(kell-e csodára várnunk…)

Én nem tudom, hogy most, amikor már szűnőben van a II. János Pál halála és temetése körül zajló médiaattak, illő-e a nagy pápa életörökségével kapcsolatos reményeimről beszélni. Mindjárt az elején el kell mondanom, hogy nem római katolikus, hanem evangélikus vagyok, de ez a hithez és a kereszténységhez való viszonyomban nem jelent semmiféle függőséget, egyoldalú helyeslést vagy bárminek a tagadását. Ezzel együtt azt kell azonban hinnem, hogy egyházamban nincs olyan személyiség, aki a II. János Pálhoz hasonló hatást gyakorolhatná a világra, megerősítve mindazok hitét, akik Isten teremtményének vélik önmagukat.
Amikor a pápa meghalt, ősi szokás szerint a Szent Péter-bazilika kapuszárnyai bezárultak, ugyanakkor még jobban kitárult az a sokkal szélesebb kapu, amit a szentatya nyitott meg a Vatikán és a profán világ között. Gyönyörű halála talán a hit, az üdvösség keskeny kapuját is kitágította, sok millió ember szívében keltve vágyat az ilyen „derűs” halálban rejtőző élet után. II. János Pál minden tettével azt a krisztusi ígéretet hirdette: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” Ugyanakkor életének és életküzdelmének van egy másfajta üzenete is: a hit nem a túlvilágra vonatkozik csupán, hanem minden örömre, minden szépségre, kínra, minden bánatra, ami az embert a földön érheti. A hit értékei itt vannak ezen a világon, bár az, amit a hívő keres, nem e világból való. Én úgy éreztem, hogy élete utolsó napjaiban II. János Pál összekapcsoló láncszem lett ég és föld között.
Ilyesmi régen történt a világban.
A pokoli dolgok sokkal inkább hajlamosak megtörténni, mint a mennyeiek. Az emberiség egyre inkább úgy érezte, ha érezte egyáltalán, hogy Isten távolról figyeli és magára hagyta. Ez az eltávolodás valószínűleg fordítva volt, az általános trend a szekularizáció lett a modern világban, s valaminek történnie kellett az egyházon belül, hogy ez a folyamat megszakadjon. Még nem mérhető fel, hogy Karol Wojtyla erre alkalmas eszközzé vált-e az Úr kezében.
Valószínűleg ő csak a kezdete valamifajta hitbéli reneszánsznak, amely nagymértékben befolyásolhatja a világ folyását is. Tudjuk, hogy a temetés napján a hívek tömege adott hangot azon óhajának, hogy II. János Pált avassák szentté. A szentség természetesen nem az avatásnál kezdődik, sarokköve nem más, mint a leélt élet maga. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez az ember, akinek a Mindenható hatalmas életerőt, tisztánlátást, jóindulatot és hitet adott, van olyan hatással az őt szeretőkre, s a benne bízókra, hogy szentté avatásának feltételeit csodák erősítsék meg. Ezzel a bonyolult, mérlegelő mondattal azt akartam kifejezni, hogy magát az életművet és életminőséget is közvetlen isteni beavatkozás eredményének érzem, amely a halállal aligha szűnik meg.
Karol Wojtyla egyike volt a kiválasztottaknak, s azoknak a keveseknek, akik miszticizmustól mentes modern korunkban érezték a Mindenható figyelmét. Ő maga hitt a csodákban, s úgy érezte, életét a Szűzanya oltalma kíséri. Bármily furcsa, nemcsak istenáldotta tehetsége, életereje, hanem szenvedése, betegsége, halála is arra szolgált, hogy eleget tudjon tenni annak a feladatnak, amit rábízott az egyház és az Úr.
Reményeim szerint az út, amelyen járt, nem ért véget. Sőt azt hiszem, hogy ő valójában csak a kezdeti lépéseket tette meg azon az úton, amely a kereszténység, a hit megújulásához vezet. A XX. század erkölcsi kataklizmái után talán képes lesz arra az emberiség, hogy az ő útjára lépjen, s eszményei között újra teret nyerjen a megértés, a megbocsátás, a jóság, a szeretet.
Várom ezt a csodát. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy tanúja lehettem II. János Pál életének és halálának. Nem médiapápa volt ő, hanem egy istenáldotta ember, aki ezt az áldást megosztotta velünk.
Hogy jönnek-e hozzá hasonlók, én nem tudom…