Állami apanázs a klientúrának

Néha már-már nosztalgiával gondol az ember azokra az időkre, amikor még a cenzori hivatalok döntöttek arról, mi jelenhet meg Magyarországon és mi nem. Tiszta volt a helyzet, és némiképp becsületesebb is a mostaninál: mindenki tudta, ki hol áll, és a hatalom nem is nagyon próbálta demokratikusként feltüntetni a tiltás-tűrés-támogatás gyakorlatát. Most azonban, sajátos szociáldemokráciánk idején mindenki egyenlő. Csakhogy akadnak még egyenlőbbek is – egy szerkesztői gárdának nem kell egyebet tennie, mint hogy megbízható szócsőként támogatja a kormányoldal politikáját, fórumot biztosít a baloldali politikusok leküzdhetetlen szereplési vágyának, és tüstént megszűnnek a lap anyagi gondjai; jön az apanázs csőstül a kultúrát kizárólag minőségi szempontok szerint támogatni hivatott állami forrásokból, valamint a függetlennek álcázott alapítványoktól.
Vagy ha éppen úgy hozza a szükség, magától a kulturális tárcától. Hogy Hiller István minisztersége alatt ez a gyakorlat dívott, egyáltalán nem meglepő, elvégre mindenki tudta: a bombasztikus bejelentéseket heti rendszerességgel ontó volt történész csak ugródeszkaként használja a tárcavezetői posztot ahhoz, hogy minél magasabbra ívelhessen pártkarrierje. Azonban ezt követően Gyurcsány exfideszes bokrétaként kitűzte a kormány kalapjára Bozóki Andrást, aki lelkesen ápolja az otthon Beastie Boyst hallgató, a politikába csak véletlenségből belecsöppent elméleti ember imázsát. Már-már úgy tűnhetett, az újdonsült Hiller-utód majd ifjú rockerek felkarolását célzó tehetségkutató versenyek szervezésével, valamint a vidéki városok tarthatatlan gördeszkapálya-hiányának orvoslásával tölti napjait a tárca élén, ahogyan azt miniszterjelölti meghallgatásán felvázolta. Ha valóban olyan naiv, mint amilyennek mutatja magát, talán még szegény Bozóki is elhihette annak idején, hogy ez így történik majd. Ha igen, akkor ez hiú ábránd volt. Balliberális kormányok uralma idején ugyanis egy kulturális miniszter számára a kultúra ügyének előbbre vitele csupán sokadrangú foglalatosság: az az ő igazi hivatása, hogy „nem rés, hanem erős bástya” legyen a kormány frontján, ha szólítja s hívja a párt. Menjen csak el nyugodtan a Megasztár-házba a döntősökkel fényképezkedni, építse csak szorgalmatosan az alternatív kultúra lelkes hívének imázsát – ezzel senkinek nem árt. De ha „helyzet van”, akkor neki is meg kell cselekednie, amit megkövetelnek tőle a Köztársaság téren.
A minap például azt, hogy – elvégre rászolgáltak – több millió forintos támogatással stafírozza ki a baloldal olyan keményvonalas fórumait, mint amilyen például a Heti Hetes faviccgyárosa, Farkasházy Tivadar nejének a lapja, a Hócipő, a szocialistákhoz ezernyi szállal kötődő Mozgó Világ vagy éppen a Népszabadság fióklapja, a Kritika. Igaz, Farkasházy mostanában valamit rosszul csinálhatott – a tavalyi hétmillió helyett az idén ugyanis „mindössze” hatmillió forintnyi közpénzzel lett tele a Farkasházy házaspár Hócipője a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának jóvoltából. Hogy a magát humorlapnak álcázó sajtótermék milyen szempontból képviseli oly kimagaslóan a magyar kultúrát, hogy ekkora összeggel kelljen megtámogatni – miközben valódi értéket képviselő irodalmi folyóiratok és írószervezetek kénytelenek ennek az összegnek mindössze a töredékéből gazdálkodni –, arról van némi elképzelésünk. Miképpen az is egyértelmű, miért ajándékozta meg a tárca két és fél millió forinttal a Mozgó Világot kiadó alapítványt – tehát azt a lapot, amelynek főszerkesztője, P. Szűcs Julianna a Fővárosi Közgyűlés kulturális bizottságának MSZP-s delegáltja, valamint amelynek a kurátorai között Vitányi Iván szocialista képviselőt is ott találhatjuk. Pikáns adalék, hogy a nyolcvanas évek közepéig ugyanezen a néven olyan lap működött, amely az akkori fiatal írók legkiválóbbjainak biztosított megjelenési lehetőséget – az írói műhelyt aztán felsőbb utasításra szétverték, és a folyóiratot azóta is javarészt a párt által annak idején odahelyezett káderek szerkesztik. Tegyük hozzá: vélhetőleg jóval több bérért, mint az évi egy-két millióval megalázott, konzervatív értékrendet valló irodalmi lapok munkatársai. Ami pedig a Kritikát illeti, nekik ezúttal „csak” másfél millió jutott – na ja, bárki beérné ennyivel, ha ott áll mögötte a Népszabadság Rt.
A szocialista társutas lapoknak nyújtott elvtársi segítség persze nem újdonsült gyakorlat, és nem csupán a kulturális tárca műveli előszeretettel. Tavaly például a Schiffer János szocialista főpolgármester-helyettes által vezetett Pro Cultura Urbis Közalapítvány pumpálta tele tizenhétmillióval a szintén közismerten baloldali kötődésű 2000, a Holmi, valamint a Liget című folyóiratokat. És persze a Mozgó Világot, merthogy a szocialistáknál a vörös ász mindig nyerő. Mindez a „meghívásos pályázat” jelszavával történt, tehát a kiválasztottakon kívül esélyük sem volt arra más szellemi műhelyeknek, hogy ringbe szálljanak a zsíros apanázsért. Persze mindez smafu ahhoz képest, hogy Hiller István tavaly nem csupán Gyárfás Tamás cégét, valamint a – kultúránkat bizonyára gőz-, azaz lóerővel ápoló – Nemzeti Autósport-szövetséget támogatta miniszteri keretéből, hanem az ő tárcájánál jelent meg a Magyar Televízió „közszolgálati” műsorainak finanszírozására szánt, több mint 680 millió forint is, miközben a tévé közszolgálatiságának mibenlétéről az elmúlt három évben azért kialakulhatott némi fogalmunk.
A szocialisták tehát kíméletlenül folytatják a vazallus klientúra fórumainak telepumpálását közpénzzel. Ez bizonyos szempontból érthető is – az MSZP tudván tudja, hogy a befektetés sokszorosan megtérül, ugyanis így termeli újra magát a szalonbaloldali értelmiség, amelyre aztán bízvást számíthatnak az MSZMP-káderekből lett milliárdosok és européer demokraták. Az igazsághoz az is hozzátartozik: a Fidesznek négy kormányzással eltöltött év sem volt elegendő ahhoz, hogy megpróbálja behozni a nemzeti–konzervatív humán értelmiség csaknem fél évszázados hátrányát. Ehelyett mintha a patikamérleg pontosságával intézték volna úgy, hogy jobboldaliak és baloldaliak egyenlő arányban részesüljenek alkotói támogatásban és elismerésben. Emlékezzünk: ezt követően a Medgyessy-kormánynak az volt az első dolga, hogy a fél Heti Hetest kistafírozza Kossuth-díjjal.
Ha harcosabb kedvünkben volnánk, akkor most elkezdhetnénk fenyegetőzni, hogy „majd jövőre, ha visszajön a Fidesz, lesz itt nemulass”. De a mai rezsim kedvezményezettjei ezen is csak kacagnának. Okkal s joggal. Ugyanis – készülve a bukásra – a kormányzat már most elkezdte bebiztosítani értelmiségi klientúráját a hamarosan beköszöntő ínséges időkre. A Nemzeti Kulturális Alapprogram visszaalakítása Nemzeti Kulturális Alappá ugyanis a jelek szerint éppen azt a célt szolgálja, hogy a leendő kulturális tárcának csak csekély beleszólása lehessen majd a kultúrafinanszírozásra szánt adóforintok elosztásáról döntő intézmény működésébe. Mindeközben megszületett a pár éve balliberális össztüzet kiváltó Pokol Béla-javaslat szociálliberális mutációja is: Bajomi Lázár Péter ugyanis azt pedzegeti, hogy közpénzből kellene életben tartani a megszűnéssel fenyegetett lapokat – az ötlet mögötti szándék aligha kétséges, ha a halálból visszahozott Magyar Hírlapra vagy a csőd szélén tériszonyos kötéltáncosként egyensúlyozó Népszavára gondolunk.
Itt tartunk most. Fidesz-kormány legyen a talpán, amelyiknek majd sikerül rést ütnie a baloldali humán értelmiség túlsúlyának falán.