Vissza a versekhez!

Amióta nincs Ki mit tud?, eltûntek a versek a képernyõrõl. Pedig igény volna rájuk…Különben nem jelentkeztek volna kétszázhatvanan a Magyar Rádió Rt. és a Veszprémi Petõfi Színház által – József Attila születésének századik évfordulója alkalmából – meghirdetett Versünnep címû vers- és prózamondó versenyre. És nem szavaztak volna annyian a rádió hallgatói és a Duna Televízió nézõi a költészet napján a döntõbe jutott tizenkét mûvészre. Például Németh Juditra, aki a verseny harmadik helyzettje, és a Duna Televízió közönségdíjasa lett.

Hogy érzi magát a döntõ után?
Borzasztóan. Fantasztikus volt a verseny, a közönség rajongott értünk, és most egyszerre vége lett. Ilyen élmény után nehéz visszatalálni a hétköznapok világába. A legdöbbenetesebb az volt számomra, hogy annyian szavaztak telefonon, sms-ben, mintha nem is kultúra-, és fõként versellenes világban élnénk. Ezért is vagyok annyira meghatva attól, hogy én lettem a Duna Televízió közönségdíjasa.
Hány költeménnyel jelentkeztek a versenyre a résztvevõk?
Egy szabadon választott, és egy József Attila-vers volt a „belépõ„ a megmérettetésre. Én a Szabad-ötletek jegyzékébõl készítettem egy kisebb összeállítást, illetve Nagy László Rege a tûzrõl és jácintról címû mûvébõl szavaltam részleteket. Bevallom õszintén, az utóbbi miatt indultam a versünnepen. Rengeteg dolog foglalkoztat mostanában, az egyik az édesanyám elvesztése. Úgy éreztem, hat évvel azután, hogy megtörtént, már tudok beszélni róla – Nagy László gyönyörû költeménye segítségével. Végre volt hol, és volt kinek elmondanom. A Szabad-ötletek jegyzékében pedig olyan sorokat találtam, amelyek hûen tükrözik a jelenlegi lekiállapotomat. Rólam szólnak, a saját kétségbeesésemet kiáltom világgá. A szeretethiányt, a magányt, azt, hogy nem lehet értékek, nem lehet versek nélkül élni.
Mit csinál, ha éppen nem szaval?
Sokáig voltam színész Kaposváron, aztán Pécsett. Kilenc éve született egy kisfiam, azóta – úgy látszik – szabadságon vagyok. Itt-ott azért játszom, például Tatabányán A konyha címû színdarabban, nemrég kaptam egy kis szerepet a Nemzeti Színházban, olykor szinkronizálok is.
Miért kényszerül egy színész arra, hogy elhagyja a világot jelentõ deszkákat?
Mert nem foglalkoztatják. Veszprémben megmondták nekem, hogy lehet, hogy nem építenek rám színházat. Hát, így. Hiába voltak sikereim, nem tudom viszszakapni az állásom, egyetlen társulatnak sincs szüksége rám. Két éve a Budapesti Kamaraszínházban játszottam, folyamatosan telt házzal ment a darab, fergetes sikerû volt az elõadás, aztán nem volt folytatás. A nézõk a nagy színházakban ismert színészeket akarnak látni, és ezt a teátrumok igazgatói is tudják. Sajnos, általában azok az emberek szorulnak a peremre, akik nem akarnak betagozódni a felszínes világrendbe.
Hogyan lehetne másképp csinálni?
Engem Kaposváron arra tanítottak, hogy próbáljak meg minden alkalommal még többet és még jobbat adni a közönségnek. Ott nem volt olyan gyerekelõadás, amely ne lett volna minden szempontból tökéletesen kidolgozva. A kaposvári színház olyan nézõközönséget nevelt ki, amely hozzászokott, hogy színvonalas elõadásokat lásson. Egy színész barátom mondta a minap, hogy õ ugyan rengeteg dologgal nem ért egyet, de teszi a dolgát, szolgál, eljátssza, amit kell. Csakhogy ezzel a hozzáállással nem szolgálunk, hanem kiszolgálunk. Nem is akármit, egy hamis világot.
Mostanában a színészeknek, legyenek országos hírûek, vagy kevésbé ismertek, castingokra kell járniuk, ha munkához akarnak jutni.
Ebbõl a szempontból a legrosszabb korosztályba tartozom. Mi még nem tanultuk meg, hogyan kell menedzselni magunkat. Számomra borzasztó érzés, ha a saját tudásomat kell „ajánlgatni” másoknak. Az utóbbi kilenc évben csak úgy kaptam szerepet, hogy eszébe jutottam egy-egy kollégának, akikkel korábban már dolgoztunk együtt.
Így került például a Porcelánbaba címû játékfilmbe is, amelyet az idei szemlén mutattak be?
Több, Gárdos Péter által rendezett színdarabban játszottam. A Porcelánbabában olyan asszonyt alakítottam, aki a halott gyermekét szeretné visszakapni – bármi áron. Gárdos Péter ismeri a múltam, tudja, hogy én is elvesztettem az egyik kisfiamat, talán ezért is választott engem erre a szerepre.
Mindig színész akart lenni?
Gyerekként rengeteget szavaltam. Minden létezõ szavalóversenyen elindultam, és a legtöbbet meg is nyertem. Amikor felvettek a Színmûvészeti Fõiskolára, tele voltam gátlásokkal, naiv voltam, infantilis… – egy év után mennem kellett. Jelentkeztem a kaposvári színházba, ahol örömmel fogadtak, és szinte a kezdetektõl jobbnál jobb szerepeket osztottak rám. Gyönyörû idõszak volt. Pécsett már kisebb szerepeim voltak, azonban hatalmas szeretetet kaptam a közönségtõl. Aztán annak is vége lett… Talán nem kellett volna abbahagyni a versmondást.
Hogyan tovább?
Nehéz kérdés. Talán megpróbálok visszatalálni a versekhez. Talán ez az én utam. Mindenesetre ezentúl minden olyan megmérettetésre jelentkezem, ahol szavalni lehet.
Milyen verset mond legközelebb?
Ady Elbocsájtó, szép üzenetét. Tervezgettem, hogy a versünnepen is ezt mondom, de lebeszéltek róla. Hiszen ezt egy férfi írta egykori szerelmének, Lédának. Engem mégis nagyon érdekelt, mit érezhetett Léda, amikor kézhez kapta a költeményt. Úgy akartam elmondani, ahogy akkor õ olvasta.