Kenyai emberünk szafarija

Ha Vince Mátyás, a Magyar Távirati Iroda elnöke picit hamarabb utazik ki konferenciázni Kenyába a Nemzetközi Sajtóintézettel, akár még pénzügyminiszter is lehetett volna. A jelenlegi kormányzati praxisban ugyanis előfordult már, hogy javában Kelet-Afrikában szafarizó jelöltet invitáltak meg a legfontosabb tárca élére. A Medgyessy–Draskovics-tandem azóta végképp a múlté, ám a fekete-afrikai motívum (minek utána Medgyessy a kies Thaiföldről kereste és találta meg László Csaba utódját) mindmáig élénken élhet bennünk; főleg, ha a balliberális koalíció szociális érzékenységéről hallunk arcpirító lózungokat.
Vince Mátyás amúgy némi megszorítással alkalmas volna a felelős pénzügyminiszteri tisztségre – legalábbis nem alkalmatlanabb, mint akik 2002 óta eddig küzdöttek e kardinális feladattal. Vincének minden fontosabb magyarországi gazdasági laphoz (plusz a Magyar Hírlaphoz) volt már köze: némelyiket alapította, de még többet főszerkesztett közülük. Egy valóban tehetséges ember nagy ívű pályája az övé. Még a Világbankba is be van ágyazódva – ami nézőponttól függően lehet dicséretes vagy terhelő szakmai motívum, de semmiképp sem a jelentéktelenség ismérve. Személyes ellenszenvemet ugyanakkor sikerült kivívnia azzal, hogy e jelentékeny szakmai múltat maga mögött tudva is társszerkesztői feladatot vállalt az Antiszemita közbeszéd Magyarországon című hecckiadvány-sorozatban. Ez a politikailag inkorrekt, professzionálisan pedig értékelhetetlen vállalkozás (amelynek magyar és angol nyelvű feljelentő változata sokatmondóan nem fedi egymást) az én személyemet sem kímélte: méltatlanul és igazságtalanul illesztett fajgyűlölő kontextusba, ami a kabátlopási ügyek természetéből fakadóan kimagyarázhatatlan. A bibliográfiában ömlesztve citált írásokat én ma is teljes mellszélességgel vállalom, ebből következően a kipellengérező sorozat felelőtlen szerkesztőit egy nyugatos demokráciában – mint amilyen állítólag a miénk is – szalonképtelennek tartom. Ilyen kontextusban utasítandó vissza kategorikusan Bayer Józsefnek, az MTI tulajdonosi testülete szocialista alelnökének az a több helyen elismételt rágalmazó kijelentése is, midőn a közel-keleti hírek MTI általi elfogult kezelése tárgyában megfogalmazott alapos szakmai kritikánkra reagálva lapunkat a burkolt antiszemitizmus vádjával illette.
Sajnálattal kell megállapítanom: Vince Mátyásra – gazdag, sikerekkel teli szerkesztői múltjától függetlenül – szemlátomást nagy ez a mellény. Ha az ember esetleg szorongott is némiképp annak idején, hogy az eminens irodalomtörténész Alexa Károly miként fog megbirkózni a nemzeti hírügynökség fáradságos vezényletével, utólag aligha vitatható: az Alexa-éra a jelenhez viszonyítva valóságos aranykor az MTI életében. A Vince-korszak a legkevésbé sem nevezhető sikertörténetnek: véleményem szerint egyértelmű leépülés, szakmai és üzleti tekintélyvesztés jellemzi. Az ilyenkor szokásos magyarázkodásokat már kívülről ismeri az ember: a Reuters például egy nagyobb ország tőkeerősebb cége – érthető, ha jobban teljesít, s a megrendelők inkább az ő szolgáltatásai mellett voksolnak. Csakhogy az MTI bizonyos területen – s épp a számunkra oly fontos belpolitikai történések terepén – mind a mai napig jószerivel monopolhelyzetben van: egyszerűen nem volna szabad piacot veszítenie. De hogyan lehetne bízni abban a cégben, amely alkalmasint a külhoni híreket is önkényesen, olykor feltehetőleg politikai elfogultságok mentén szerkeszti és adagolja? Mindez aligha került volna terítékre, ha nincs ez a kongresszus Nairobiban. Mert mit lát az egyszerű adófizető? Miközben ősszel a távirati iroda húszszázalékos leépítésétől volt hangos a honi média, a leépítést elrendelő elnök Kenyába jár konferenciázni. Erre persze lehet azt mondani, hogy ha egyszer ott randevúzik a nemzetközi szakmai elit, akkor oda kell menni – ám ez még egy jóléti országban sem bizonyos. Míg ugyanis Draskovics a saját adózott jövedelméből szafarizott kedvére, Vince magánprogrammal kombinált kiruccanását a mi adóforintjaink fedezik. Vajon hány százaléka afrikai eredetű az MTI hírkínálatának? S nem hasonlít-e ez az egész a hivatásos orvoslátogatók által kínált kamuízű konferenciautakra: félnapos orvoskongresszus a Maldív-szigeteken, hatnapos tengerparti rekreációval fűszerezve?
Az a körülmény, hogy a kenyai út miatt Langmár Ferenc, a tulajdonosi testület fideszes elnöke veri a tamtamot, a kormány közeli sajtóban már a kritika élét is eleve tompítani látszik. Felemlegetik például, hogy a tulajdonosi grémium (e sajátos kuratóriumi elnökség) ellenzék által delegált feje egy álló éve nincs beszélő viszonyban az elnökkel. A koalíciópárti olvasó nyilván le is szűri a következtetést: ez a Langmár bizonyára összeférhetetlen, ezért nem jön ki Vincével. Holott a felállás épp fordított: az MTI feje tartozik beszámolási kötelezettséggel a cégalapító Országgyűlésnek, így értelemszerűen az ő delegáltjának, Langmárnak is. A kenyai tanulmányút is itt kap jelentőséget: Vince ugyanis akkor van távol, amikor „dologidő” van: beszámolók, tarifakészítések időszaka. Hogy például a közszolgálati televízió ne fizessen többet, mint az MTI híreire alapozott Metro újság…
Politikusnak, közhivatalnoknak nincs főbenjáróbb bűne, mint a tekintélytudatból származó gőg. Még a látszatát is kerülnie kellene annak, hogy a külföld respektusa vagy a felkínált egzotikum fontosabb számára, mint az amúgy jól fizetett nemzeti szolgálat. Vince helyett nem tarthat Bayer József érvényes csorbaköszörülő sajtótájékoztatót: az ellenőr nem helyettesítheti az ellenőrzöttet. Az ilyen fogadatlan prókátorság csekély ír a közszolgálati sebre. Az MTI feje – legalábbis a demokrácia működtetésében elfoglalt helyét és szerepét tekintve – már-már közjogi méltóság: az egyszemélyi felelősség nem átruházható, nem kiváltható. Ha eddig kétségeink lettek volna Vince alkalmasságát illetően e központi – elfogulatlanságot, a nemzeti tájékoztatás érdekeinek mindenek fölött való szolgálatát feltételező – feladat ellátásában, a kétségek most rosszallássá változtak. S e bizalomvesztés különös fontosságot nyer egy olyan – kampány közeli – időszakban, amikor az MTI jelentősége a szokottnál is nagyobbra nő. Tapasztalhattuk már, micsoda felelősség a hírszolgáltatás például az országos választásokat megelőző kampánycsend idején: ha valamely kormányfőjelöltről felröppentik a voksokat alapjaiban befolyásoló (ám hamis) értesülést, hogy véresre verte a feleségét, ilyenkor a nemzeti távirati iroda tekintélye perdöntő lehet. Ha a nemzeti távirati irodának nincs tekintélye (mert az elnöke a vélt antiszemita megnyilvánulásokat lelkesen társszerkeszti, de például a keresztényellenes afférok kívül esnek a személyes érdeklődési körén), ilyen esetben elszabadulhatnak az indulatok, a tévhír felülírja a hírt, s a gyűlölet kampányforgatókönyvei diadalmaskodhatnak a törvényesség, az össznemzeti érdek és a mértéktartó racionalitás fölött.
Kenyai emberünk mindezzel nyilván tisztában van. Mégsem árthat az emlékezetébe idézni: az MTI több, mint szafari.