Mint a rock and roll

Hogyan lesz egy magas rangú szovjet diplomata gyerekéből író és disszidens? Mit jelent Sztálin Oroszország számára? Milyenek voltak az ötvenes–hatvanas évek egy nómenklatúragyerek szemével? Mindez kiderül Viktor Jerofejevnek a napokban az Európa Kiadó gondozásában magyarul is megjelent A jó Sztálin című önéletrajzi ihletésű regényéből. Beszélgetésünk pedig talán rávilágít arra is, miért tartják Jerofejevet a kortárs orosz irodalom egyik fenegyerekének.

2005. 04. 29. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Végül is megöltem az apámat! – hökkenti meg szokásához híven rögtön a könyv első mondatával az olvasót. Nem véletlenül, hiszen ezzel megadja a kulcsot az önéletrajzi regényhez…
– Ez a könyv apámról, rólam, a kettőnk kapcsolatáról szól, s azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, shakespeare-i indulatok feszülnek egymásnak. Gondoljon csak bele! Itt van két ember, akik szeretik egymást, majd ideológiai ellenfelekké válnak, s kapcsolatuk igazi tragédiába torkollik. Nyugodtan mondhatom, tönkretettem az apám életét. Amikor ugyanis 1979-ben néhány barátommal illegálisan kiadtam a nevezetes Metropol almanachot, az ezt követő világraszóló botrány apám diplomatakarrierjének a végét jelentette. Nem fizikai értelemben történt gyilkosságról van tehát szó. Élve temettem el, lerombolva mindent, ami addig az életében fontos volt. Nemcsak a karrierjét, hanem a kommunizmus felsőbbrendűségébe vetett hitét is. Ez felér egy gyilkossággal.
– Már ebből is látszik, hogy nem volt egyszerű egy ilyen családban íróvá válni.
– Az írói lét alapjában nem logikus. Írónak lenni nem szakma, hanem elhivatottság kérdése. Az író olyan, mint a sampinyon, nem ott nő, ahol a többi gomba. Az író maga a szexualitás, az író a játék, az egyszemélyes tiltakozás. A jó író a körülötte kavargó energiákból táplálkozik, mintegy magába szívja azokat, közben meg-megérinti az isteni fuvallat, és még ezután sem elégedett az elkészült művel. Ebben a könyvben az íróvá válás folyamatáról van szó, ezért nem szokványos önéletrajznak, hanem önéletrajzi ihletésű regénynek nevezném.
– Említette a tiltakozást, amely az ön esetében nem szimplán a rendszerrel szembeni ellenállást jelenti, hiszen ez az ádáz küzdelem a családon belül is zajlik, szüntelen harcot vív a szüleivel.
– Hadd szögezzem le, én felnéztem az apámra, s nagyszerű embernek tartom. Akárcsak az anyámat. Nem tudtam azonban felfogni, hogy bejárják velem a világot, gyerekként ismerhettem meg Európát, Afrikát, s aztán mintha az egészből semmit sem láttak volna, számomra érthetetlen módon értelmezték a tényeket. Nehéz volt megérteni apámnak a kommunizmusba vetett hitét. Hogyan szolgálhatta ki Sztálint, mikor a szovjet emberek millióival ellentétben nagyon is jól ismerte a Nyugatot, az ottani embereket? Ennek ellenére olyan dolgokkal traktált, amelyek ezek után számomra egyáltalán nem voltak logikusak. Úgy is mondhatnám tehát, hogy az én harcom morális, racionális alapú volt egy esztelen utópia ellen. Hangsúlyozom azonban, hogy sohasem erőltettem, nem provokáltam ezt a szembenállást. Nem képzeltem magamat ezért hősnek sem, sőt nagyon is féltem attól, hogy megbántom, megsértem a szüleimet. Végül így sem tudtam elkerülni, hogy megharagudjanak rám, méghozzá nagyon.
– Beszéljünk a könyv címéről is, hiszen A jó Sztálin minden, csak nem szokványos. Mit akar ezzel üzenni? Meglepődnék, ha azt sugallná, amit e jelzős szerkezet elsődlegesen jelent.
– Egyrészt a gyermekkoromra utal ez a cím, hiszen én akkor a szüleimen, a környezetemen keresztül láttam a jó Joszif Visszarionovicsot, aki mindig nagyon kedves volt fiatal franciatolmácsához, az apámhoz. Nem tagadom, hogy idillikusak voltak számomra a moszkvai és párizsi évek, így aztán nem csoda, ha ezeken az élményeken keresztül akkor rózsaszínűbbnek láttam a világot. A jó Sztálin kifejezés azonban számomra az apa szónak a metaforája is. A jó apa ugyanis Sztálinhoz hasonlóan neveli a gyermekét, ingyenes oktatást biztosít számára, s ha szükséges, megfenyíti. A cím harmadik jelentésrétege átlendít a jelenbe, hiszen ma is sokan gondolják úgy, hogy Sztálin az orosz történelem alapvetően pozitív figurája. Egyfajta reneszánszát éli, bár nem hiszem, hogy ez sokáig tarthat.
– Sztálin és az orosz nép kapcsolatának megértéséhez egyik korábbi, magyarul sajnos még nem olvasható könyvét kell felidéznem, amely az orosz lélek rejtelmeibe kalauzol. Hogyan lehet megragadni az orosz lélek lényegét?
– A magyarországi kiadáshoz kedvet csinálva, egyetlen mondatba sűrítve a lényeget úgy fogalmaznék, az orosz lélek az, amikor az igen és a nem között eltűnik a különbség.
– Miért van az, hogy Oroszországban máig oly elevenen él Sztálin alakja? Mit jelent valójában az oroszoknak Sztálin?
– Először is az orosz népről nem lehet mint egységes egészről beszélni. Nem hagyományos értelemben vett nemzetről van ugyanis szó, hanem nagyon eltérő kultúrák közösségéről. Kiemelten fontos szerepe van itt a térnek. A távolságok akkorák, hogy ez már tudati szinten is jelentkezik. Ezért aztán másként gondolkodnak egy szibériai faluban és másképp Moszkvában. Ez nem Franciaország vagy Magyarország! Így azt sem tudom megmondani, hogy mit gondolnak az oroszok Sztálinról. Ám ha a kérdéshez statisztikai értelemben közelítek, akkor azt kell válaszolnom, hogy meglehetősen sokan vannak róla jó véleménnyel még ma is.
– És ön mit gondol Sztálinról?
– A Sztálin iránti szeretet az orosz nép archaikusságának mutatója. Túlélte a rendszerváltást, büntetlensége abszolút értékű. Sztálin orosz mintára lett kiszabva. Manapság az erő kultusza, a birodalom és a rend utáni vágy kifejezője. Az orosz irodalom azonban nem tudott megbirkózni vele. Nem vette észre, hogy Sztálin megjelenése az orosz népnek olyasmi volt, mint Jézus Joszifovics megjelenése. Sztálin tehát az orosz Isten, aki harminc évre grúznak tettette magát. Sztálin egy álarc.
– Azt írja, mindenkiben él egy kis Sztálin, így önben is, aki állítása szerint soha nem volt homo sovieticus. Mennyire általános ma Oroszországban a szovjet értékek tisztelete?
– A fiatalok már egészen mások, ők legfeljebb hírből ismerik ezt az embertípust, és ez nagyon jó. Ők a jövő reménysége! Hosszú idő után a mostani az első olyan orosz nemzedék, amelyik tudja, hogy mit nem akar. Oroszországban ma már nincs visszatérés a kommunizmushoz. Erre garancia maga Putyin, aki sokkal hatékonyabban küzdött a kommunizmus ellen, mint Jelcin vagy Gorbacsov.
– Ezért a mondatért megint nem fogják megdicsérni liberális barátai, mint ahogy feltehetően azért is nehezteltek, mert azt nyilatkozta róluk, hogy nem képesek megérteni az orosz népnek nevezett emberanyagot. Ezt a véleményt én tökéletesen osztom, az ön Putyin iránti megértése viszont talány. Az elnök követői, az „együtt menetelők” ugyanis Vlagyimir Szorokinnal és Viktor Pelevinnel egyetemben pornográf írónak bélyegezték, akinek művei megrontják a fiatalokat…
– Liberális barátaim azt sem értették, hogy miért fogtam kezet Putyin elnökkel egy párizsi fogadáson. De már elnézést, nem nyújthatok kezet hazám elnökének, akit maga Jacques Chirac is Vlagyimirnak szólít? Úgy gondolom, hogy Putyinnal foglalkozni kell. Nevelni, segíteni kell őt, s nem elég, ha csupán a régi Európa politikusai teszik ezt. Az új Európának, a magyaroknak, lengyeleknek, baltiaknak is ki kell venniük ebből a maguk részét. Akik Putyinból ördögöt igyekeznek kreálni, azok akarva-akaratlan egy elfogadhatatlan értékrend felé lökik Oroszországot, így pedig mindkét oldal, Európa és Oroszország is csak veszít. Meg kell érteni, hogy Oroszország a múlt és a jövő között lebeg, s Putyin maga is egy ingadozó ország vezetője, aki együtt ingadozik országával. Túlságosan is leegyszerűsítő tehát Putyint despotának nevezni, s az értelmes nyugati politika aligha akarhatja őt kényszerű kompromisszumok hálójába fogni.
– Mindez egyben azt is jelenti, hogy Putyin szépen beleillik az orosz konzervatív hatalomgyakorlás hagyományába?
– Azt nem mondanám, hogy szépen, hiszen nagyon is keserves ez az út, de beleillik. Igaz, még mindig tanulja, milyennek is kell lennie egy elnöknek, de azt rögtön megértette, hogy az évtizedes káosz után az oroszok rendre, biztonságra vágynak. Öt éve ugyan még aligha foglalkozott azzal, hogy mit is jelentenek a konzervatív tradíciók, megértette viszont, hogy a hagyományos orosz értékek nem esnek egybe a nyugatiakkal, s vissza kell térni az előbbi ideálokhoz. Miután tehát látta a liberális eszmék gyengeségét, azt, hogy az az út zsákutcába vezetett, igyekezett ezt a hibát elkerülni, ám amint ilyenkor lenni szokott, átesett a ló túloldalára. Ráadásul Putyin helyzetét nézve nekem úgy tűnik, hogy az egyik vállán egy angyal, a másikon pedig egy ördög ül, s mindketten a fülébe sugdosva győzködik. Ez veszélyes helyzet, mert egyelőre mintha hiányozna belőle az a bölcsesség, amely segítené abban, hogy egyensúlyt tartson a különböző erők között. Pedig ez nem olyan nehéz, csak fel kell tenni azokat a kérdéseket, amelyek a legnagyobb kihívást jelentik az országnak. Putyin azonban sajnos nem a legfontosabb problémákhoz nyúl.
– S mi Oroszország számára ma a legnagyobb gond?
– A hatékonyság, a gazdasági termelékenység hiánya. Ha e tekintetben megváltozna a helyzet, azzal a problémák kétharmada is megoldódna. Ha a lakosság teljesítőképessége javulna, akkor a többség nem az államtól várná a segítséget. Az államnak ugyanis nem ez a dolga. Éppen ellenkezőleg, hagyni kell kibontakozni az embereket. Megjegyzem, e tekintetben Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet. Úgy látszik, önöknek sem voltak olyan bölcs vezetőik, akik ezt a problémát képesek lettek volna megoldani. Az orosz kommunista mentalitás továbbélését még csak-csak meg tudom magyarázni, de azt már nehezen értem, hogy Magyarországon vagy Lengyelországban miért vannak hatalmon még mindig a kommunistákhoz közeli erők. Ez egyszerűen szégyen.
– Különösen elkeserítő ez már csak azért is, mert mint a könyvéből kiderül, 1956 meghatározó élmény az ön életében.
– Így van. Emlékszem, Párizsban éltünk, s tojásokkal dobálták meg a szovjet nagykövetség épületét. Ekkor valami eltörött bennem, és megértettem, hogy milyen az a rendszer, amelyben élek. A magyar forradalom a lázadás érzését hozta el a számomra. Ettől kezdve ugyanolyan lázadó akartam lenni, mint a magyarok.
– Az írói önéletírás általában az önmegismerés egyfajta aktusa is. Érdekes lehet írói fejlődésében, hogy milyen a viszonya a nagy orosz klasszikusokhoz.
– Nagy írónak tartom Nyikolaj Gogolt vagy Andrej Platonovot, míg, hogy úgy mondjam, az életben Mihail Dosztojevszkij és Vlagyimir Nabokov nyújtotta számomra a legtöbbet.
– Nem lehet azt állítani, hogy hasra esne a nagyok előtt. Igazolta ezt egykor Két Mihail című, Lermontovot és Bulgakovot összehasonlító, irodalmi vihart kavart írásával is, amelyben rendesen „lehúzta” A Mester és Margarita sokak által imádott szerzőjét!
– Nemrég Amerikában olvastam fel ezt az írásomat, s úgy néztek rám, mint valami ördögre. Pedig csak azt mondom, hogy mint minden területen, itt is küzdenünk kell a sztereotípiák ellen. Ha ez sikerül, akkor Bulgakovra is másképpen tudunk majd nézni. Nem azt mondom, hogy rossz író, nem állítom, hogy ne lett volna szovjetellenes, de azért őt ma nem a maga helyén kezelik. Véleményem szerint ugyanis Platonovhoz képest Bulgakov csak harmadrendű író, aki, hogy finom legyek, nemcsak harcolt, hanem játszott is a rendszerrel. A sztálini Oroszország igazi tragédiájára ugyanis nem érzett rá. Mi mással magyarázható, hogy az apokalipszis közepette Woland nagyon is kisstílűen, csupán az élet megjobbításának céljával érkezik? Gondoljon csak bele, hiszen ezek a szörnyű harmincas évek voltak! Milyen zseniális regényt lehetett volna írni!
– Most már értem, miért nevezik az orosz irodalom Csubajszának! Nem kímél senkit és semmit. Ha kell, kíméletlenül ledönti a piedesztálról Bulgakovot, összeveszve egykori példaképeivel, a hatvanasok nemzedékének nagyjaival is, vagy liberális barátait megdöbbentve nem fél azt állítani Putyinról, hogy megértette az idők szavát, s nem szabad ördögként lefesteni. A bátorsággal vegyülő magabiztosságot látva csak óvatosan merem megkérdezni, hogy milyen véleménnyel van a kortárs orosz irodalomról?
– Nálunk vannak jó írók, de nincs irodalom.
– S a már megpendített önfeltárás jegyében íróként hová helyezné önmagát?
– Olyan író vagyok, aki nem fél, nem ragaszkodik örökké a bevett kánonokhoz. Az általam művelt irodalom olyan, mint a rock and roll. Hangosan dübörgő. Nem szeretem a skatulyákat, így önmeghatározásként csak annyit mondanék, hogy szabad író vagyok, aki nem ragaszkodik görcsösen a sztereotípiákhoz. Azt is mondhatnám, hogy a legszabadabb ember vagyok Oroszországban. Igaz, ez nem túl megerőltető teljesítmény, hiszen nem túl nagy a konkurencia.



Viktor Jerofejev

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.