Mélyföld

Egyre gyakrabban botlik az utazó elhajított ásványvizes pillepalackokba, kiszuperált olajoshordókba, soha le nem bomló klozetpapírba a Szahara legeldugottabb zugaiban is, s keresztül-kasul szabdalják a dzsipek a dűnéket mértéktartó izgalmakra áhítozó nyugat-európai turistákkal fedélzetükön. Azért a nagy sivatag érintetlensége napról napra meg tud újulni. Talán nem sokáig lesz így. Míg Egyiptom piramisainál, ókori templomainál mozdulni sem lehet a baksiskéregető önkéntes „gájdoktól”, a Szahara oázisainak beduin és berber lakossága őrzi évszázados vendégszeretetét és méltóságát, hallgatni, gyönyörködni és létezni tudását. Ugyanúgy főzik étküket a gyors, de heves rőzsetűznél, ugyanúgy szívják pipájukat, olvasnak a csillagokból, szövik szőnyegeiket sátraikhoz, és költik tovább őstörténeteiket a tevecsordát terelő nomádok, mint a világ minden pusztai embere. Talán nem sokáig lesz így.
Szíva-oázis mélyföld a líbiai végvidék előtt: háromszázezer pálma, hétszáz forrás termékeny ligete a Nagy-homoktenger tökéletességének határában. Itt véget ér minden út, s leeresztik a dzsipek kerekeit, csak úgy lehet továbbmenni a dűnék közé. Baharijja-oázis: az aranyarcú múmiák rejtekhelye, máskülönben Rejtő-regénybe illő koszfészek; Farafra: zöld menedék a Fehér-sivatagban; Dahla: viszszatartott történelem. Finom vonású kölykök, akik mintha óbirodalmi sírdomborművekről léptek volna le; városok vályogtéglából, amelyeket minden évszázadban kétszer elmos egy zápor; szelíd és kíváncsi sivatagi rókák, nem menekülnek; évmilliókkal ezelőtt megkövült gyümölcsöskertek, tengerfenék-sivatag megdöbbent halakkal, polipokkal a mészkőbe ágyazottan – ez az a föld, mely „mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk”. Saint-Exupéry tudhatta.
Aki csak egyszer a Szahara hófehér sziklái, fagyos homokdűnéi, torokszorító sziklái között éjszakázik, többé nem önmaga. Itt kisimul az ember. Kisimul, és elvész menthetetlenül.