Reklám

K U L T Ú R S O K K

Úgyszólván zuhanórepülésben volt a chilei légitársaság (LAN) népszerűsége ezen a héten a Chilével szomszédos Peruban. A LAN képviselői repülőgépeik fedélzetén játszott reklámfilmjük miatt kínos magyarázkodásra kényszerültek Peruban, mivel a kérdéses alkotás – perui honatyák szerint – „disznóólként” ábrázolta hazájukat. Az ügyből olyan botrány kerekedett, hogy a Limában ülésező kongresszus a jövő hétre megidézte a perui közlekedési és külgazdasági minisztereket, ugyan mondanák el, miként vélekednek a LAN fogásáról.
Az ominózus harmincperces film, amint azt később a LAN megszeppent helyi vezetői kifejtették, perui „kalandtúrát” reklámozott a chilei gépek utazóközönségének. Méghozzá oly módon, hogy a szomszédos országot valóban meglehetősen egzotikusnak ábrázolta: az utcán vizelő férfit, a szeméttel borított utat és a buszok hátuljára kapaszkodó gyermekeket felvillantó képsorok az eredeti szándék szerint egyaránt a hely szellemét igyekeztek megmutatni a térség iránt érdeklődő turistáknak, de ehelyett csupán a helyieket bőszítette fel a közhelyekbe fulladó alkotás.
Merthogy a gépek fedélzetén nem csak turisták üldögéltek. Ha így lett volna, akkor a LAN-nak most nem kellene a maszatot egy gringo reklámcégre kennie, amelyik persze több ezer kilométeres távolságból készséggel elismerte, hogy a később a chileieknek eladott videóba hét évvel ezelőtt rögzített képsorokat szerkesztett. De hát egy ilyen filmbe sok minden belefér, hiszen az csak hirdetés.
Reklám.
A LAN illetékesei viszont most azt állítják, nem is látták a filmet, mielőtt bemutatták volna gépeik utazóközönségének. Ez természetesen hihetően hangzik.
Gondolkoztam rajta, milyen érzés lenne, ha valamely nyugati légitársaság ilyen filmet vetítene rólunk, magyarokról, de meg kell állapítanom, szavunk sem lehetne, ha a budapesti képsorok között olyanok bukkannának fel, amelyeken büszke ebtulajdonosok kedvencei elaknásítják a város utcáit, Pest és Buda legnevezetesebb pontjain hajléktalanok dőlnek egymásra, a mindent elborító szemetet viszi, hordja az utakon a könnyű áprilisi szél. Magam sem tiltakoznék, hiszen hét éve is ez volt itt a helyzet, és ma is ez; sőt még a főpolgármester is maradt a régi, nyilvánvalóan azért, mert mi így szeretjük ezt a várost: mi nem haldoklunk itt, mi így élünk.
Persze ha a magyar sonkát bántják, az más. A magyar sonka ellenállóbb az ország szívénél, olyannyira, hogy az elmúlt hatvan esztendőben igen kitartó kísérletezéssel sem sikerült tönkretenni (nem úgy, mint Budapestet), bármennyire igyekeztek is megnyomorítani a sonkát előállító gazdákat kolhozzal, privatizációval és Németh Imrével. A magyar sonka olyannyira ellenállónak bizonyul, hogy helyzetét még az utóbbi hetek egyik igen durva reklámkampánya sem tudta megingatni a magyar asztalon. A Magyar Sertéstartók Szövetségének elnöke kijelentette, hogy az ominózus plakáton látható macskák, amelyek a magyar sonka feliratú képtől elfordulva a reklámozott macskaeledelt nézik vágyakozva, „vagy nem magyarok, vagy nem tudnak olvasni”.
Emellett azért gondolom, hogy a magyar sonkával minden rendben van, mert a gazdák érdekeit képviselő szervezeteken kívül eddig nem sokan tiltakoztak a – hm – ízléstelen reklám ellen. Lincshangulat helyett továbbra is löncshangulat van, azaz úgy tűnik, nálunk ez is elmegy, minden belefér.
A parlament nem hőzöng, a minisztereket senki nem akarja meghallgatni, mint Peruban, és a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium is csak annyit nyilatkoztat ki egy sajtómunkáson keresztül, hogy „szakmailag nem érzi magát illetékesnek”, ezért „nem kíván állást foglalni az ügyben”.
Ettől azért még van ügy, bár sokaknak az is furcsa, hogy ugyan miért. A reklámot készítő cég, ahogy a LAN is, most másra mutogat, mondván: Lengyelországból kapta adaptálásra az anyagot, és az sehol a régióban nem keltett olyan ellenérzéseket, mint Magyarországon. De azért mégis sajnálja a történteket, és többé nem használja ezt a hirdetést.
Engem azért vigasztal a perui példa. Azt mutatja, hogy végső soron nem (csak) a magyarokkal van baj. És hogy igenis vannak még dolgok, amelyeket nem vesz be az ember gyomra.