Köznapló

Április 2., szombat
Van már néhány év mögöttem, okosabb is lettem egyben-másban, a sorrend mégsem változott. Nálam először az érzékek, ha úgy tetszik: a lélek közelít bármihez, csak utána következik az ész. Ezért tűnődöm oly sokat Radnóti egyik során: „Csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.” Ha képes a barakk lebegni, mert „felszívja az este”, akkor bizony a lélekre feszül előbb a szögesdrót, csak azután az észre. Hitem is egyfajta érzékiségből fakad, hogy miért, arra Lengyelországban kaptam választ, pedig csak kétszer jártam ott, s mindkétszer kurta ideig. Wroclawban, amely a németeknek Breslau, nekünk Boroszló, gimnáziumi barátommal léptünk be egy templomba. Nem volt szertartás, éreztük mégis, hogy élet, elevenség járja át a hatalmas teret. Percenként léptek be hívők, a többség egy imára, mások a gyóntatószék felé igyekeztek. Pista nem volt vallásos, de láttam, hogy megfogja a hangulat, amelyet a templom áraszt. Arca kezdett hasonlítani az imádkozókéhoz: az áhítat átrendezte vonásait. És még valami… A templom közepén erős vaslánc óriás corpust tartott a hívek feje fölé, s a megfeszített Krisztus mintha centiről centire ereszkedett volna lejjebb – közénk. Szeme nyitva, tekintete rajtunk, szenvedése láttán az ember nemcsak megrendülést érzett: a saját sorsából is felderengett valami. Sokáig nem szóltunk, mikor kiléptünk az utcára. Eszembe jutott, amit egy német paptól hallottam: „Lengyelnek lenni azt jelenti, hogy katolikusnak lenni.” Zywiecben a feleségemmel jártam pár éve, kurta időre autóztunk át Zsolnáról. A főtéri cukrászdában jó volt a sütemény, rossz a kávé, s amikor sétálni indultunk, pár lépés után a székesegyház elé értünk. Mise kezdődött, bementünk mi is. Hétköznap volt, a templom mégis megtelt. Szertartás közben nem szokás nézelődni, de tudni akartam, mi az, ami szinte fölemel a levegőbe, ami visz valahová, holott egy helyben állok. Ott is az arcokon láttam meg, amit kerestem: odaadás fénylett rajtuk, mintha egész lényüket átadták volna annak a hatalomnak, amelyet Istennek nevezünk. Ez zúgott énekeikben, ettől volt tiszta a miséző pap hangja, biztos lehettem, hogy aki hazaindul a templomból, többet visz magával, mint amennyit hozott, mikor érkezett. Meghalt a pápa, s a lengyelekre gondolok. Ők most kétszeresen árvák: Gandhi óta nem járt köztünk olyan ember, akinek jelenlétét mindenütt érezni lehetett a világon. Ha nem mutatja a tévé, ahogy hétről hétre fogy belőle az erő, azt gondoltam volna, itt lesz köztünk holnap és holnapután is. Volt a lényében valami örökkévaló: Isten angyalaiból áradhat ilyen. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy egy korban éltünk vele.

Április 3., vasárnap
A pápa halála összezavarta a szocialistákat. Először a közszolgálati tévé követett el „hihetetlen mértékű hibát”: nem szakította meg szórakoztató műsorát a halálhírre. Az idézőjeles részt a párt sajtómunkacsoportja fogalmazta meg, talán épp azok, akik az MTV elnökének, Rudi Zoltánnak a kinevezését is összeütötték. Azt már nehéz tovább gondolni, hogy ki bólint rá azokra a botrányokra, amelyek a borostás elnök pályáját kísérik. Jól emlékszünk arra, amikor december 5-én este Friderikusz beültetett egy pojácát a műsorába, adjon elő valami jópofát a népszavazás eredményének ismeretében. Előadott… Volt vizsgálat, volt maszatolás, aztán elsikkadt az egész. Bajban volt a pápa halála miatt a miniszterelnök is. Hajdan egy K betűvel kezdődő ifjúsági tömegszervezet élén állt, s a K betű nem azt jelentette, hogy katolikus… Ezért nehéz hitelesnek venni sajtónyilatkozatát, benne a pápára utaló mondatot: „A XX. század egyik legnagyobb humanistája távozott közülünk.” Magával a mondattal nem volna baj, azonban a közreadásával egy napon történt még valami. Ünnepet tartott az antifasiszták szövetsége április 4. tiszteletére. Abszolút rendjén való, ha közéjük tartozom, én is ott vagyok. Talán a koszorúzáson is a Gellért-hegyi Szabadság-szobornál. Ám koszorúzott a miniszterelnök is, csakhogy nem akkor és nem ott. Külön tőlük a Gesztenyéskertben. Lehet mondani ilyenkor, hogy lélekben azért velük volt, de ez nem az első ilyen eset. A kommunizmus áldozatainak napján is egyedül volt a Terror Házánál. Kora reggel járt ott, külön… Ha külön, akkor miért együtt? „Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” – a szentencia nem csak a József Attila-év miatt jutott eszembe. Igazán tágasan amúgy is Dsida Jenő írt az efféle kettősködő játékról. Verse így kezdődik: „Be kell látnunk: / Ha kérdeznek, becsületesen / felelni kell. / A harcot becsületesen / fel kell venni, / az úton becsületesen / végig kell menni, / a szerepet becsületesen / el kell játszani, / keményen és tekintet nélkül.” A vége meg így szól: „Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” A vers címe: Tekintet nélkül. Bárkinek el lehet feledni hajdani K betűjét, ha a vers elejét jelmondatává teszi, és aszerint él. Nem holnaptól: mától… A szerepet becsületesen… Csak és kizárólag úgy… Mert egyformán szolgálni nem lehet…

Április 4., hétfő
Azzal, hogy Izland a minap menedékjogot adott Bobby Fischernek, háláját fejezte ki. Egy távoli kis ország fővárosa ritkán kerül címlapokra, Reykjavíknak 1972-ben sikerült. Július 11-én kezdődött az évszázad sakkmérkőzése, egész Izland lázban égett. A kávéházakban és a parkokban sakktáblák fölé hajolt mindenki. Nagy esemény volt azért is, mert megtörni látszott az orosz hegemónia. És hogy nem csak sakkról volt szó, jelzi egy telefonhívás… Fischer követeléseinek egy részét nem akarták teljesíteni, az amerikai reménység azzal fenyegetőzött, hogy hazautazik. Szállodai lakosztályában ekkor csöngött a telefon. Henry Kissinger hívta: „Te vagy a mi emberünk a komcsik ellen.” Fischer maradt, legyőzte „a komcsikat”. Az a mérkőzés megváltoztatta a sakkot. Egy amerikai játékos szerint „a döntőt követően úgy tűnt, mintha pénz hullana a mennyországból”. Fischernek köszönhették, akinek a győzelme Szpasszkij felett minden más eseményt elhomályosított akkor. A vesztes persze árnyékban marad. Csak most, Edmonds és Eidinow könyvéből tudhatjuk, mi történt például Tajmanovval. Őrá várt az a feladat, hogy megállítsa Fischert, nehogy amerikai kihívója legyen a szovjet világbajnoknak. Remek sakkozó volt, amellett kulturált, zeneértő, viselkedésében mindig úr, ha lehet ezt mondani egy elvtársi ország polgáráról. Tajmanov nem tudta megállítani Fischert. Annyira nem, hogy zsinórban elveszített minden játszmát. A 0:6 után a moszkvai repülőtéren feldúlták a bőröndjeit, valutát találtak nála, a botránykő pedig kézipoggyászában lapult, Szolzsenyicin regénye, A pokol tornáca. Vád alá helyezték, holott bűne csak az volt, amit a sportminiszter ki is mondott: egy szovjet nagymester soha nem látott vereséget szenvedett egy amerikaitól. „Ha Tajmanov megveri Fischert, Szolzsenyicin összes kötetét magam vittem volna a taxijához” – vallotta meg utóbb a vámtiszt. És Szpasszkijon is beteljesedett a mondás: jaj a legyőzöttnek! Veresége után a külföldi utakért felelős bizottság előtt politikai megbízhatóságát kellett igazolnia. A tegnapi sakkvilágbajnokot megkérdezték, mit tart az angolai helyzetről. Még nem volt ideje tájékozódni, felelte… A bizottság bevonta Szpasszkij útlevelét. A sportminiszternek kellett közbelépnie. A következő botrány akkor tört ki, mikor feleségül akarta venni Marina Scserbacsevát, a francia követség diplomatáját. A nő apja cári tábornok volt, 1917 után emigrált Franciaországba. Scserbacsevát zaklatták, majd felszólították, hagyja el a Szovjetuniót. Szpasszkij válaszolt helyette: odaköltözött hozzá. Távollétében lakását kirabolták, személyes holmija az utolsó szálig eltűnt, és attól fogva nyugati látogatóit megmotozták, mikor kiléptek az országból. Brezsnyev párizsi látogatása után engedték, hogy távozzék Marinával, Franciaországban telepedett le, ma Meudonban él, nem messze Rodin szobrainak múzeumától. Ehhez képest bakfitty, amit Fischernek kellett elszenvednie. Évekig lubickolt Pesten a Rudasban, és a haja szála sem görbült, pedig az FBI körözte. Ilyen az „üldözés” ott, és ilyen volt mifelénk.

Április 5., kedd
A köztévé elnöke azonnali hatállyal elbocsátotta Nika Györgyöt, a Híradó főszerkesztőjét. Ő a felelős, hogy a pápa halálhírére nem szakította meg szórakoztató műsorát a közszolgálati csatorna, mondja a rádió. Látom az újságból, a NÉVshowR ment épp, alcíme szerint kis magyar retro a hetvenes évekből. A betyárját, hogy ráhibáztak! Mert az ám a kunszt, ha nem céloz valaki, mégis a közepébe talál… Gratulálok!

Április 6., szerda
Kezdődnek a tavasz csodái. Ma kézbe fogtam egy rügyet, óvatosan, szelíden, ahogy a teremtés után az Úr foghatta a mindenséget – ez is az: egy áprilisi rügyben már minden benne van. Az ágakban izgalmas nedvek mozognak, itt a rügyfakadás. Mint a levetett kígyóbőr, amely betöltötte szerepét, a barna burok pikkelyei átadják helyüket, hadd készülődjenek a levelek, a virágok. A fehér szirmok között ott vár a bibe és a porzó, mindkettő csupa készülődés, buja izgalom: mennyi mámor van abban, amit a rejtőzködő virágszerelem kibont és egyesít! Kezemben cseresznyeág, az ágon rügyek… Tudom, hogy előbb zöld lesz, aztán fehér, majd rubinpiros, s ha beleharapok, mikor megérik, olyan, mintha asszonyszájba harapnék, kicsordul a vére. Felnézek az égre, de látom az órát is. Elengedem az ágat, indulok a házba, nemsokára itthon lesz, akit szeretek. Kezdődnek a tavaszi csodák.