Politikai kutyakomédia

A forint meredeken zuhan, egy csapásra megoldva a neoliberális baloldal minden gondját, ami a túl erős forintra alapozódott. Az ördög, ami a szemükben eddig Járai Zsigmond alakjában öltött testet, most alakot változtatott – úgy hívják: Gyurcsány Ferenc. Igaz, ez a rózsaszín árnyalatú sátán nem a forintsáv felső, hanem az alsó határát veszélyezteti: a túl erős forint nemzetközi viszonylatban a munkaadóknak kellemetlen, a túl gyenge meg a kiszolgáltatott munkavállalóknak, akik nem utolsósorban a szupermarketek pénztárainál is húsbavágó tapasztalatokat szerezhetnek a magyar monetáris politika hátulütőiről. A demokrácia mai szisztémája szerint a munkavállalók rendelkeznek több vokssal, így a lojális miniszterelnöki kabinetfőnököt kijelölni tüzet oltó pénzügyminiszternek (akinek a neve ráadásul Veres) legalábbis istenkísértő kötéltáncmutatványnak minősíthető. (Most hagyjuk a cinikus indoklást, hogy a tavaly a miniszterelnöki tisztségért is induló bizalmi ember azért alkalmasabb az urbánus Draskovicsnál, mert nyírségi gyerekként jobban rajta tartja az ujját a vidék ütőerén. Szögezzük le inkább: Gyurcsány – a Lamperth-féle se hús, se hal operettfiguráktól eltekintve – az utolsó potens Medgyessy-kádert is kilőtte a végrehajtó hatalomból.)
Ilyen körülmények között meglehetősen fakultatív szabadidő-tevékenységnek hat az államfőválasztás pillanatnyi állásáról értekezni. A téma mégsem érdektelen, hiszen állatorvosi lóként produkálja a harmadik Magyar Köztársaság minden demokratikus nyavalyáját. Van ugyebár a kormánykoalíció – árnyalatnyi, de eddig mégis biztosnak bizonyuló parlamenti többséggel. Az MSZP és az SZDSZ képviselői simán megválaszthatnák (legalábbis a harmadik forduló egyszerű többségével) a jelöltjüket, ha egyezségre juthatnának. De nem jutnak egyezségre. Az államfőválasztás emiatt hovatovább politikai kutyakomédiává silányul, holott – a poszt korlátozott hatalmi súlyából kiindulva – lényegében a szimbolikus politizálás terepén folyik a küzdelem. A kutyakomédia oka az, hogy a 2002-es koalíció éppúgy ingatag erkölcsi kötésen alapul, mint az 1994-es. Az SZDSZ-nek mind a mai napig indokolt lelkifurdalása van, hogy csillapíthatatlan hatalomvágyától vezettetve a rendszerváltó oldalról a restaurációs oldalra állt – s úgy tűnik, ez a tragikus vétség immár a párt egész létezése folyamán elkíséri. Friderikusz Sándor a tévéműsorában kicsikarta Orbán Viktorból az „áruló” jelzőt e hátraarc érzékeltetésére – a furcsa az, hogy a lelkük mélyén ezt maguk a szabad demokrata vezető politikusok is evidenciaként kezelik. Kuncze Gábor már disztingválna: azt mondja, egy 54 százalékos MSZP-vel ma már nem lépne koalícióra. Tény, hogy három éve egy ötven százalék alatti MSZP-vel lépett koalícióra, de engedtessék meg nekem, hogy kételkedjem a dörmögő pártelnök őszinteségében. Az alapító elveit meghazudtoló SZDSZ túlontúl hozzászokott a jóhoz. Ha nem kormányoz, ha nem táplálja közpénzekből a fiókaként követelődző klientúráját, jóformán nem is létezik.
A leosztás tehát számára optimális – ami egyedül aggaszthatja őket, az az ideiglenesség. A valahai húsz százalékot meghaladó támogatottság mára – minden tekintetben indokolhatóan – a parlamenti küszöb környékére süllyedt. Egy-egy vehemens rohammal, a Geszti-kommandó bevetésével eddig át lehetett lendülni e kritikus magasságon, ám erre az idők végezetéig nincs garancia – különös tekintettel arra, hogy a kétpártosodás feltartóztathatatlannak látszik. Látszani kell tehát. Feltűnni. Különbözni a nagy testvér szocialistáktól, hogy ne lehessen összetéveszteni az öcsit a bátyóval. Ez azonban nem is olyan könnyű feladat. A kormányzati sikerek (ha vannak) óhatatlanul az ösztönös színi képességekkel megáldott – vagy megvert – miniszterelnökhöz kapcsolódnak, a kudarcok terhe viszont valahogy megoszlik. Ráadásul a fő szabad demokrata programpont, az adócsökkentés sem nevezhető sikertörténetnek: kevés olyan kormányzat van még ezen kívül, amely ilyen leleményesnek bizonyult volna az adóemelések tekintetében. Ha viszont a tényleges politizálásban elfogyott a levegő, marad a jelképek erdeje. A köztársasági elnök személye fölötti polémia azonkívül remek figyelemelterelő hadművelet is: az államfő a végrehajtó hatalomra – így a pénzek elosztására – csekély befolyással bír, viszont a választópolgárok örökölt tekintélytisztelete révén mégis automatikus figyelmet vindikál magának. A kisebbik kormánypárt viszont akkor látszik, amikor vétójogát érvényesíti. Az SZDSZ valódi terepe mindig a zsaroló pozíció kiaknázása volt – érthető, ha ezúttal is ezzel próbálkozik. Aligha tévedek nagyot, hogy – ha már a szabad demokrata ügyvivő Göncz Árpád nem jöhet szóba – számukra a köztársasági elnök kiléte voltaképpen érdektelen. A lényeg: az erőfitogtatás. A sokszorosan megosztott, szétszabdalt szocialisták pedig tálcán kínálják szövetségesük elé a lehetőséget, hogy királycsináló színben tűnjenek föl.
Gombár Csaba ebben a szereposztásban a díszítősor szerepét játssza. (Noha az SZDSZ frazeológiája szerint – feledve Göncz pártmunkási múltját – államfő nem lehet pártmunkás, Gombár függetlenségi mítoszát kínosan aláássa, hogy egyedül Kunczéék támogatják.) A konfliktus látszólag Szili Katalin személye körül forrósodik fel, de ez csak a látszat. Bárki volna az MSZP államfőjelöltje, az SZDSZ azzal szemben mutatna erőt. A Fidesz szimpátiaszavazása, akárcsak Mádl Ferenc esetleges továbbszolgálása – a meglehetősen korlátozott ellenzéki jogosítványok ismeretében – csakis abban a vonatkozásban bír jelentőséggel, hogy ha a kormányoldal végzetes megosztottsága révén döntésképtelennek bizonyul, jobb híján az ellenzéknek kell alternatívát felmutatnia. Többhetes távlatban erre az eshetőségre csekély az esély, de nem zárható ki. Koalíciós patthelyzetben a jobboldal akár a mérleg nyelveként is funkcionálhat, különös tekintettel a voksolás titkos voltára, amely a politikai erővonalakat átmetsző kamarillaalkuk lehetőségét sem zárja ki.
Igazából nem is tudom, miért volna ellenemre ez a forgatókönyv. Noha a köztársasági elnök kiléte – különösen a romló forint országában – meszszemenően szimbolikus, mégis nehezen tisztelhetné a választópolgár a nemzet egységének megtestesítőjeként azt a személyiséget, akit zavaros egyezségek emeltek a pozíciójába. Egy elfogulatlanabb kor nem kerülheti meg annak a kérdésnek a felvetését sem: mennyire nyomta rá a bélyegét a fölöttébb ellentmondásos kilencvenes évekre az a tény, hogy Göncz Árpádot egy paktum emelte az állam első emberévé? Mi alakulhatott volna másképp, ha nem így történik? Akkor az ország kormányozhatósága jelentette a fő érvet, de fél év sem telt el a kormánypuccsoló kísérletként is értelmezhető taxisblokádig. Közmegegyezés alakult ki abban a tekintetben is, hogy Pozsgay Imre távol tartása a köztársasági elnökségtől a pártállami restauráció megakadályozását szolgálta – de vajon a helyettesítő megoldás nem lavírozta az országot egy másfajta, ugyancsak pártállami erőket rehabilitáló restaurációba?
Ott tartunk, hogy hovatovább senkinek nem örülhet a nemzet, aki a legfőbb közjogi méltóságba kerül. Ezért az örömtelenségért elsősorban a látszatkormányzó koalíció tartozik felelősséggel.