Vanban könnyű megfenekleni: naponta csak három iránytaxi megy az Araráthoz, azok sem törődnek a menetrenddel, amint megtelnek, indulnak – hiába váltottuk meg jó előre a jegyet. Itt már nyoma sincs a legendás török közlekedési kultúrának. Földobjuk a busz tetejére hátizsákjainkat, ezalatt a sofőr mindenkit kiszállít és átültet, hogy mi is beférjünk. Senki nem méltatlankodik, az idegeneket errefelé a legjobb ülés illeti meg. Kivétel ezalól a japán diák, akit a sofőr ellentmondást nem tűrően kiakolbólít a helyéről, és egy billegő kis sámlira ültet a tolóajtó huzatában. „Huvaavauvaavahuvahuva” – kommentálja az eseményeket két öreg paraszt és feleségeik, ezek az esetlen ünneplőbe öltözött, mogorva kurd dámák. Mellettünk öltönyös férfi, egyszerre három mobiltelefonon igyekszik lépést tartani a világgal.
Amikor elindulunk, a parasztok tapogatni kezdik a japánt. Megsodorintják kapucnis széldzsekijét, lecsatoltatják vele, és körbeadják a GPS-szel fölszerelt túlélőkaróráját. „Huvaavauva” – hümmög elismerően az egyik bácsi. „Avahuvahuva” – teszi hozzá mértéktartóan a másik. A japán feje ütemesen biccentget minden szóra, s merev mosollyal sztriptízel, hogy közkinccsé tegye James Bond-i felszerelésének darabjait. Közben keresztezzük az ősi selyemutat, amelynek szelete beépült a városba, majd elhagyjuk a Van-tó keleti partvonalát, és elképesztő sebességgel rontunk a szédítő magasságú hegyek közé.
A Van és az Ararát lábainál fekvő Dogubeyazit közötti országutat néhány éve még lezárták a kijárási tilalom időszakában – este öt után tilos volt a hegységben közlekedni a gerillaveszély miatt. Most is hemzsegnek a harckocsik, a katonai őrszemek az út mentén. Fent a meredek lejtőkön romos örmény templomok toronysisakjai emelkednek ki a sziklákból elérhetetlen magasságban, lent fagyott, úttalan lávafolyam borítja a szeles fennsíkokat – az egész vidék lenyűgöző, monumentális katasztrófa emlékműve.
Mehmet vagyok, nyújt kezet a nagy bajuszú, kerek fejű férfi, szeme sarkában gunyorosan táncolnak a szarkalábak. „Ez itt Dogubeyazit legjobb turisztikai irodája, ők pedig a munkatársaim, profik” – mutat körbe a viharvert szobán és a rendkívül sötét képű, összenőtt szemöldökű, torzonborz fiatalembereken. Úgy tűnik inkább, mintha a PKK főhadiszállására csöppentünk volna. „Lássuk csak – latolgatja szakértő szemekkel csomagjainkat az irodavezető –, egy kicsiny, festői kurd falu megtekintése, az Ararát, az iráni határ, a nagy meteorkráter, Noé bárkája, Izsák pasa szerája ebéddel, ez a körút annyi mint negyven euró fejenként.” „Harminc, készpénzben” – vágjuk rá. Mehmet elvigyorodik. Másnap kilenckor van a találkozó.
Dogubeyazit hamisítatlan határváros: határőrök, csendőrök, katonák, keleti kereskedőnépség, csempészek meg mindenféle izgalmas söpredék nyüzsög az utcákon. Kora reggel először a fodrászok nyitnak ki s telnek meg dróthajú kurd kölykökkel; aztán a falatozók, a lokantasik kirakatába rakják ki a csábító csemegét, a három-négy megnyúzott, kissé oszladozó birkafejet kihúzott, szederjes nyelvvel, és füstölögni kezdenek a parázson a nyársra húzott húsok, a pincepékségekből pedig előkerülnek a forró kenyérrudak, a briósok és a cukrozott mandulás sütemények. Aztán kinyitnak a CD-boltok, amit ha máshonnan nem is, onnan lehet tudni, hogy tízméteres körzetben egyszerre legalább öt különböző helyről üvöltenek föl a török pop üdvöskéi, és dübörög fel a dobok, sípok, szazlantok pergőtüze. Majd végigzörögnek a poros utcákon a tökmag- és pisztáciaárusok, koszosak, rongyosak, szakállasak, de késő estig fáradhatatlanul tolják kétkerekű kordéjukat, fejhangon kiáltozva minden utcasarkon. Jól öltözött boltossegédek lépnek seprűjükkel az üzletportál elé, és szapora mozdulatokkal terelgetik az előző esti eső után maradt pocsolyákat a csatornákba, majd egyetlen lendülettel a földre borítják az utcai szemetes tartalmát, hogy a kukások összekotorhassák és elszállíthassák nyikorgó talicskájukon. Végül kinyitnak az ékszer-, a szeszesital-, az élelmiszer-, a lopottmobiltelefon-, a hamisítottsportruha-boltok, amelyekben megannyi kínai, indiai, iráni csempészáru várja sorsa jobbra fordulását. A szálloda ablakából nézzük ezt a nyugodt ritmusú, kiszámítható örvényű tolongást, e kopottas, mégis életerőtől duzzadó fel-alá menetelést Dogubeyazit főutcáján, alig pár kilométerre Perzsiától és az országút szédítő folytatásaként Pakisztántól, Indiától egészen Kínáig meg a legtávolabbi keletig. Fogadónkból szinte látjuk az Ararátot (ha nem esne megint). Marco Poló-i távlatok.
És Izsák pasa palotája.
Nehéz hasonló építményt találni, amely ekkora elszántsággal, ennyi művészi leleménnyel és katonás brutalitással mutatná meg, mi a keleti reprezentáció lényege. Izsák pasa, a kurd előkelőség XVII–XVIII. században emelt szerája itt, Dogubeyazit mellett, e tengerszint feletti kétezer méteres magasságban lebegő sziklás teraszon, az Araráttól kőhajításnyira maga a Kelet modellje. Szeldzsuk, oszmán, arab, perzsa, grúz, örmény, nomád kurd építészeti elemek, jelképek, szemléletmódok gabalyodnak fényes és cseppet sem édeskés, inkább zordan áhítatos egyvelegbe. Pogány geometriájú örmény tornyok a síremlékeken és a fürdőn, a hamamon; egyszerű, vaskos szeldzsuk minaret vérvörös téglagyűrűkkel, égbe törőn, innen a müezzin egykor a világ pereméig láthatott; szőlőleveles, arabeszkes, karcsú oszlopcsarnokok leheletfinom boltívekkel, türelmesen faragott kutakkal, kufi írásos Korán-idézetekkel. Falba vésett oroszlánok, farkukból gránátalmafák, összecsukott szirmú virágok nőnek ki; a tetőn szuvas, megzöldült gerendák, amelyekre bárányt tartó sasokat faragtak a mélység fölé – a meditáció, a nagyvonalúság, a kegyetlen érzékiség megannyi eksztázisa. Az elhagyatott dzsámiban galambok rebbennek fel jöttünkre, aztán megülnek a mohos kupola alatt; a hárem, a hálóhelyiségek, a fogadószobák ablakai a mélybe nyílnak, a világ legszebb panorámájú klozetjából a fennsíkra látni, amelyen vén vulkánok emelkednek szeszélyesen szétszórva. Jelek, lények, víziók orgiája ez a szeráj, vastag falai mögött 366 szobával s a központi fűtés, a folyóvíz, a csatornázás elképzelhetetlen fényűzésével és világbiztonságával.
Néha eláll az eső, sugárnyaláb szúrja át a felhőréteget, s ide-oda vándorolva a hegyek között hol a szeráj kupoláira, hol a hússzínű, megmászhatatlan urartui erődre, hol meg a grafitzölden csillogó hegyoldalakra ken maszatos-párás napfoltokat. Közben a minareten, a várfalakon fennakad egy-egy lomhább esőfelhő. Az egész táj túlvilági tűzben ragyog, akár lejjebb a Van-tó ólmos tükre.
Másnap Mehmet tartja a szavát: a Musza Daghról, Noé bárkájától visszaevickélünk Dogubeyazitba ebédelni. Zsúfolt az étterem, Matthew és Robert, a két amerikai kénytelen asztalunkhoz telepedni. Mindketten negyven körüliek, hollófekete a hajuk, és egész úton idegesítően szívják az orrukat. Amikor reggel beszálltak a mikrobuszba, némi viszolygással vették tudomásul jelenlétünket, Mehmetet mindvégig ugráltatták, és ellenszenves, fennhéjázó képpel ücsörögtek a kurd pásztorok kőkunyhójában, néha egy-egy oda nem illő kérdést vakkantva párbeszédünkbe. Ebéd előtt a copfos Robert még végigtrappolt cseresznyeszínű cowboycsizmájában Dogubeyazit főutcáján, kegyesen fogadva a bennszülöttek ájtatos-pofátlan pacsijait, majd önelégült arccal odadugta csizmáját egy cipőpucoló kisfiú orra elé – Matthew közben vigyorogva fényképezte.
– Nem veszélyes mostanában erre a vidékre jönniük az amerikaiaknak? – tudakolom, miután tisztázzuk, ki honnan jött. Matthew és Robert Los Angeles-i.
– Ezzel az arccal? – kérdez vissza Matthew. Mindkettejüknek bozontos, összeérő szemöldökük van, olajbarna bőrük, sötét, tüskés borosta fedi képüket – hamisítatlan kaukázusi típusok. Eszembe ötlik, milyen különös hangsúllyal kérdezgettek a törökökről az araráti faluban. Senki nem mondaná meg, hogy nem erről a környékről származnak.
– Maguk örmények?
Bólintanak. Azért vetődtek Dogubeyazitba, hogy fotóriportot készítsenek Kelet-Anatóliáról, a kurd hétköznapokról egy amerikai magazinnak. Talán most ez a kisebbségi divat náluk. Robert környezetvédelmi mérnök, útikönyvet írt Örményországról, Matthew pedig jogászprofeszszor, nemzetközi jogot tanít Jerevánban az amerikai főiskolán. Enyhén szólva érintettek az örménykérdésben. Most fölkeresik és végigfényképezik a Törökországban található hajdani örmény kulturális központokat: éppen a közeli Aniból, a középkori birodalmi fővárosból érkeztek az Araráthoz. Elmesélik, oda csak külön engedéllyel lehet bemenni, és két fényképezőgéppel, mert egyet úgyis elvesznek a törökök az övezet bejáratánál. A szellemváros a senki földjére került a Szovjetunió és Törökország között, ma Örményország néz farkasszemet elérhetetlen múltjával az Ahurján folyó túloldalán.
Amikor befejezzük az ebédet, képeslapot nyomnak a kezünkbe. Robert fotóján a havas Ararát tengerkék fényben úszik, az előtér sziklatájában erődítményszerű kolostor látszik. Matthew örmény papírpénzt tesz a fénykép mellé: kardtáncot lejtő pár mellett a hegy rajzolódik ki pontosan ugyanabból a szögből – Örményország felől nézve.
– Az Ararát az örmények szent hegye – mondja komoran Matthew –, a régi birodalom középpontjában állt. Ma egy kavics sincs belőle náluk. Utazási irodák speciális buszkirándulásokat szerveznek a kolostorhoz – mutat a képeslapra –, ez az a pont az országban, ahonnan a legközelebbről látható az Ararát.
Felötlik az anekdota, miszerint az ENSZ-ben fölszólalt a török küldött: köztársasága nevében tiltakozik az arcátlanság ellen, hogy az örmények pénzükön, címereiken megjelenítsék az Ararátot – mivel a hegy nem az országuk területén található. Mire az örmény képviselő is felállt, és csöndesen azt válaszolta: készségesen állnak rendelkezésükre, ha viszonzásul a holdat meg a csillagot is leveszik a török lobogóról – hiszen azok sem találhatók Törökország területén.
– Nehéz más nemzetiségűeknek elképzelni, mit jelent az, ha egy ország korábbi területének egytizedére zsugorodik – mondja Matthew, majd hangját lehalkítva közelebb hajol hozzánk –, mint ahogy azt is, hogy kiirtják népének hetvenöt százalékát.
Azt válaszoljuk, nekünk, magyaroknak korántsem olyan nehéz az ilyesmit elképzelni. Hirtelen belénk villan, hogy amit az imént még gőgös viszolygásnak gondoltunk, az valójában görcs, félelem és távolságtartás volt a viselkedésükben, amikor az elpusztított örmény vidéket jártuk Mehmet mikrobuszával. Elállt a szavuk – akárcsak a magyaroknak, ha mondjuk Dél-Erdély kihalt, elrománosított magyar templomai, nemesi udvarházai között kóborolnak. A régi Magyarországon sok örmény élt, jegyzem meg, főleg Erdély kereskedővárosaiban; és sok család menekült hozzánk az örmény holokauszt elől, még a Musza Dagh túlélői közül is.
Ebben a pillanatban gyökeresen megváltozik a viselkedésük. Közelebb húzzák széküket, nyugtalanul körbepislognak a zajos-füstös lokantasiban – aztán megoldódik a nyelvük. Csak két szóra volt szükség, két távolinak tetsző kifejezés összekapcsolására, hogy ez a két gyanakvó, ellenséges, benyomásai ellen komoran hadakozó amerikai örmény áttörje a falat. Örmény holokauszt. Az összekapcsolás: valami tiltottnak, máig cinikusan letagadottnak, véresen elvontnak a magától értetődővé tétele. A hiány evidenciája. Tehát ők is ott tartanak, ahol mi, még mindig. Letaposott kis népek: örmények, zsidók, szibériaiak, kaukázusiak, indiánok, magyarok – halottszámlálók. A bukás mítoszainak megrögzött ismételgetői.
De ki veszi el tőlük és tőlünk a hiányt?
Sem ők, sem mi nem fogunk ezen soha túllépni: dadogunk, elfullad a hangunk, vagy halálosan unjuk önmagunkat, ha a nagy történelmi sokkról, a sorstudat nyomorúságáról vallunk idegennek. A félreértéstől, a rosszhiszeműségtől, a félrevezetettségtől és a saját siránkozásunktól való irtózás meg a komplexustenger csak a kimért általánosságokra szorít bennünket.
A két amerikai most arról beszél, hogy a kurdok, mint például Mehmet, legalább őszintén bevallják, hogy ők vagy felmenőik részt vettek a mészárlásokban; pedig Törökországban örmény holokausztról beszélni hazaárulással ér fel. De mára ők is megtapasztalhatták, milyen a többségi nép szövetsége. A hatóságok Aniban és környékén is módszeresen tüntetik el az évezredes örmény jelenlétre utaló jeleket: számtalan faluban látták, hogy a nyomorgó kurd nomádokat roskadozó műemlék templomokba, kolostorokba költöztették juhnyájaikkal együtt – míg az utolsó kőig föl nem élik az ősi épületeket.
– Holnap vissza kell mennem Jerevánba – mondja végül Matthew, miközben szedelőzködünk. – Innen, Dogubeyazitból negyven perc volna autóval. A mai körülmények között viszont legalább harminc óra. Törökország és Örményország között évek óta le vannak zárva a határok, ezért kénytelen vagyok Isztambulba buszozni, onnan repülni Jerevánba.
Szellemes az anekdotabeli örmény ENSZ-képviselő válasza, de végül is a hegy ment Mohamedhez. Csakhogy a nagy váltást Törökország mind ez idáig képtelen volt földolgozni és értelmezni. Szétzilált hagyományait újragondolni és egyesíteni. S joggal retteghet attól, hogy az örmények eltüntetése után a fegyvernyugvásra képtelen kurd gerillák zavarják tovább az atatürki álmokat. Talán éppen ott robbantva ki újabb és újabb felkeléseket, ahol buzgó nyugati tudósok fáradhatatlanul tovább keresik Noé bárkájának földi maradványait.
Vége
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
