Gyalogmenet

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

A halál tava 1830 méter magasan fekszik, és ötször akkora, mint a Genfi-tó. Akár forróság árad az alacsonyan járó felhőkből, akár jeges szélviharok tombolnak a fennsíkon – a hatalmas víztükör csöndes, mindig egykedvűen és fenyegetően csöndes. A mozdulatlanság drámái határolják a halál tavát. Szétrobbant, kitépett belű vulkánok, szétfröccsent, majd feketére dermedt lávatömegek, a földtörténet minden fagyos mocska zárul örök partvidékké a kelet-anatóliai Van-tó körül. Patkó formájú, megközelíthetetlen öblök, több száz méteres mélységek szélén húzódó, alattomosan sekély mocsarak, tófenékből kibugygyanó kénes források, meghökkentő alakú szigetecskék – a Van alkálisós vizéből nincs kilépés, csak odaátra, a szép közöny világába. Van a felejtés tava, Van az eltemetett királyság.
A déli part magas hegyláncairól pillantjuk meg a szeptemberi víztükröt: Mezopotámia sivatagi forróságából érkezünk a nyirkos, szeles télelőbe. A szürke, a türkiz és a kobaltkék hideg, másvilági lobogása szemünkbe ég, amint leereszkedünk a hágókon. Elhagyjuk Bitlist, ezt a sötét, dicső oszmán emlékein rágódó szurdokvároskát, el a Nimród-hegyet, a kialudt vulkánt, amely sok százezer évvel ezelőtti kitörésével megállította és tóvá terelte a fennsík folyóit; s Tatvan ellenszenves, lerobbant kis városa után döbbent csend telepszik a buszra. A fejkendős, fekete szakállú, összenőtt szemöldökű kurd férfiak és a tetovált állú öregasszonyok, bár százszor végigjárhatták a Diyarbakir és Van közötti ősi országutat, most az ablakhoz tapadnak, lélegzet-visszafojtva, babonás ámulattal keresik a túlpartot. A Van Gölü még most is parancsokat küld: megszelídíthetetlen, vérszomjas kis természetistenek, Hasamelisek, Kumarbik, Hannahannák nyomasztó diktátumait.
Csakhogy a partokat két istenkirály uralja: az északit a magabiztos szeldzsuk Allah, a délit az elhalkult örmény Jahve. Kard és könyv. Van városa felé menet kopár hegygerinceken, végtelenül kihalt partvidéken, egy-egy jelentéktelen vízparti falucska mellett vezet a déli út. Egy-két üres lélekvesztő táncol a part szélén; életjelet sehol nem látunk, csupán meredek hegyoldalakon kúszó birka- és kecskenyájakat; de azok is vontatottan, némán közlekednek – mintha a földből nőttek volna ki mozdulatlanul támaszkodó bazaltpásztorukkal együtt. A 2200 méteres Kuskunkiran-hágóról ereszkedve aztán meglátjuk az örmény isten romvilágát: Aktamar szigetét, mögötte pedig Csarpanakot. Gagik Artzruni király jó ezer éve épült palotájából, kolostorából, templomából nem sok maradt. Messziről csak a légvédelmi rakéta formájú torony látszik meg a vöröses falcsonkok, amelyekhez a világ örményei évről évre elzarándokolnak. Efféle templom- és vártornyokat látunk majd az Ararát felé menet: mindinkább beleolvadnak a magas sziklafalakba, amelyekből másfél évezrede, az örmény birodalom fénykorában előléptek. Nem kell sok idő, és teljesen láthatatlanná válnak.
A két part gyökeres ellentéte egymásnak. Aktamar, a civilizáció, az áhítat, a könyv szigete még mindig óvja a déli partot a lovas nomád kultúra ostromaitól – pedig hol vannak már a szeldzsukok, és persze ki emlékszik az örményekre. A tótól alig ötven kilométerre északra fekszik Malazgirt városa, régi nevén Manzikert, ahol 1071-ben Alp Arszlán szeldzsuk szultán egyetlen csatában romokba döntötte a bizánci birodalmat, miután lerohanta az örmények „ezertornyú” fővárosát, Anit. Amikor a szultán szétszórta Romanus Diogenes elavult taktikájú légióit, nemcsak a nyugati világ, de az iszlám kultúra sorsa is eldőlt csaknem egy évezredre. A türkmén nomádok az elpuhulás és a hanyatlás útjára léptek, akár néhány száz évvel korábban az arabok: a barbár és a poliszlakó, a vérszomjas hadúr és a kényelemszerető polgár veszedelmes kölcsönhatásba került, amint a sztyeppi hordák foglalni, alapítani kezdtek. A szeldzsukok a Van-tótól nyomultak nyugat felé, hogy megszervezzék Rum szultánságát Konya fővárossal, széles utat nyitva a közép-ázsiai pusztákról és Perzsiából bevándorló gázi harcosok előtt. Manzikertnél dőlt el, hogy Bizánc s vele Asia Minor többé nem tudja Európát, sem európaiságának emlékét megvédeni a Kelet primitív pusztai kultúrájától; s hogy Ázsia egyszer majd Bécs kapuin dörömböl, miután az oszmánok átlépték a Magyar Királyság hulláját. De a Keletrómai Birodalom még négyszáz esztendőnyi haladékot kapott a végső összeomlás, Konstantinápoly bevétele előtt.
A nomádság határvonala nyugatra tolódik. A nyugatosság pedig oldani kezdi Keletet.
A Van-tó északi partja a szeldzsukok felvonulási területe a manzikerti csata előtt. Az országútról is látni a szeldzsuk temetők vöröses színű sírköveit, ezt a turbános, kufi betűkkel telerótt, ma már kissé tántorgó kőhadat, amint mozdulatlan rohamban, némán menetel az örökkévalóság felé.

A Van-tó felé menet Diyarbakirnál lépjük át a Tigris folyót; egy darabig még a gyapotföldekkel, dohányültetvényekkel, pisztácialigetekkel szabdalt, sivatagos észak-mezopotámiai síkságon buszozunk, aztán beérünk a hegyek közé. Az út hol szűk völgyekben, hol a sziklás hegyoldalban kanyarog: karavánszerájok romjait, szeldzsuk és oszmán íves kőhidacskákat látunk, melyeken birkanyájakat terelnek át szurtos pásztorkölykök; a zsebkendőnyi teraszokon pedig buggyos gatyájú asszonyok kapálgatnak vagy ücsörögnek a csenevész fák alatt. Minden kanyarban, kiugró sziklatetőn terepszínre mázolt katonai barakkok szögesdrót kerítéssel, géppisztolyos őrszemekkel, a nagyobb kereszteződésekben homokzsákos lőállások, betonakadályok, tankok, páncélautók. A katonák lebámulnak buszunkra, állukat vakargatják, ujjuk a ravaszon. A készültség, a latolgatás ijesztő nyugtalansága a szemükben. Az ellenőrzési pontokon megállítanak, fölszáll egy tiszt, keze a csontberakásos pisztolymarkolaton, beszedi a helybéliek személyijét, útlevelünket lapozgatja. Feszült csend, lehajtott fejek a buszon. Megszállt övezet.
Van városa azonban megdöbbentő. A sóstó túloldalán vadonatúj, gazdag, modern szemléletű kereskedővárost találunk. Nem illik ebbe a lefojtott kurd világba. Nyugatiasabb ritmusú, mint Isztambul. Szelídebb és engedékenyebb, mint Urfa. Kiszámíthatóbb, mint Diyarbakir. Sétálunk a késő délutáni sugárutakon: mindenütt illemtudóan nyüzsgő, jól öltözött tömeg, kéregetőket elvétve látni. Fényes ékszerboltok, kebabfüstben úszó lokantasik, falatozók diszkrét pincérekkel a bejárat előtt, telt házas fodrászszalonok, szökőkutas parkok teaházakkal, farmeres lányokkal, mobilozó menedzserekkel. Befordulunk egy mellékutcába, hirtelen recsegés-ropogás – bekapcsolták a müezzin hangszóróját. Amikor felharsan az első „Allah akbar!”, a borús égből egyszerre fénycsóva metszi át Van városát nyugat–keleti irányban. Lángolni kezd az utca, megtorpanunk, a müezzin most dallamosabban hívja imára az igazhitűeket, miközben a minaret csúcsa fellobban a lemenő napban, mint egy gyufaszál. A kereskedők kilépnek boltjuk elé, a kebabosok elmélázva eresztik le a kést, s Van egy szempillantásra elszakad a földtől, a hegyek fölé emelkedik.
Aztán lebukik a nap, lebukik a város.
Van nyugalma, harmóniája, szelídsége valójában mesterkélt. A modernség atatürki hártyája feszül egy gyökértelen kereskedőtelep, egy burkolt gyarmatvilág és egy kiürített, foghíjas tér közé. Itt ékszerboltok, amott, a sóstó partjainál pusztuló vár; itt tolongó tömeg, perzsa vásár, amott eltűnt utcák, szétvert tornyok, csontokkal tömött kutak. Itt Van, valaminek az árnyéka, a buborékváros, ott pedig egy háromezer éves polisz, amelyet éppen csak a közelmúltban tettek a földdel egyenlővé – a régi, az eredeti Van, a hajdani örmény királyság virágzó települése. A két hely között nincs átjárás.
A valódi kultúraváltás nem Alp Arszlán szeldzsuk hordáival jött el, hanem amikor Van tartományba betették a lábukat a legelső chetekötelékek, hogy megbüntessék az „árulókat”. Az első világháborús kurd, arab, cserkesz, török szabadcsapatok görbe karddal, elöltöltős mordállyal érkeztek – az örmény holokauszt, a Nagy Emésztés nyitányaként. De az ifjútörök perisztaltika akkor gyorsult föl pánikszerűen, amikor a cári hadsereg bekopogtatott a városkapun: mielőtt az oroszok 1915-ben elfoglalták volna Vant, az oszmánok porig rombolták a várost meg néhány évezredet Urartutól Armeniáig. A muszkáknak nem maradt más dolguk, mint elégetni azt az ötvenötezer örmény hullát, amelyekkel a cheték és a török hadsereg teleszórta az utcákat, országutakat. Csak 1918-ban, Van visszafoglalása után küldhették a törökök a maradék örménységet gyalogmenetekben a szír sivatagba, ahová soha nem érkeztek meg.
Van ma új város, új élet: ugyan ki emlékszik az örményekre?

A. semmikép nem akar bemenni. Hiába rimánkodom, hiába mondom neki, hogy vérig sértünk mindenkit, fintorogva csóválja a fejét: ő ugyan le nem veszi a cipőjét ebben a birkaszaros sárban. Kezd tragikomikus lenni a helyzet: odabent toporognak vendéglátóink, s karunknál fogva igyekeznek bevontatni a házba, mi ketten pedig a küszöb előtt megvetjük lábunkat, és udvarias kifogásokat motyorászunk. A fölázott udvaron bokáig áll az emberi, állati húgy meg fekália, bugyborékol, pezseg a zuhogó esőben. Menjünk még egy kört, mondom A.-nak dideregve, lazítsunk.
Bazaltkockákból összehányt, primitív kőkunyhók szétszórva a kopár lapályon, tezekből, vagyis szárított trágyalepényből emelt kerítéssel, mecset, középület sehol, csak egy-egy asszony egyensúlyoz a fején tejeskannát vagy tálcát a távolban – így fest egy isten háta mögötti kis kurd falu az Ararát lábainál. Mogorván cuppogunk a sárban körbe-körbe. Jártunk már elég koszfészekben, de a nyomornak ez a foka lélegzetelállító. A reménytelenség, az elszigeteltség, a kezdetlegesség nyomasztó szaga terjeng mindenfelé. És ami mindig beivódik a földbe meg az ösvényekbe: a pusztításé.
Az Ararát ma szutykos ködbe burkolódzik: nincs esélyünk arra, hogy megpillantsuk az ötezer méteres havas csúcsot. A falu fölött csak enyhén emelkedik a síkság, nyoma sincs magashegységnek; aztán egyszerre föltornyosul a bizarr csipkézetű sziklakúp, mintha valaki fölcsippentette volna kis darabon a földabroszt. Amerre a szem ellát, átjárhatatlan, szeszélyes formájú, zöldesfekete bazaltpüré a mezőkön: az Ararát telekakálta lávájával a környéket. Olyan az egész, mintha viharos óceán fagyott volna meg házmagasságú hullámaival, örvényeivel, megvadult áramlataival. Hirtelen megrántja valaki a karomat: „Ne arra, mutatni akarok valamit” – mondja Hasszán, fiatal kísérőnk. Fölmászunk egy dombra, ahonnan jól belátni a települést. Most vesszük csak észre, hogy az egymástól jó távolra épített kunyhók között alapfalakig lerombolt házmaradványok állnak, a szobák, a bejárat, a gazdasági épületek még jól kivehetők. A láthatatlan, a megevett falu. Ezekből épülhetett a mai település. De Hasszán nem ezt akarta megmutatni. A domb tetején koromfekete bazalttömbök süppedeznek a sárban. Megállunk az egyiknél: vékony, reszketeg kézzel karcolt kereszt látható rajta. Már csaknem teljesen elmosódott. „Ez az utolsó örmény sír – mondja Hasszán, aki a faluban született –, itt volt a temetőjük, a templomuk, de a többi sírkő már a föld mélyére süllyedt. Jó gazdagok voltak – teszi hozzá, és legyint –, nézzék meg, mekkora házakat tudtak építeni.”
„Hova lettek?” – kérdem.
Kalauzunk megrántja a vállát, nem felel.
Itt az idő, figyelmeztetem A.-t, különben baj lesz; legfeljebb lecseréled a zoknidat. Megint ott toporgunk Hasszánék kunyhója előtt, ha nem lépünk valamerre, befolyik a szaros sár a bakancsunkba. Megszabadulunk tőlük, mély lélegzetet veszünk, és a lehető legdiszkrétebb lábujjhegyezéssel betipegünk a fogadószobába. Az ünnepi párnákon már ott üldögél három házbéli férfiú, barázdált arcú, fehér fejkendős kurdok; sofőrünk a sarokban teázik az expedíció vezetőjével, a szarkalábas, nagy bajszú Mehmettel, velük szemben pedig ott kuporog a padlón összehajtogatott lábakkal, nem kevésbé megilletődve a két amerikai, Matthew és Robert. A legnagyobb jóindulattal is csak odúnak nevezhető helyiség berendezése egy ócska szovjet televízió, egy ruhásláda, néhány koszlott vánkos meg sok ezer vérszívó légy. Teát, valami tésztafélét kapunk, de már a látványtól tekeregni kezdenek a beleink.
– Igazán szép falu – köszörülöm meg a torkomat, s igyekszem lefegyverzően mosolyogni a kurdokra. Meg se rezzen a tekintetük. – Hogy megy az élet errefelé? – szegezem Hasszánnak az egzisztenciális mélységű kérdést angolul. – Kicsit mintha kihalt volna a község…
– Az emberek mind fönt vannak az Agri Daghon, az Ararát hegyen – felel kísérőnk. – Legeltetnek, háromezer méter magasságban; de lassan lebontják sátraikat, mert le kell hozni a juhnyájakat a rossz idő miatt.
– A falu mostanában kezd újra életre kelni – veszi át a szót Mehmet. – A török kormány telepítéspolitikája nemrégiben megváltozott: korábban szorgalmazta a környező falvak kiürítését, a lakókat a városokba kényszerítette. Hosszú évekre elnéptelenedett a kurd pásztorvidék, csak nemrég kezdődött a visszaszállingózás.
– Miért akarták a törökök, hogy a kurdok elhagyják lakhelyüket?
Mehmet máskülönben vidám fickó, a kényes kérdéseket szereti elbliccelni, de most gúnyosan felhúzza a szemöldökét. Egy másodpercig töpreng, hogy mondja-e, mondhatja-e.
– Attól féltek, hogy az Ararát menti kis falvak támogatják a hegyekben bujkáló partizánokat, a PKK gerilláit. Azt hitték, a kitelepítéssel megfosztják őket utánpótlási bázisaiktól. Ám amióta Öcalant elfogták, viszonylagos csend van a hegyekben. Folynak harcok a katonasággal, de egyre ritkábban.
– Ha sorkatonákat is bevetnek a partizánok ellen, nem fordulhat elő, hogy egy helybéli kurd fiatal a saját falubelijei ellen fog fegyvert?
– Itt még az is előfordul, hogy fivér az öccsére lő, és korántsem véletlenül – legyint Mehmet keserűen. – A törökök több kurd falut lefizettek, hogy vadásszanak azokra a gerillákra, akik az ő függetlenségükért is harcolnak. Lassan több a vadász, mint a partizán. A törökök ebben nagyon rafináltak: most is ugyanúgy történik, mint az első világháborúban.
Nincs mese, félreteszem az udvariaskodást.
– Elmondanák, mi történt a falu örmény lakosságával? Ők is az 1915–16-os török vérengzéseknek estek áldozatul?
– Az oszmánok vérengzésének – helyesbít Mehmet, és a szeme megvillan. – A szultánok bűne volt, hogy kiirtották Törökország örményeit.
– A hadsereg hajtotta végre a népirtást a faluban vagy helybéliek?
– Minket, kurdokat is szép számmal felhasználtak ezen a vidéken: azt mondták, az örmények uzsorások, a ti pénzetekre fáj a foguk, kereskedőik kizsebelnek benneteket. Ha segíttek, lesz jó házatok, jószágaitok, és többet nem kell szűkölködnötök. Ezzel a szöveggel meg jó fizetséggel lázították a