Kisgé álma

Azt álmodta, hogy ordít, istenigazából. Valamikor régen, amikor még szabálytalannak tűnt a világ, azt játszották Évával, akit egyedül az anyja nevelt, hogy belesikítanak az óvoda kertjébe hátul, ahol a gaz benőtte a kerítéskockákat – nyers és nyugtató íze volt a dróthuzalnak, egy kicsit rozsdás és finom, mint a vér –, persze mindig Éva győzött, mert ő nem mert sikítani, csak halkan, néha meg egyáltalán nem jött ki hang a torkán, csak állt ott, és félt, hogy mit szólnak a járókelők, Éva meg kinevette, és annál hangosabban sikított, néha rázta is közben a drótháló kerítést; és Kisgének, ahogy elnézte Éva összevissza szőkeségét, eszébe jutott, hogy anya nem szereti, ha Éváról beszél, egészen vékony lett olyankor a szája, és apához fordult, az a kislány az, akit egyedül nevel az anyja? – kérdezte ilyenkor a szokásosnál mélyebb hangon, aztán Kisgére szólt, hogy hogyan tartja a villát, és Kisgé észrevette, hogy az apja kihúzza magát, mintha rászóltak volna. Éva nem tehet róla – mondta egyszer, évekkel később egy vasárnapi ebédnél, valamikor január vége felé; ködös, korán sötétedő, nap nélküli nap volt, és úgy érezte, hogy az ónémet ebédlőasztal alatt, a lába között húz el a hideg, ment volna már, de a kávé előtt nem mert asztalt bontani, úgy tömte magába a buktát, hogy öklendezett, ebben alig van lekvár, mondta, és úgy érezte, felüvölt, amikor a nagyanyja, mint akit bekapcsoltak valahol, elkezdte azt, hogy a háború alatt, mert tele volt lekvárral az egész rohadt konyhaszekrény, és volt közte tavalyelőtti is, ne rajtam verjétek le a háborút, motyogta végre, még az anyám se élt, mire az anyja az asztalra csapott, hogy elég volt, mert a családban szokás volt szenvedni, néha a háború, néha a Kádár-rendszer miatt, Kisgé ugyan egyikre sem emlékezett, és nem tudott arról, hogy bármikor bármelyik nagybácsi vagy nagynéni börtönbe került volna; és milyen volt ötvenhat a pincében? – kérdezte egyszer a nagyanyját, de az sokáig nem válaszolt, mit tudtok ti már ötvenhatról? – mondta végül a mosogató felett állva, Kisgé meg a tűzhelynek támaszkodott, semmit, mondta végül, azért kérdeztem, csak Zsiráf mondta, hogy az ő nagyapja elbújtatta az ávósokat egy kőbányában, hogy ne lincselje meg őket a nép, tette hozzá, mire a nagyanyja furcsa hangot hallatott, azokat? – kérdezte, aztán ennyiben maradtak, és Kisgé tudta, hogy ezt most nagyon helyteleníti, és ez összefügg azzal is, hogy miért kevés a lekvár a buktában, csak azt nem tudta, miért irigyli Zsiráftól a melós nagyapját, akit ötvenhétben amúgy bebörtönöztek, és akinek Éva a nyakába ugrott, aztán az eres keze a lány szőke hajában babrált; nekem cigány volt az apám – mondta Éva az öregnek azután, hogy pertut ittak –, és nem is ismerem, az anyám meg takarít, az öreg meg csak simogatta a fejét, nem vagy te attól rosszabb, mondta neki, és Zsiráf hátba verte, Éva baba, ne rágd a körmöd, mert beszakad; Kisgé meg csak állt mögöttük, és pálinkát sem kért.
– Nem szeretem, hogy Évával meg ezzel a Zsiráffal barátkozol – mondta neki az anyja este, amikor a tévé előtt ültek, és a kézkréme illata belengte a nappalit, és ideje volna tanulni a jogra, mert ezzel a rajzolással, és megnyomta az utolsó szótagot, semmire se mész, legyen egy diploma a kezedben, aztán szabad idődben festhetsz, Kisgé meg nem szólt. Barátkozni? – gondolta, és érezte, hogy beleremeg, ment utánuk, ők meg elviselték, és akárhányszor koncertre hívták, valamit hazudott, hogy ne legyen otthon vallatás, végül a szobájában ült egész este, és rajzolt, gyufásdobozokat és sarkokat, tudok annyit, mint Barcsay, gondolta néha fellengzősen, és tudott, Zsiráf meg nem lát térben – tette hozzá magában gőgösen, és inkább nem ment el délután, ha festettek, hogy ne lássa Zsiráf képein a színeket, mert Zsiráf fülig festékesen és szitkozódva szart az axonometriára meg az anatómiára, de amit csinált, azt nem lehetett összekeverni semmivel sem, karácsony előtt, elszámoláskor meg a Mester rá se nézett, úgy dicsérte, hangsúlytalanul, bezzeg amikor Zsiráf volt soron, szidta és fültövön legyintette, mi ez? – kérdezte tőle mindenki előtt, fiam, tette hozzá, és a szavai mögött a hangja nem hazudott, Éva meg, akit már a Mester sem tanított, Zsiráfra ragyogott, aztán minden évben december huszonharmadikán elmentek az alagút tetejére, ordítani le a városra, mert fájt nekik lenni, haza kell mennem, mondta nekik három éven keresztül, és a negyedik évben már nem hívták. Később hallotta csak, hogy a felvételin Zsiráf is, Éva is elbukott.
Zsiráfot az egyik kiállításmegnyitóján látta meg, ahogy kinézett a galéria tükörablakán, a fűben feküdt két figurával. Mennem kell – mondta az anyjának, és félrelökött néhány embert, ahogy kirohant, aztán át a Lánchídon, fel a Várba, ordítani akart, de nem találta meg az utat az alagút tetejére, csak úgy kóborolt a lépcsők között, míg megnyugodott.
– Fisher bastion? – kérdezte tőle egy spanyol lány vicces sapkában, határozatlanul.
– Nem tom – mondta neki magyarul kurtán, és a lány összefogva a szoknyáját eltakarodott.