetileg kőműves, iskolai végzettsége: főiskola. Így aztán határozatban mondhatták ki: „Erősödött a munkásosztály hatalma, úgyszintén a proletárdiktatúra szövetségi rendszere.”
A „szövetségi politika” alapvetően a munkás-paraszt szövetséget jelentette, amelyet a hetvenes évek elején kikezdett a „harácsolás” elleni kampány. Abból indultak ki, hogy a parasztság egyes rétegei gyorsabban gyarapodtak anyagilag, mint a nagyipari munkásság. Kádár János az elvi állásfoglaláshoz ragaszkodott, de azért szűk körben megengedett magának némi tréfát: „Én már azon is gondolkoztam, hogy hogyan az istenben néz majd ki a munkás-paraszt szövetség az Egyesült Államokban, ha a dolgozó nép jut hatalomra, vagy Angliában. Ott az összlakosság körülbelül hat százaléka termel a mezőgazdaságban. Nálunk is van változás, mert a parasztság összlétszáma csökken.” De az ijedség ellen rögtön hozzátette: „Most én nem azt mondom, hogy ennek arányában csökkentsük a munkás-paraszt szövetség fontosságát…”
Jellemző fordulat volt ez Kádárra: elérni a hallgatóság feltétlen azonosulását, de rögtön visszarántani a hivatalos keretek közé.
Az MSZMP gyakran kapta azt az elismerést (nyugatról) és azt a kritikát (keletről), hogy „praktizáló párt”. Kádár válasza nem pusztán tagadó: „Mi azért nem egyszerűen csak praktizáló párt vagyunk. Mi egy marxista–leninista párt vagyunk, mi a szocializmus perspektíváját látjuk, és kell hogy lássuk…” Gyakran válik éber osztályharcossá: „Mi itthon semmi körülmények közt nem élünk békésen egymás mellett az antimarxista fellépésekkel… nekünk követelni kell az antimarxizmus elleni határozott fellépést. Arra minket nem kötelezhet senki sem, hogy azzal békésen egymás mellett éljünk itthon” – üzente… hova is? Keletre? Nyugatra? Éppen Magyarországra.
Üzente a „harácsolóknak”, „egoistáknak”, az „ellenzéknek”, a „nacionalistáknak”. Kádár szerint „a vezetők éberségének csökkenése miatt nem elég határozottan lépünk fel a szocialistaellenes, negatív jelenségekkel szemben”. Elszemtelenedtek! De ugyanakkor hozzátette, hogy „van Magyarországon egy ellenzék, maoizmus meg mit tudom még, mi, de az osztályellenséggel én egy tízéves szerződést kötnék, hogy ez maradjon, de több ne legyen!” Ezzel kiegyezne…
Másként beszélt 1973-ban a március 15-i tüntetésekről: „Intézményessé vált például a március 15-i nacionalista tüntetés! Nacionalista tüntetés! – nyomta meg még egyszer a szót. – Az idén is volt. Összesen gomolygott 3–4 ezer ember; a mi megfigyelőink 2500-an voltak, ez világos – már a társadalmi megfigyelőink, a hatósági megfigyelők is voltak pár százan, 5–600 nacionalista tüntető volt, abból pár száz jóhiszemű marha, akiknek tetszik egy kis balhé, meg magyar színek stb. –, de valakik ezt szervezik.” A szervezőket ki kell iktatni: „elbeszélgetéssel”, külföldi ösztöndíjjal, esetleg börtönbüntetéssel.
Az ellenzékiségről Kádár azt mondta: a legnagyobb veszély, hogy összetalálkozik jobboldali, baloldali: de a lényeg, hogy elszemtelenedtek. Ez az egymásra találás Haraszti Miklós ügyében nyilvánult meg a legjobban – mondta. (Haraszti Miklós Darabbér című könyve miatt állt bíróság elé.) Kádár János ezt így kommentálta: „Haraszti meg egy maoista diák volt, akit emiatt kidobtak az egyetemről. Így lett belőle kényszermunkás – folytatta finom iróniával, de azért megmagyarázta a gyengébbek kedvéért. – Kényszerből lett munkás. Egy évig dolgozott, és az élményeit – vagy mást is – megírta. A tárgyaláson ugye megjelenik a Heller, a Fehér, a Vajda – ezek úgynevezett Lukács-tanítványok –, Hegedűs, volt szektás és most isten tudja, hogy micsoda szociológus tudós, vagy nem tudom, mi, de azt hiszem, már inkább jobboldali, mint baloldali szektás. Aztán Rajkné és Károlyi Mihályné. Ezek is ott voltak a tárgyalóteremben. Egy ilyen kicsi tárgyalóterembe a szivárvány minden színe belefér.” Az ítélet nyolchavi felfüggesztett börtönbüntetés volt. Nem volt szükség mártírokra – de a határokat nem lehetett átlépni. „Miért említettem azt a levéltetű társaságot, ezt a Hegedűst és társait? … Mindennek van egy határa a normánk szerint. S amit ezek csináltak, az már túlment azon, és ez megengedhetetlen” – mondta Kádár. (Az MSZMP KB határozatot is hozott egyes társadalomkutatók antimarxista nézeteiről. Ebben Hegedűs András volt miniszterelnök, Heller Ágnes, Vajda Mihály neve is szerepelt.)

Van himnuszunk is

A „központi elvtárs” néha reménytelen küzdelmet folytatott a saját pártapparátusával szemben is. Időről időre szót emelt a puritanizmus mellett, igaz, személyes példával járt elöl. Néha egészen messzire ment követendő példáért – hova is ment volna a szocialista táborban? –, egészen a polgári országokig: „Isten áldja meg ezeket a polgári országokat – mondta –, ott is van puritanizmus, olyan, hogy az ember a kalapját leemeli.” Aztán ecsetelte a finn példát: az asztalon csak víz, ha dolgozni kellett, dolgoztak, semmi evészet-ivászat! „Ez egy polgári rendszer. Miért nem lehet a szocializmus is egy kicsit puritánabb annál, amilyen most?” – fakadt ki a központi bizottságban. Gogol kozák hősére hivatkozott, aki a Kárpátokba menekült, „mert úgy hallotta, azon túl élnek a magyarok, akik ugyanúgy szeretik a nőket, a bort s a nem tudom én még, mi az istent, a lovat, mint ők, a kozákok, tehát az egy jó nép lehet. Na jó, de már nem tudom, hány száz éve annak, hogy ilyen híre van a magyarságnak. Most már legyen szocialista híre is!” – lelkesített.
Kádár János igyekezett az alapvető ellentmondásokat is érthető példákkal magyarázni még a szűk pártvezetés előtt is. A szakszervezeti mozgalom tudathasadását: „Miközben állami feladatokkal pakoltuk meg a szakszervezeteket, ugyanakkor teljesen elsorvadt az érdekvédelmi feladata – így magy