Énnemtudom...

Én nem tudom, hogy egy ember, aki sokat beszél, képes-e mindig konzekvens maradni önmagához. Az önellentmondás nyilván csak akkor kerülhető el, ha valaki hallgat. Erre van is egy szólás: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Azonban egy politikus bölcsessége sosem konzerválható hallgatással. Ha egy politikus huzamos ideig befogja a száját, azzal mintegy tehetetlenségét, jószerint alkalmatlanságát ismeri el. Az persze tévhit, hogy az emberek szeretik a tömör, egyenes beszédet. Ha például egy tévéműsornak történetesen az a címe, hogy Egyenes beszéd, akkor biztosra vehetjük, hogy ott célzatos csűrés-csavarás folyik.
Bár manapság nem divatosak az indiánkönyvek, hadd emlékeztessek rá, hogy például Az utolsó mohikánban Csingacsguk mily szép körmondatokban adta jelét bölcsességének, s a sziú vének tanácsában az uff! mellett a howk (beszéltem) volt a leggyakrabban használatos szó. Winnetou is sokat adott az árnyalt fogalmazásra. Például: „Jobb egy kis igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni.” Ez a mondat a magyar Országgyűlésben is feltűnést keltene. Vagy ez: „Fehér testvérem gondolata megint találkozik az enyémmel.” Mintha Kuncze és Gyurcsány beszélgetésébe hallgatnánk bele, hogy kit jelöljenek államfőnek.
Ugyanakkor a sok beszéd mindig is a veszély forrása volt. Old Shatterhand azért settenkedett mindig az ellenség tábortüzeinek a közelében, hogy az estét csevegéssel töltő rézbőrűek terveit kifürkéssze. Ez tulajdonképpen a médiában manapság oly népszerű tényfeltárás és oknyomozás elődje volt. Mi sem szebb korunkban, mint kihallgatni politikusok egymás közti bizalmas fecsegését, mikrofonvégre kapni jópofáskodásukat, amelyet nem a közvélemény fülének szántak.
Azonban a nyilvánosság előtti beszéd is számos csapdát rejt, különösen akkor, ha a bölcs szónok egyszerre akar szájából hideget és meleget fújni, s ráadásul arra is gondja van, hogy frappáns legyen. Erre van egy példám. Az egyszeri orvos kiöregedvén így adja át praxisát a fiának: „Az a fontos, hogy egészség legyen, és sok beteg.” Ez egy nagyon szép mondat, tökéletesen tükrözi, hogy az önérdek és a közérdek nem esik mindig egybe, ám ellentétük áthidalható.
Szegény Gyurcsánynak ezzel a létében rejlő ellentmondással nap nap után meg kell küzdenie. A fenti bon mot az ő esetében így alakítható: „Csak nagy vagyon légyen, és szociális érzékenység.” E jelben találkozhatnak össze netán a szocialista milliárdosok a kisnyugdíjasokkal. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a kisnyugdíjasok mind az MSZP-re szavaznak, de a nimbusz, hogy a szocialisták szociálisan érzékenyek, fennen virágzik, és a „sok beteg” mind orvosra vár. Talán ez korunk és társadalmunk legszebb paradoxona. Ez a paradoxon egyben csoda is: a szabad magyar média csodája. A sajtóra ugyanis sohasem vonatkozott a fent említett mondás a hallgatásról és a bölcsességről. A tömegtájékoztatás hitele a politikai elitével ellentétben nem kopott meg. A legnagyobb bornírtságok, valótlanságok, téveszmék nem riasztják vissza az olvasót, nézőt, hallgatót attól, hogy egészében elhiggye és magáévá tegye azt, amit az egyoldalú tömegtájékoztatás ráoktrojál.
A kommunista és fasiszta (diktatórikus) rendszerek egyik fő tulajdonsága volt, hogy a hatalom abszolút a kezében tartotta a sajtót. Így sikerült elleplezni természetének lényegét: a nemzeti szocializmusnak Németországban tizenkét évig, a létező szocializmusnak a Szovjetunióban hetven esztendeig. Ha ebbe belegondolunk, rá kell jönnünk, milyen veszélyes a tömegtájékoztatásban az egyoldalúság, és mennyire abszurd, hogy a magyar demokráciában a sajtó készségesen behódol a szocialista hatalomnak.
Hogy ez a mondás: legyen szabad a magyar média, és szolgálja a baloldalt, a Freedom House minapi országjelentésének fényében is helytálló-e, én nem tudom…