„Nem én, hanem a törvény!”

Az Alkotmánybíróság tizenöt évvel ezelőtti határozatával alkotmányellenesnek nyilvánította a halálbüntetést. A testület megállapította: „Az élethez és az emberi méltósághoz való jog minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen joga.” Az utolsó kivégzés 1988-ban volt. A két elítélt embert ölt. A büntetési nem tizenöt évvel ezelőtti eltörlésének öten köszönhették az életüket.

1.
A dualizmus korában, 1878-ban bocsátották ki az első hazai büntető törvénykönyvet (Btk.), az úgynevezett Csemegi-kódexet. Ez a törvény a halálbüntetést viszonylag szűk térre korlátozta, mivel annak kiszabását két bűncselekményfajta esetén engedélyezte: a felségsértés minősített eseteire, valamint a szándékos emberölésre. A kódex azt is kimondta, hogy azzal a személlyel szemben, aki huszadik életévét még nem töltötte be, halálbüntetés nem szabható ki. Ami pedig a végrehajtásra vonatkozó előírásokat illeti, a Csemegi-kódex szerint a halálbüntetést csak zárt helyen, kötél által lehetett elvégezni. Az 1878-as büntető törvénykönyv hatása egészen napjainkig tartott.
Ez a kör 1945 után kibővült, különösen a népbírósági büntetőjog megjelenésével váltak mindennapossá a halálos ítéletek. Az 1950. évi II. törvény is fenntartotta a halálbüntetést, amelynek miniszteri indoklásában szó szerint ez állt: „Ami a halálbüntetést illeti, kézenfekvő, hogy a kulturális színvonal emelkedése és a szocializmus megvalósítása ezt a büntetést nélkülözhetővé fogja tenni. Ez idő szerint azonban még nem állunk a fejlődésnek azon fokán, amely megengedi a halálbüntetés eltörlését.”
Az ötvenes évek koncepciós pereiben, majd pedig az 1956-os forradalmat követő felelősségre vonások során a bíróságok futószalagon hozták a legsúlyosabb ítéleteket. 1952 és 1955 között átlagban évi 20–25 halálbüntetést szabtak ki, de volt olyan „békeév” is, amikor 29 esetben határozták el a legsúlyosabb felelősségre vonást. Az 1956 utáni megtorlások időszakában százával születtek a kötél általi halált kimondó bírói döntések.
Az 1961-es büntető törvénykönyv szakmai vitájában többen is úgy fogalmaztak, hogy a halálbüntetés fenntartása nem indokolt, hangsúlyozva annak „kivételes és ideiglenes” jellegét, a büntetési nem azonban a Btk.-ban maradt. A korra jellemző, hogy a miniszteri indoklás „a kapitalista környezet közvetlen és közvetett káros hatása” miatt vélte szükségesnek a halálbüntetést. Előrelépésnek számított viszont, hogy a gazdasági, valamint a gondatlanságból elkövetett bűncselekmények vonatkozásában a törvény eltekintett a halálbüntetés alkalmazásától. A legsúlyosabb büntetéssel fenyegetett cselekmények száma azonban így is magas maradt: a katonai büntetőjogi rendelkezésektől eltekintve tizenhat esetben határozták meg alternatív büntetésként.
A kádári konszolidáció éveiben a halálbüntetés száma jelentősen csökkent. 1962 és 1967 között évi nyolc-tíz esetben szabták ki, majd a hetvenes években ez a szám is feleződött. 1960 és 1988 között 115 emberen hajtottak végre halálos ítéletet.
Az 1978. évi IV. törvény hatására, amelyet szakmai körökben nem véletlenül „szabadságvesztés-centrikus” jogszabálynak is neveznek, a kiszabott halálos ítéletek száma minimálisra csökkent: évente egy-két ilyen büntetést hoztak a bíróságok. A nyolcvanas évek elejétől – az emelkedő bűnözéssel párhuzamosan – némileg ismét nőtt a halálbüntetést kiszabó ítéletek száma.
A rendszerváltozást követően – a kedvező politikai viszonyokat kihasználva – felerősödött a halálbüntetést ellenzők, az abolicionisták hangja. Ezért senkit nem ért váratlanul, hogy a Halálbüntetést Ellenzők Ligája 1990 elején – a halálbüntetés alkotmányellenességének kimondása céljából – az Alkotmánybírósághoz fordult. A döntés megszületett, de el kell ismerni, hogy a közvélemény nagy része változatlanul nem ért egyet a halálbüntetés eltörlésével, sőt nő azoknak a száma, akik a visszaállítását követelik.

2.
A leghírhedtebb ítélet-végrehajtó 1945 után a Bogár János névre hallgatott, de tulajdonképpen Kovács volt a családneve. Ez utóbbi nevet azonban soha nem használta. A Gyűjtő fogház volt a „felségterülete”. Ő maga két méter magas, „lófejű” ember volt, széles és durva pofacsontokkal, lógó állcsonttal. Dús szemöldöke alatt mélyen ülő, szürke szemekkel bámult a világba. Stuccolt bajuszáról már messziről felismerhette bárki. Úgy is jellemezhetnénk, hogy alantas szakmája az alakjára volt írva. Széles, darabos vállai atlétára emlékeztettek. Rendkívül hosszú, térdig érő karjai voltak, amelyek lapáthoz hasonló, nagy kezekben végződtek. Állandóan kesztyűt viselt. Akik ismerték, állítják, hogy sosem látták anélkül. Közmondásos volt a rabok között, hogy azért visel kesztyűt, mert sok vér tapadt a kezéhez. Ruházata egyszerű volt, feltűnés nélküli. Az épületben is sapkát hordott, télvíz idején hosszú kabátban és csizmában járt. Ha egy ökölvívóringben láttuk volna viszont, azt mondtuk volna rá: x-lábú; 48-as cipőkben közlekedett.
Bogár mindennap, még vasárnap is megfordult a Budapesti Országos Börtönben (így nevezték korábban a Gyűjtőt), és ettől a szokásától csak akkor tért el, ha vidéki kivégzésre kellett mennie. A Gyűjtő területén nyugodt, kimért léptekkel járt, és általában lehajtotta a fejét. Aki találkozott vele – bárki volt is – nagyot köszönt neki: „Jó napot, Bogár százados úr!” – így szólt az adjonisten. Arról nem szól a fáma, hogy milyen volt a fogadjisten.
Bogárnak saját gépkocsija volt, egy krémszínű Pobeda. Ezzel utazott a vidéki kiszállásokra, leginkább Kecskemétre és Miskolcra. De a Gyűjtőbe sohasem ment gépkocsival. Oda egy öreg, rozoga Csepel kerékpárral érkezett, azt tolta maga előtt.
Volt egy fia, aki lovas kocsival négy-hat hordó ételmaradékot szokott a börtönből elhordani, amit aztán odahaza a disznókkal etettek meg. Bogár ilyenkor egy-egy doboz cigarettát osztott szét a fiának segítők között. Ajándékát azonban senki nem fogadta szívesen, hiszen mindenki irtózott tőle.
A főügyész és Bogár együttes érkezése mindig halált jelentett. Ilyenkor kigyulladtak a piros lámpák a Kisfogházban. Rövid idő elteltével Bogár előjött a szobájából, és lassú léptekkel, lehajtott fővel a vesztőhelyre ment. Itt ő is végighallgatta a kegyelmi kérvény elutasítását, vagyis hogy a rabot jogerősen halálra ítélték. A felolvasás után, mielőtt a kivégzés megkezdődött volna, Bogár odament az elítélthez, és a következőt súgta a fülébe: „Nem én, hanem a törvény!”
Fónay Jenő, a Pofosz alapító elnöke mesélte, hogy a Gyűjtő udvarán egy alkalommal Bogár a vállára tette a kezét. Fónay a hóhérra nézett, és angyali nyugalommal azt mondta neki: „Vigye el a vállamról a kezét, mert még azt hiszik, barátok vagyunk, és közös asztalnál ebédelünk…”