Életbölcsességek, határon innen és túl

Búza Barna szobrászmûvész kilencvenöt éves, jó egészségnek örvend, és úgy emlékezik a XX. század minden történésére, mint a tegnapi napra. Nagyszerû elbeszélõ, választékos stílusban, fordulatosan és derûs lélekkel idézi fel eseménydús életének állomásait. Napestig hallgatnám, ahogyan gyermekéveirõl mesél. Inaskodásáról nagyapja kalaposmûhelyében, vagy a képzõmûvészeti akadémiára való bekerülésérõl (maga a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó engedélyezte a Sarkadról felkerült fiúnak, hogy a sikeres felvételi vizsga után, érettségi nélkül is megkezdhesse tanulmányait). Római tanulmányairól, a háborúról és a szigorú s igazságtalan békérõl… Körülötte a mûvei, korábbi alkotásainak vázlatai, másolatai (fejével egy magasságban az a dombormû látható, amelynek eredetijét II. János Pálnak küldte ajándékba Magyarország köztársasági elnöke, dr. Mádl Ferenc által) és azok, amelyeken most dolgozik. (E napokban az indulását oly nagyvonalúan egyengetõ miniszter portréját mintázza, hálából. A mellszobor bronzváltozatát a lakiteleki népfõiskola parkjában állítják föl, Illyés Gyula és Sinkovits Imre arcmásának szomszédságában.) A XX. század tanúja címû televíziós sorozatban készült portréfilmet György István rendezte, nem az õ hibája, hanem a vitathatatlan értékeink iránt is érzéketlen médiaviszonyoké, hogy féligmeddig kidolgozott kép, vázlat lett belõle. „Csak” azokat a részeket vágták ki – föltehetõleg pénz- és idõhiányra hivatkozva – Búza Barna kamerák elõtt tett vallomásából, amelyek a legsûrûbb alkotói éveit hozták volna képbe, meg kilenc évtizedének summáját. A lényeget azonban, az értelmes élet dicséretét, a nyugodt lelkiismeret által biztosított harmóniát így is felismerheti e portréfilm által a nézõ, s azt is, hogyan lehet szépen megöregedni. De még többet is ennél. Búza Barnának is vannak fájdalmas veszteségei, talán aggodalmai is, ha a jövõ titkait kutatja. De Isten-hite és emberszeretete segíti, hogy felülemelkedjék gyászain és aggodalmain egyaránt. Olyan tanúja lesz ezáltal a rettenetes századnak, aki életpéldájával kezeskedik, erkölcsi tartásával vállal felelõsséget érte, hogy minden idõben és minden körülmény között meg lehet maradni embernek, Istenarcnak, egésznek. Nem sok ilyen leckét tartogat számunkra a média. Pedig az olyan keserû, tanácstalan, sõt kétségbeesett társadalomban, mint amilyen a miénk, nem ártana a televíziós eligazítás arról, hogyan kellene élni. A jóban, rosszban elõttünk járó nyugati társadalmak már kivívták maguknak, hogy a mindenkihez eljutó televíziók révén szembesüljenek polgáraik azokkal az életbölcsességekkel, a lét azon alapkérdéseivel, amelyeket a középkorban, de késõbb is Isten szolgái tanítottak meg a halandóknak templomaikban, iskoláikban, könyveikben. A szekularizált világnak mostanra a média lett a „temploma”. Gondolkodni is, cselekedni s tervezni is a tömegtájékoztatási eszközök útmutatásai szerint próbálnak meg az emberek. Se szeri, se száma például azoknak az amerikai gyártású tévésorozatoknak, amelyek a maguk hatásosnak vélt eszköztárával (olykor igen giccsesen, bombasztikusan, édeskésen, nagyvárosi miszticizmusokkal tûzdelten) arra a kérdésre adható válaszokat taglalják, mi végre vagyunk a világon? Meg azt, hogy mi lesz velünk, érzõ s gondolkodó emberekkel a földi lét után. Évek óta a sikerlisták vezetõje a Carnivale címû amerikai sorozat, és összeszámlálni is nehéz, hány díjat söpörtek be nemrég az Angyalok Amerikában alkotói. Nem mintha ezek a magyar nyelvû mozi-tévében, az HBO mûsorán is gyakran feltûnõ produkciók kifogástalan mûvek volnának, nem. De felvillantják nézõik elõtt a lehetõséget: választ kaphatnak általuk létük legszorongatóbb kérdéseire… E napokban a Hallmark Channel újdonsága s „sztárja”, az Öten a mennyországban címû film is azt firtatja, miért olyan az ember élete, amilyen. A film alapjául szolgáló regény, Mitch Albom könyve rekordideig volt a New York Times bestseller listájának az élén. Tízmillió példány fogyott el belõle. (Magyar nyelvû változatát a Geopen Kiadó jelentette meg, nem csodálkoznék rajta, ha a televíziós bemutató után ezerszámra vásárolnák az emberek.) Pedig, valljuk be õszintén, nem nagy szám Albom mennyországos meséje. A mi Molnár Ferencünk 1909-es Lilioma például összehasonlíthatatlanul magasabb irodalmi színvonalat képvisel ma is a 2003-as esztendõ amerikai sikerkönyvénél. (Egyébként, a nyakamat teszem rá, Mitch Albom ismerte Molnár Ferenc darabját, vagy annak valamelyik amerikai filmátiratát, mielõtt az Öten a mennyországban megírásához hozzáfogott.) Ámde a Lloyd Kramer által filmre vitt könyvnek volt pár, kellõen reklámozott mondata, a kiadó ezeket megtoldotta a maga szlogenjeivel, és ezek által lázba hozta az embereket: „… minden vég egyben valaminek a kezdete is. Csak akkor még nem tudjuk… Regényével Mitch Albom megváltoztatja azt a képet, amelyet valaha is a mennyországról alkottunk, és, ami ennél is fontosabb, más értelmet ad itteni, földi életünknek?. Amúgy a Hallmark mûsorán megmegjelenõ film sem a csodák csodája, egy Fellini vagy egy Radványi Géza különbet rendezett volna a kötelezõ penzumként kapott irodalmi anyag alapján is. De nézhetõ mozi, követhetõ történet, és miközben központi alakjának, Eddie-nek a túlvilági útját és annak öt stációját követjük figyelemmel (találkozásait azokkal a személyekkel, akik, míg a Földön voltak, erõteljesen befolyásolták hõsünknek egy tengerparti vidámparkban elégedetlenül végigélt sorsát), a magunk életút-állomásain kezdünk el töprengeni. Még az innensõ parton, amikor – talán – még messze a mennyország, lehet hát igazítani sorsunk megállóin. Hát nem hasznosabb idõtöltés ez, mint az agymosás, a terror és a szexuális szabadosság tévéállomásait figyelni reggeltõl estig?