Nem Írók Szövetsége

Jezovicsot, a vén és nyűtt költőt egy határzugi, muravidéki, de még magyar tanyán fogták el mint emberszökevényt. Ott hevert a tanyasi ház padlatán, amelyre egy piros-fehér-zöld, enyhén piszkos, de álomittas daróctakaró volt vetve, talán nem is éppen alvásra, hanem járásra valóan. Nyögött.
A házban senki. Mintha kihalt volna Magyarország, netán a délvidéki világ, hol félmagyar naplemente árnyalá a kertet, amelynek korai retkeit, éppen bukkanó zöld-büdös hagymácskáit már pedzé a tavaszi idő, s egy meghitt mosolyú hatvanas öregasszony – fekete arcbőrrel – gyűjtögette a mázasan törött tányérra.
Ekkor bukkant föl a határ innenső oldalán az örök barát, akit aggasztott már Jezovics eltűnése. Sokszoros életzűrjeik révén elegendő tapasztalattal rendelkezett, hogy azt gyanítsa, bizonyára megint nőügyek vannak a menekülés mögött. De nem.
A szintén vén barát – a magos Szálay sokkal jobban tartotta magát már csak a testsúlya miatt is, s bár combozatában egy némileg régi vasrúd tartotta a vázat, azt ki nem vétetvén zarándokolt el barátja bujkáló nyomába – kedves szóba elegyedett a szépen sötét arcú szép asszonnyal. Szálay nem tudott úgy megöregedni, nem tudott annyi vasat hurcolni a combjában, nem tudott annyi szemműtétet végrehajtatni zöldesen szürke, de embertekintetű szemén, hogy bármilyen körülmények között észre ne vette volna a női mivolt mindenkori karcsúságát, s bár négy-öt házassága elnyűhette volna, inkább ő nyűtte el azokat, örök érdeklődését megtartván a hajlongó darázsderekak iránt, intellektusra, termetre s majdnem korra való tekintet nélkül. Szerette a női illatot, hajlást gyöngéden, ellenállhatatlanul.
– Mi van az öreggel? – kérdezte, mintha ő maga örökifjú maradt volna.
– Meg akart szökni Magyarországról – hajolt Szálay szép férfiarca közelébe a kis hagymák, retkecskék közül Veronka, a korosabb szépaszszony, aki valaha a határ menti színházban jegyeladó és statiszta volt. Példának okáért Szálay Adáshibájának színpadon meg nem jelenő szomszédasszonyát ötezer-negyvenkétszer játszotta volt az elmúlt harmincöt év alatt – a színfalak mögött. Talán még a határon is átszökött Zentára. Mert az Adáshibát még Ugandában is játszották, az asszonyka ott mint néger segédlány szerepelt a színfalak mögött. Így aztán bizalmasan közölhette Jezovics titokzatos menekülésének okát.
– Tudja, Károly – súgta még most is elomlóan a színműíró barátnak –, Márai azért menekült Magyarországról, mert itt voltak az oroszok, és mert nem látta az olvasó arcát. Jezovics azért, mert amerikaiak vannak itt, és látja az írók arcát. Valami cipővasat akart egyik csizmácskájára veretni, de oly rosszul szegezte föl a suszter, hogy összevérezte a nagyujját. A cipész utóbb bevallotta, hogy ő voltaképpen nem szereti a suszterájt, ő ír. S odaadott százoldalnyi szabad verset Jezovicsnak. Midőn régi barátjánál a Kertészeti Egyetemen biogyümölcsöt próbált kérni betegségére, Ottó, az agronóm rövid idő után a laboratóriumba vezette egy dughelyre, hol is a retorták közül, mögül kéziratköteget rántott elő Jezovicsnak az „írok” sejtelmes megjegyzéssel. Persze ő menekült. Midőn reumatológ-ortopéd orvosához fordult – ki a vizsgálat során annyira megnyomta a bokáját, hogy egy évig bicegett –, az bevallotta, nem érdekli a gyógyászat, ő ír. Rákóczi-álemlékiratokat gyárt, hogy Rákosi Mátyást leleplezze. Talán kiadná Jezovics.
Taxiba vágta magát, de nekimentek egy könnyed fának, mert a sofőr meg akarta értetni Jezoviccsal, ő nem sofőr, s a kesztyűtartóból izlandi szonettfordításokat akart volna fölolvasni, miközben a költőre bízta a kormánytartást. A baleset után továbbvánszorgott volna, de a helyi vendéglős a nyomába eredt, vállon ragadta, s a kocsma legtitkosabb helyiségébe hurcolván megmutatott egy nagy hifirendszert; itt CD-n a saját verseinek szaxofonra írt, megzenésített változatát tárolta, háromezer-negyvenkét számot.
Egy nagyon piszkos hajú énekes fiatalember a patyolatban rábízott két gyógyzoknit, ami végleg beadta a deftert, mert kiderült, hogy a kezdő hontalannak kinéző fiatalember valamelyik párt rejtett ideológusa, aki ír. A szennyesruha-csomagok kavalkádjából öt-hat éves regényeket bízott Jezovicsra kiadás céljából a le nem leplezett ügynökökről, mert pályázni akart a Nagy Könyv versenyén. Meg egy nemzeti imával – hártyapapíron – is benevezett, de ezzel külön mint nemzetideológus.
– A maga barátja akkor határozta el végső menekülését az országból, midőn a láboperáció alatt az aneszteziológus a fülébe súgta, hogy ő voltaképpen nem orvos. Vagyis orvos, de nem ez a hivatása, hanem ír, s majd a fölébredő Jezovics próbálja megkísérteni a Nemzeti Könyvalapítványt, adna támogatást az ő paradigmatikus esszéjére, amely az író magányáról szól a XI. és a XXI. század összevetésében.
– S hogy maradt mégis itt magánál, Magyarországon?
– Mikor meglátta, hogy a bejelentőlapra két X-et rajzolok, megnyugodott. Hogy analfabéta vagyok. Ne haragudjon, maga nem maradna itt? Annyit játszottam az Adáshibában! S még nem vagyok olyan öreg.
– Ne haragudjon, eddig öt feleségem volt, most is van egy-kettő. De lehet, hogy Jezoviccsal valahol összeköltözöm. Talán új szövetséget hozunk össze Magyarország lelki fennmaradása érdekében. Megalakítjuk a Nem Írók Szövetségét. Csak nincs tagságunk.