Köznapló

Április 23., szombat
Ötven volt? Barázdált arca szerint lehetett hatvan is. Ott állt a váci piac sarkán a pultra támaszkodva, előtte kisfröccs, és nézett messze, ahogy láttam: a semmibe. Mi eggyel odébb lángost ettünk, éreztük az égett olaj és a szomszédos vécé húgyszagát, hallottuk, hogy benn az ivóban mocskos szájjal szidja valaki az Istent, a világot és a másik anyját – aki nem jár piacra, nem ismeri a magyar élet mélyét és javát. Nemigen lát olyan figurát, mint ez a koma, aki előtt pohár van, de nem nyúl érte, nem mozdul, pedig az egész piac szombati elevenséggel van tele. Falatokra tépem a forró lángost, közben eszembe jut, hogy nők tüntetését mutatta a tévé a minap: az otthoni erőszak ellen himbálták tábláikat. Vajon az ötvenes férfiakért, mint ez itt, simléderes bőrsapkában és rossz bőrdzsekiben, tüntet-e valaki? Mikor vonulnak ki egyszer az utcára, hogy felhívják a figyelmet a magányosokra, a lélek árváira, a szerelem becsapottjaira? Mikor készít olyan táblát valaki, amin az áll: le a reménytelenséggel! Merthogy a reménytelenek az igazi vesztesek. Velük még a kocsmáros se törődik, hiszen egy kisfröccs mellett képesek álldogálni órákig – az ilyen ember mindenhol ráfizetés…

Április 24., vasárnap
Ratzinger bíboros könyvét nyilván a pápaválasztás eredménye hozta elő az egyházi kiadó raktárából és rakta a bolt kirakatába. A föld sója 1997-ben jelent meg magyarul, és még volt belőle, ami meglepi az embert. A könyv már-már izgalmas, de hiába, hírverés nélkül a legjobb írások se keltenek figyelmet. Példa rá Krúdy: egyik regénye se került a legjobb 150 közé a csinnadrattás Nagy Könyv versenyben, pedig ha van író, aki stílszerűen „bajnok”, ő feltétlenül az. Semmit nem jelent. Az olvasó nép ítélt, és ítélete szerint Fehér Klára vagy Szilvási Lajos jobbak nála.
Próbálom magyarázni a „farkasvakságot”, hogy miért kelendők a szellemi élet alkonyulatában a másodrangú, olcsó portékák. De minek ide magyarázat? Nézzen körül valaki, miket árulnak a műemlék templomok bejáratánál: huszonnégy karátos egyházi gicscset. Miért lenne másként az egyházi irodalom frontján? Ratzinger bíboros mondandója csak azért kelt nagyobb figyelmet, mert ő lett az új pápa. Hiába A föld sójában föllelhető sok nagy ívű gondolat, amelyek mintha ablakot vágnának egy vastag falba: egyszerre világos lesz általa az, ami évekig homályban volt – mindez semmi figyelmet nem kelt, amíg szerzője föl nem kerül a toplistára. Nem kell belehőkölni a szóba, ma igenis toplistákon mérik, ki mennyit ér, és kevesen vannak az igazak, a bátrak, akiket hidegen hagy a tömegízlést irányító gépezet. Ők tudják, hogy a gépezet hamisít, és hogy hatása semmivé lesz, ha igazi erővel és korszakos tehetséggel szembesül.
A tegnapi bíboros megjelenítette ezt az erőt, nem véletlen hát, hogy kérdezője, Peter Seewald, a kiugrott szerzetes kőkemény kérdésekkel szembesíti, máskor viszont meghajtja előtte a fejét: „Egy olyan léptékű ember, mint ön – életrajzával, egyetemességével, gondolkodás- és cselekvésmódjával, hitével –, valószínűleg többé nem fog a hittani kongregáció élén állni.”
Itt tartottam az olvasásában, amikor elkezdődött Rómából a közvetítés: XVI. Benedek beiktatását mutatták. Mégis úgy döntöttem, hogy maradok a „beavatásnál”, annál a könyvnél, ami az új pápa szellemiségéhez visz közelebb. Olvastam tovább, s nem győztem ámulni, hogy egy bíboros két évezred keresztény történetének nyomatékát képes kiiktatni, és olyat mer mondani, hogy „ha nem találjuk meg újra keresztény identitásunkat, nem tudunk megfelelni a jelen óra kihívásának”.
Aztán hozzátette, hogy „az egyháznak hajlékonyságra van szüksége, megváltozott beilleszkedésre és elrendeződésre a társadalomban, és ki kell bontakoznia az eddigi összefonódásokból. Másrészt fokozottan szüksége van a hűségre, hogy megőrizze azt, ami az embert emberré teszi; ami biztosítja a túlélését és megőrzi méltóságát. Ezeket meg kell őriznie, és magát az embert fölfelé, Isten felé nyitottá kell tenni, mert csak odaföntről jöhet a béke ereje ebbe a világba.”
S még egy idézet, hogy teljes legyen az általa rajzolt kép: „Tapasztalatra támaszkodó bizonyossággal mondhatjuk, hogy ha a keresztény hit által képviselt erkölcsi hatalmat hirtelen kiiktatnánk az emberiségből, úgy járna, mint a jéghegyre futott hajó, és a legnagyobb veszély fenyegetné az emberiség fennmaradását.”
Az ember ilyenkor fölteszi a kérdést: a templomba járók számára miért csak akkor fontos egy-egy korszakos gondolat, amikor megfogalmazója a legmagasabb méltóságba jut? De az is válaszra vár, hogy az egyházi kiadók miért szemérmeskednek. Miért nem képesek hangosabban hirdetni igazi értékeiket? Miért a kereskedő mozdul most is előbb? A Ferenciek terén lévő boltba, ahol kegytárgyak, a mise kellékei mellett vallási tárgyú könyveket is árulnak, ottjártamkor megjelent egy férfi, rákérdezett, hogy Ratzinger bíboros elöl lévő könyvéből hány példány kapható, majd szólt a társának: elvisszük mindet… Ugyan mint ítélik meg a hívők ezt a mentalitást: szatócstempóként vagy vallásuk értékeinek terjesztéseként?

Április 25., hétfő
Még mindig van bennem egyfajta bizakodás, hogy a balliberális oldalon akadnak józan és fényt sugárzó koponyák. Olyanok, akik válságos órákban is képesek azt mondani – bárki ellenében –, hogy állj, ezt ne! Mára kiderült, hogy ezek a koponyák eltávolodtak a kormánytól vagy az őtőlük. Végül is mindegy, a hét végén senki nem merte mondani: uraim, ne Erdei Ferenc legyen az új vidékpolitika névadója… Nem mondta senki, hogy ez rossz döntés, és ha nem provokációnak szánták, akkor csak egy oka lehet: a miniszterelnök nem nézett hátra, vagyis nem látta, hogy jön a farkas, a sötét múlt, és nagyot üt a hátára.
Azok közé tartozom, akiknek a tornatanára annak idején lelkesen beszélt egy új sportmozgalomról. Toldi Miklós nevét viseli majd, mondta, próbákon kell részt venni, és pontokat gyűjteni, és ha a diák ügyes, erős, kitartó, akkor tagja lehet annak a körnek, amelyhez tartozni büszkeség lesz egy idő után. Egy nap aztán jött a hír: nem Toldi Miklós nevét fogja viselni az izmosító próbák sora, hanem Kilián Györgyét… Kiliánét? Az kicsoda? Kommunista mártír, mondta lehalkított hangon a tanárunk, és abban a halkságban nemcsak cinkosság volt – rosszkedv is, ráadásul a kérdésre, melyik sportágnak volt eminense a mártír, a tanár úr nem tudott felelni. Kipukkadt az egész, a próbákra ostorral kellett hajtani minket, kelletlenség volt minden társam, a vak is látta, hogy a névválasztás döntötte el a Kilián-próbák sorsát.
A vidéki gimnazisták, ha megkérdezik ma, ki az az Erdei Ferenc, tanáruk nehezebb helyzetbe kerül, mint az én testnevelőm. Mert ha azt mondja, hogy a Magyar Parasztpárt egyik vezetője volt, lesz egy kulákunoka, aki szól: hogy akkor minként lett a téeszszervezések idején, az ötvenes években agrárminiszter? Ha meg azt mondja a derék pedagógus, hogy Erdei tagja volt ötvenhat őszén a Nagy Imre-kormánynak, akkor az okoz fejtörést, hogy Malétert letartóztatták az oroszok Tökölön, és útja egyenes volt az akasztófáig; Erdeit viszont, a delegáció vezetőjét szabadon engedték… Őt miért? Egyáltalán: ki ez az ember?
A Társadalmi Szemle 1958. júniusi számában tették közzé az MSZMP központi vezetősége elméleti munkaközösségének állásfoglalását, mely a népi irodalmat minősítette. Ebben olvashatók az alábbiak: „Fenntartás nélkül elfogadták az új rendet és lényegében kommunistákká váltak: Darvas József és Erdei Ferenc.” A válasz tehát: a kormány vidékprogramjának névadója olyan politikus, aki újra meg újra elárulta azokat, akikkel egy gyékényen árult. Akikkel látszólag azonos nézetet képviselt.
Erdei ott volt Szárszón 1943-ban, és előadást tartott, ahogy Németh László is. Hogyan alakult a sorsa ’45-től ’56-ig az előbbinek? Úgy, hogy minden kormánynak tagja lett. S Németh Lászlóé? Hódmezővásárhelyen lehetett óraadó. Erdei falukutatóként kezdte a háború előtt, mint Féja Géza is. Mi lett az osztályrésze Féjának utóbb? Nem publikálhatott, s örült, hogy kapott egy könyvtárosi állást Békésen. És Erdei Istene előtt is Luciferként viselte magát. A Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka volt, ám emellett tagja az Elnöki Tanácsnak – hogy fér össze valakiben a hitéletet üldöző rendszer vezető testületének tagsága és a reformátusok első számú egyházkerületének világi vezető posztja?
Ó, nem. Nem Széchenyiről és nem a Nobel-díjas Kertész könyvéből kell itt filmet csinálni, hogy lássuk, hol tévesztettünk utat. Erdei Ferenc életét kell vászonra vetíteni, ezt a bizonnyal szörnyű életet, hiszen nem tudni, erős volt-e, vagy gyönge, hívő-e, vagy hitét eldobó ateista, hogy minket csapott be inkább, vagy önmagát. Azt viszont tudni, hogy ha új csapáson indít vidékprogramot egy kormány, olyan nevet nem igazíthat rá, melynek gazdája előbb a bajtársait árulta el, aztán a maga ideáit, s végül már nem maradt semmi elárulnivalója, aminél rosszabbat aligha lehet elképzelni – pedig lehet.
Erdei agrárminiszterségének éveiben folytak a padlássöprések, ekkor hurcolták meg a kulákokat és tették tönkre a magyar falut végleg, s ekkor alkalmaztak a begyűjtési előadók cigányokat transzfermunkásnak. Ez azt jelentette, hogy velük rakatták fel teherautóra az „elrejtett” terményt: így uszították egymásnak a nyomorult és még nyomorultabb lelkeket.
Baljós jelekkel indul a kormány száz lépés programja. A névadás, mint első lépés, Karinthyt juttatja eszembe, tőle való az alábbi sor: „Mint aki halkan belelépett.”
Bele, elvtársak. Megint.