Egyszer úgy év vége felé az elsőben lett volna órám, de valami dolgom lévén előbb a másodikba kellett egy percre benéznem. Alig ültem le, máris valami deputációféle jelentkezett, Benes Simon és Farkas János személyében. Megkérdeztem, mit akarnak, Benes lépett elő komoly képpel, és kertelés nélkül kijelentette, hogy várnak, tehát ne időzzem sokáig.
– Miért türelmetlenkedtek, kötődtem, míg végeztem dolgomat.
– Hát velünk van tanár úrnak órája, s jöttünk, hogy véletlenül itt ne maradjon.
A hetyke „szemtelenség” úgy látszik, sértette a másik osztályt, mert zúgolódni kezdtek. De Benes is észrevette az osztály hangulatváltozását. S megadta rá nekik is a feleletét. Ahogy kifelé mentünk, egy pillanatra hátramaradt, s jogainak becsmérlőit öklével fenyegetve ily szavak kíséretében hagyta faképnél:
– Osztán pofa be… s már szökött is utánam, mint aki jól végezte dolgát.
E jogrendszerben még a „magántulajdon” is különös értelmezést nyer, legalábbis azt érezzük ki az alábbi történetből.
Az egyik székely gyerek, amint idekerült Besztercére, pár nap múlva kérdéssel lepte meg felügyelő tanárját:
– Szotyakoljon mán ki egy pár csizmát számomra, nó!
– De hát honnan kerítsek én számodra csizmát, hiszen magamnak sincs, felelte a meglepett felügyelő.
– Hisz-e annyi van a kirakatokba. Ott úgysincs annyira szükség, kérjik onnat egyet…
A plébános azután valóban adott is az élelmes gyerekeknek csizmát, s mikor köszönésre került volna a sor, így köszönte meg a tisztelendő jóságát gyerekünk:
– Tudtam, az Isten kirendel számomra egy párat…
De Benes Simon kérvényét se vehettük tiszteletlenségnek, amikor minden konvencionális megkötöttség nélkül rukkolt elő kérésével, hogy ruhasegélyben részesítsük, egyszerűen említvén csak „sanyaró életét”. S hogy kérése meghallgatásra talált, azt tudhatjuk tőle, hiszen e tekintetben a „jószívű” igazgató előbb vitte „egy fokval”.
Sárdi János kollégám mesélte; hogy az egyik gyereket mókuskirálynak csúfolta az egész osztály, kicsi volta miatt. Ő is csak így szólította felelés vagy játék közben. Egyszer csak az egyik óra végén feláll a gyerek és sértődött önérzettel villámlik feléje:
– Ne mondja nekem többet, hogy mókuskirály!
– Miért te?
– Mert nekem ez fáj!
A másik gyerekkel meg a tornatanár járta meg hasonlóan. Tornaóráról jövet csak áll elé egy fontoskodó képű Csaba ivadék, s nagy komolyan mondja:
– Maga a tornatanár?
– Az bizony! Miért, te?
– Nó, ha maga, mennyen s keresse meg a tornacipőmet, mert elveszett.
Az ilyenfajta lélek a maga függetlenségének biztonságát érezvén, békésen tudja maga számára megoldani még az olyan nehéz kérdésnek látszó problémát is, mint a nemzetiségi kérdés. Humoros jelenetre adott alkalmat a tehetségvizsga előtt gyerekeinknek egy kérdésre adott válasza. A kérdező szerette volna tudni, hogy is állnak az „oláh”-kérdéssel. Kisült, hogy köztük egy se haragszik az „olájokra”, bár többen egy faluban élnek velük. E lélek mellérendelő elve, úgy látszik, még egy ilyen kényes kérdésben is érvényesül. Miért ne érvényesülne akkor iskolai viszonylatokban is.
Részlet Komjáthy István A tehetségkutatás magyar módja című művéből (1943)
origo.hu
Párkányi fürdő: Eredményre jutott a szlovák közegészségügyi hivatal az agyevő amőba által fertőzött fiú ügye kapcsán
