Nem minden érintett van elragadtatva, amikor éppen építkezni szeretne, és a munkálatok megkezdése előtt régészek, geodéták, restaurátorok és műszaki rajzolók csapata lepi el a földjét, és mentik azokat a történeti emlékeket, amelyeket az építkezés megsemmisítene. Annak pedig általában még kevésbé örülnek, hogy a nem kívánt munkálatok költségét nekik kell megfizetniük. Annyi különbséggel, hogy a fenti eljárás csak a régészetileg védett lelőhelynek minősülő területeken kötelező. Ez a feltétele ugyanis az építési engedély kiadásának. Ráadásul a földben talált régészeti emlékek az állam tulajdonába kerülnek.
Budapest területének kevesebb mint a fele számít régészetileg védett lelőhelynek. Főleg a budai oldal rejtegethet még értékes leleteket a felszín alatt (például Aquincum, Albertfalva vagy a Vár), hiszen a római korban és a középkorban is ez a terület volt sűrűbben lakott. Pesten elsősorban az egykori városfalon belüli részek, a mai Károly körút–Múzeum körút (közkedveltebb nevén a Kiskörút) vonala és a Duna közötti terület érintett. Védett lelőhelynek számít például a Margitsziget is, ahol az úszó Európa-bajnokság miatt kibővítésre váró Hajós Alfréd uszoda egy részét is átvizsgálják majd a régészek.
A fővárosi védett zónákban a földfelszín megbolygatásával járó építkezésekhez a hatóság csak akkor járul hozzá, ha előzetesen a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) szakemberei átvizsgálták a területet, és műemlékektől, műkincsektől mentesnek találták azt. Tavaly több mint száz ilyen föltárást végeztek a régészek.
Bodó Sándor, a BTM főigazgatója lapunknak elmondta: tevékenységüket a kulturális örökség védelméről szóló 2001-es törvény szabja meg. Az építtető vagy az egész földmunkával érintett telekrész föltárását rendeli meg a múzeumtól, aminek gyakran jelentős a költsége, vagy csupán próbaföltárást végeztet. Utóbbi olcsóbb és gyorsabb, de ha leletre bukkannak, utána a múzeum köteles az egész területet föltárni. Így a munka összességében több időt és pénzt emészthet föl – hangsúlyozta Bodó Sándor. Ugyanakkor sokan nincsenek tisztában azzal, hogy nem kötelező a teljes föltárást választani. Például egy építtető társaság vezetője lapunknak elmondta: először egy 18 millió forintos ajánlatot kaptak a történeti múzeumtól, majd azt – mivel sokallták az összeget – lealkudták kilencmillióra. Ezért a summáért 16 ember dolgozott volna a mintegy kétszáz négyzetméteres területen közel egy hónapig. A további levélváltások során derült csak ki, hogy van más megoldás is, mégpedig az, hogy a szakemberek ásnak néhány kutatóárkot. Ha nem találnak semmit, a hatóság kiadhatja az építési engedélyt, de a kivitelezést a régészek felügyelete mellett kell végezni. Az építtetőnek ez a változat „csupán” egymillió forintjába kerül. A társaság vezetője szerint – ahogy eleinte ők sem – mások sem biztos, hogy megkapják a szükséges információkat a történeti múzeumtól ahhoz, hogy ne fizessenek többet a feltétlenül szükségesnél.
Bodó Sándor viszont azt közölte lapunkkal, hogy a BTM-től a beruházók minden szükséges információt megkapnak, és egy-egy föltárást több tárgyalás előz meg. Ezek az egyeztetések azért is szükségesek, mert a múzeum sokszor nem kapja meg a munkálatok megtervezéséhez szükséges nélkülözhetetlen adatokat (például az építkezés kiterjedéséről és az alapozási mélységéről). A beruházók néha azért nem árulnak el ilyen fontos információkat, mert nem tartják őket lényegesnek, pedig ezek a részletek befolyásolják a föltárás kiterjedését, időtartamát és az előzetesen kalkulált összeget – szögezte le Bodó Sándor. A történeti múzeum főigazgatója azt is kiemelte, hogy csak a ténylegesen elvégzett munkákat számlázzák ki, és mivel a szerződésekbe a kedvezőtlen körülményeket is belekalkulálják, így a tulajdonosoknak sokszor kevesebbe kerülnek a munkálatok, mint amennyit a szerződés rögzít. Bodó Sándor hangsúlyozta, a föltárásokhoz semmilyen állami vagy önkormányzati támogatást nem kapnak, ezért kénytelenek a költségeket az építtetőre hárítani.
Négyszázmilliós ásatás.
