Fagyal, kikerics, bojtorján

A Magyar Tudomány frissen megjelent számában olvasható a Nagy-Tóth Ferenc–Uray Zoltán szerzőpáros tanulmánya: A magyar botanika gyökerei (A középkori magyar növényismeret) címmel. Már elöljáróban kimondja az írás: „A magyarság növényismeretének gyökerei a honfoglalás előtti időbe nyúlnak vissza. A hazát kereső vándorlások folyamán az újabb és újabb népekkel való kapcsolatok kialakítása gyarapította a magyar törzsek szókészletét, bővítette fogalomkörét…”
A kolozsvári szerzők – mindketten a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai – ezután tájról tájra követik a magyarságot, és megvizsgálják, melyik növénynév melyik korszakból származik, illetve melyik idegen nyelvből került a miénkbe. A legkorábbi időkből való, nyelvünk finnugor örökségét képviselő szó anyanyelvünkben többek között a fagyal, a fenyő, a hárs és a mogyoró, a nád, a sás, a tapló, a gabona meg a hagyma, de olyan általános fogalmakra vonatkozó megnevezések is, mint amilyen például a fű, a fa, a kéreg, az ág, a levél meg a rügy. Ősiráni eredetű szó viszont nyelvünkben a méh meg a méz.
Vándorló őseink, mint a szerzők megjegyzik, Levédiába érve „sokkal változatosabb vidéket, kedvezőbb földrajzi és természeti környezetet találtak”, mint amilyen az őshaza lehetett. Ennek következtében rendkívül gazdag az e tájon megismert növények sora, amelyek elnevezését sejthetően a bolgár-törökök és az alánok nyelvéből kölcsönöztük. Ilyenek többek között: a körte, az alma, a kökény, a szőlő és a som, az árpa meg a búza, a kender, a torma, a gyopár, a kökörcsin meg a kikerics, a káka és az üröm. Az is árulkodó, hogy ekkoriban kerül nyelvünkbe sok olyan szó, amely a földművelésre utal: arat, tarló, eke, sarló, csepű, dara, őröl, ocsú, bor.
Ezután azt tekintik át a szerzők, hogy a kései középkorban, immár a Kárpát-medencében milyen volt a magyarság természetismerete. Jelzik, hogy a magyar nyelvterületen található települések közül mintegy ezernek növénynév az alapja. Igen sok botanikai fogalom fordul elő ugyanakkor a hajdani periratokban is, amelyek főképpen birtokok körüli vitás ügyekben születtek. A bírói „határjárások” gyakran ismétlődő szava a sövény, a liget, a zsombék, a láp, a bokor, a berek és a cserje. A korabeli oklevelek is több száz – latin szövegkörnyezetben fennmaradt – magyar növénynevet és a növények ismeretére, termesztésére vonatkozó kifejezést őriztek meg.