Batthyány Boldizsár Szent Anna-könyve

Lapszéljegyzetek

Szűz Mária édesanyjának, Szent Annának az életéről történészi szempontból nem sok hiteles forrás maradt fenn. A legtöbb adat, amelyre később a legendáriumok támaszkodhattak, inkább teológiai – dogmatikai és liturgikai – üzenete, mint történeti megbízhatósága miatt számottevő Jakab-ősevangéliumból származik. Ez a több mint harminc különböző kéziratban fennmaradt szöveg valószínűleg a második században keletkezett, és sokat elárul a kor keresztényeinek hitéről, viszont ismeretlen szerzője annál kevesebbet tudhatott a Krisztus előtti század zsidó szokásairól. Ez a fantáziadús és szövevényes történet a középkori Szent Anna-legendák legfontosabb forrásává vált.
Szent Anna kultuszának legrégebbi nyomai egyidősek a Jakab-ősevangéliummal, és tiszteletének kibontakozása összefüggésben áll Szűz Mária tiszteletével, illetve a szeplőtelen fogantatás tanával. Többnyire a franciskánusok tevékenysége nyomán indult virágzásnak a gótikus lelkiség új hajtása, Szent Anna kultuszának megerősödése, és lett Szűz Mária édesanyja a román kor aszketizmusával szemben a család és a munka szentje. A középkor végi Szent Anna-tisztelet előmozdítója volt Johannes Trithemius (1462–1516), Sponheim sokoldalúan képzett, rendkívül művelt bencés apátja is, akinek Szent Anna életéről írt legendája vagy a szeplőtelen fogantatásról szóló értekezése Európa-szerte ismert volt. E művek számtalan kiadást értek meg, és Magyarországra is eljutottak, bár az évszázadok során sok veszhetett el Trithemius ősnyomtatvány- és antikvakiadásaiból. Egy rendkívül érdekes példány azonban fennmaradt a németújvári ferencesek jóvoltából.
A három munkát tartalmazó fatáblás, vaknyomásos – az evangélisták képével díszített – német reneszánsz bőrkötésben lévő kolligátum művei a jeles könyvkiadó, Melchior Lotter (1470–1549) nyomdájából kerültek ki 1507 és 1509 között. Az első két munka Szent Anna legendája és tisztelete, a harmadik pedig a szír Szent Efrém beszédei latin fordításban. A könyveket kiadó „dinasztiaalapító” Melchior Lotter Lipcsében tevékenykedett, de azonos nevű fiát 1519-ben Wittenbergbe küldte, hogy ott vezesse vállalkozása fióküzemét. Az ifjabb Melcior Lotter érdeme Luther Márton Wartburg várában készített Újszövetség-fordításának első megjelentetése, az 1522-es Szeptemberi Biblia, amelyhez az idősebb Lucas Cranach (1472–1553) készített metszeteket, iniciálékat és címlapot.
A könyv öt tulajdonosának bejegyzéséből nem lehet ugyan megrajzolni a kolligátum teljes történetét, ám amit megtudhatunk, az is nagyon sokatmondó, hiszen a hajdani possessorok kiléte egytől egyig azonosítható. A könyv első ismert tulajdonosa lehotai Flavius Kelemen esztergomi kanonok volt, Bakócz Tamás kortársa és vélhetően udvarának gyakori látogatója, akinek másik könyvét, Lombardus Petrus szentenciáit a budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi a hajdani tulajdonos 1506-ban kelt verses bejegyzésével. Flavius a Lotter-kolligátum első és utolsó művére írta fel nevét, valamint valószínűleg személyesen látta el a könyvet lapszéljegyzetekkel, aláhúzásokkal. Így bizonyos mértékig érdeklődésére is fény vetülhet: a könyv 9. lapjának rectóján gondosan aláhúzta például Procopius prágai érsek csodáját, majd a magyarországi vonatkozást külön fel is jegyezte a lapszélre: „miraculum in regno hungarie”.
A könyv következő tulajdonosáról csak annyit tudunk, hogy Bálintnak hívták, és 1541-ben volt nála a könyv. A váratlan szerencse jóvoltából ennek az ismeretlen Valentinnak másik könyve is előkerült, amelyben valamivel többet árul el magáról: egy 1549-ben Strassburgban nyomtatott Cicero-kötetbe ezt jegyzete föl: „Ex libris Valentini de Napul nunc Petri Napulii Anno 1589.” Ha csakugyan azonos a két kézírás – márpedig annak tűnik –, hosszú életű lehetett a tulajdonos.
A harmadik possessor kilétét nehéz lenne kideríteni a negyedik nélkül. Az utolsó könyv hátsó szennylapján elmosódott betűkkel ez áll: „Joannis Gyulay sum”. Gyulay János – évszám nélkül – aligha lenne azonosítható, ha a könyv címlapjának alján elmosódva nem olvashatnánk a „Balthasaris de Batthyan” nevet. A két név, Batthyány Boldizsár (1537–1590) és Gyulay János egymást magyarázza: rokonok, barátok és tanulótársak voltak; s így az sem okozhat fejtörést, melyik Batthyány Boldizsár volt a könyv tulajdonosa. Batthyány és Gyulay igen fiatalon került a császári udvarba 1550-ben; majd Boldizsár 1559-ben egyenesen a francia királyi udvarba nyert felvételt Miksa császár ajánlásával. Franciaországi útja során még Mária királynével, II. Lajos magyar király özvegyével is találkozott. Amikor visszatért, ismét császári szolgálatba állt, majd 1566 februárjában feleségül vette a szigetvári hős leányát, Zrínyi Doricát.
Bár Batthyány Boldizsár a jelek szerint a protestantizmus, legfőképp a Franciaországban megismert hugenotta tanok felé hajlott, vallási eklekticizmusa következtében megtarthatta e protestantizmussal kevéssé vádolható kolligátumot is, majd unokája, Batthyány Ádám több kötettel együtt a sokféle formában támogatott németújvári ferences kolostornak ajándékozhatta 1661-ben.
A hatalmas és rendkívül művelt nagyúr, Batthyány Boldizsár az ország egyik igen jelentős, mintegy ezer kötetből álló könyvtárát hozta létre németújvári udvarában, ebből mindössze 350 maradt fenn napjainkra. Élete végéig kapcsolatban állt több könyvkereskedővel, sőt maga is támogatta Johannes Manlius németújvári nyomdafelállítását. Gyűjtötte a történeti, történetfilozófiai munkákat, de szép számmal találhatunk természettudományi és alkimista irodalmat is bibliotékájában. Könyveit túlnyomórészt ma is Güssingben őrzik, ám néhány kötetet, mint amilyen e kolligátum is, más rendházaknak adományozott a németújvári zárda, s így maradhattak fenn napjainkig.