Csalódást jelentő egri realitás

Az Eger férfi vízilabdacsapata tavaly nyáron megerősödött Gerendás György vezetőedzővel, a BVSC színe-javával, a spanyol légióból hazatért Kiss Csabával és Matajsszal, valamint az ob I-es szinten gólzsáknak számító Weszelovszkyval. A fővárosban gyökértelenné vált szakosztályhoz a hevesi megyeszékhely gyönyörű uszodáját, meggyarapodott szponzorait, kiegészítő játékosait, lokálpatriotizmusát és a szívét adta, és úgy tűnt, az elegy már-már tökéletes. A 2004/2005-ös szezon első hivatalos mérkőzése legalábbis ezt igazolta, hiszen a csapat a Magyar Kupa elődöntőjében legyőzte az olimpiai aranyérmes válogatott zömét adó, bár emiatt októberben még kétségkívül kizsigerelt Domino-BHSE-t. Ezek után egyáltalán nem látszott irreálisnak a bajnoki célkitűzés, amelyet Gerendás így fogalmazott meg: bejutni a döntőbe és megszorongatni a Honvédot.
Aztán sem ez, sem az nem sikerült. Előbb elúszott az alapszakasz második helye, ezzel az elődöntőbeli pályaelőny a Vasassal szemben, részben emiatt meghiúsult a fináléba kerülés és az ezüstérem, a Szeged elleni párharcban pedig – dacára a négygólos hazai diadalnak – odalett a bronz és „halmazati büntetésként” az Euroliga-szereplés lehetősége is.
– Óriási csalódás ért minket, de azt kell mondjam, az egész éves teljesítményünk tükrében sajnos reális a negyedik helyezésünk – szögezte le érdeklődésünkre a meccsek időtartamát kivéve általában roppant józan Gerendás György. – Valójában pont olyan volt az egész idényünk, mint a Szeged elleni két mérkőzés. Hiszen az alapszakaszban mindkétszer mi nyertünk, itthon hat, idegenben pedig két góllal, és a rájátszásban is négy góllal győztünk Egerben, úgyhogy a visszavágó harmadik negyede után, egygólos hátrányban sem hittük el, hogy baj lehet. A végén mégis az lett, mint ahogy a playoff előtt is az utolsó pillanatokban csúsztunk le a második helyről a harmadikra, emiatt legalább egyszer a Komjádi uszodában is győznünk kellett volna a döntőbe jutáshoz. Bevallom, tősgyökeres pestiként nem gondoltam, hogy ekkora előny a hazai pálya, de mint kiderült, mégis az. És bár nem szeretem a közhelyeket, azt is el kell ismernem, a baromi jó nevekből álló együttesünk nem vált csapattá. Erre a jövőben mindenképpen oda kell figyelnem.
Kérdés persze, mennyire tervezhető a jövő. Hiszen sikerre ítélt szövetségek nemegyszer estek már elemeikre az első kudarc után, a magyar sportban még mindig meglévő főváros–vidék ellentét pedig akár azt az érzést is táplálhatná Egerben: na, ide jöttek a pestiek, elvisznek egy rakás pénzt, aztán nem értünk el velük semmit. Gerendás azonban állítja, ilyen hangokat nem hall, ez a veszély nem fenyeget:
– A szurkolóink sírtak, a vezetőink is bánkódtak, de máris előre tekintenek, és azért nem csak sikertelenségben volt részünk. Az idejét sem tudom például, az Eger korábban mikor jutott be a kupadöntőbe, és azt se felejtsük, hogy a szuper Honvédot csupán hárman győzték le a szezonban: a Brescia, a Vasas és mi. Jövőre pedig elindulunk a LEN-kupában, és a bajnokságban ismét azt a cél tűzzük ki magunk elé, amit az idén nem értünk el.
Ennek érdekében legalább két poszton erősítenek, de a vetélytársak is kijárnak a játékospiacra. A Szeged az Euroligára érthetően szeretné megizmosítani a keretét, a hazatérő Varga Tamásra lecsapó Újpest már most nyilvánvalóan veszélyesebb, mint volt, a Vasas sem gyengül, hiszen kulcsembereivel hároméves szerződéseket kötött, a Honvédról ne is beszéljünk. Pedig azt kellene megszorongatni – mármint a döntőbe kerülés után.