A konferencia témája a kultúra szerepe volt a huszonöt tagúvá bővült közösségben, az, hogy miképp orvosolhatók az egyre szembetűnőbb financiális problémák, hogyan állítható meg a művészetek általános háttérbe szorulása, hogyan védekezhet az európai kultúra a mindent elöntő amerikai tömegkultúrával szemben. Nagyon fontos kijelentések hangzottak el, elég talán csak a José Barrosóét idézni, miszerint van gazdasági bázisunk, politikai konstrukciónk, de az unió valódi értelme maga a kultúra.
Többen úgy vélték, a tanácskozás – időzítése miatt – része volt az EU új alkotmányáról szóló francia népszavazási kampánynak, amellyel Chirac elnök és a kormány az igen felé igyekezett billenteni a kutatások alapján inkább elutasító közvéleményt, a hírek szerint sikerrel. Ha nem zárjuk ki ezt a lehetőséget, a mi viszonyaink ismeretében még így is adódik egy kérdés: miért tűnhet jó kampányfogásnak a kultúráról, sőt nem is a nemzeti, hanem az unió kultúrájáról szóló konferencia?
Ám most ennél sokkal többről van szó.
Idehaza nem vagy csak alig szerepel a közbeszédben az a folyamat, amely egy ideje már zajlik a kontinensen. Kezdődött azzal, hogy neves művészek nyílt levelet írtak az EU vezetőihez, ebben kifejtették, az Európai Unió nemcsak gazdasági és pénzügyi egység, hanem több annál, megfogalmazták az alkotmányhoz kapcsolódó kulturális charta megalkotásának szükségességét, szorgalmazták egyúttal, hogy az unió költségvetésének legalább egy százalékát fordítsa a közösségi kultúrára. Ezt követte Berlinben egy fórum a megalkotandó chartáról, majd a következő volt a sorban a mostani párizsi, ahol a miniszterek aláírták a dokumentumot, egyúttal Barroso bizottsági elnök bejelentette, az Európai Parlament elé terjesztik a költségvetési támogatás megemeléséről szóló javaslatot. Szorgalmazta az uniót alkotó országok nemzeti kultúrái közötti dialógus serkentését, európai kulturális zsűri felállítását, amely évente értékelné az e téren elvégzett munkát, ugyanakkor lépéseket sürgetett mindenféle uniformizálás ellen. S azzal, hogy a találkozósorozat – a következőnek novemberben Budapest ad otthont – plénumait jelölte meg az indítványok megvalósítása és a későbbi számonkérés fórumául, a kontinens rangos alkotóihoz kapcsolta az uniós politikát, termékenynek ígérkező párbeszéd lehetőségét teremtette meg, ahol érzékenység, problémafelvetés, távlatos gondolkodás feltételezhető az egyik oldalon, átformálódó struktúrák, nagyobb támogatás, egyszóval a kulturális mozgástér növelésének segítése a másikon.
Ha végiggondoljuk az egyre élesebb kontúrokat mutató folyamatot, azt látjuk, az Európai Unió gazdasági lehetőségeinek és politikai struktúrájának kiteljesítése után elérkezett arra a pontra, ahol fel kellett vetődnie a kérdésnek: mi az, ami megkülönbözteti a világ hasonló nagyságú és hasonló erőforrásokkal rendelkező régióitól, mi az, ami segítheti az ezek között zajló, erősödő versenyben? A párizsi konferencián elhangzottakból leszűrhető válasz egyértelmű: a kultúra.
De mit is jelent valójában ez a fogalom? Ezt a mindent átszövő, mégis oly ritkán megfogható valamit megtaláljuk az utcákon, a gyorséttermekben, a színházakban, regényekben, múzeumokban, népviseleteinkben, gyermekeink szokásaiban, a tömegcikkekben, egy Picasso-festményben, egy Mozart-darabban. „A kultúra minden munkája az élet értelmezése – megvilágítása, magyarázata vagy exegézise. Az élet az örök szövet, az út menti égő csipkebokor, melyből Isten hallatja a hangját. A kultúra – művészet, tudomány vagy politika – kommentár, az életnek az a módja, melyben az, mintegy önmagára visszaverődve, kicsiszolódik és elrendeződik” – írja José Ortega y Gasset. Elfogadva a terminológiát azt mondhatjuk, a kultúra folyamatos értékteremtés és környezetformálás, s mint ilyen, bizonnyal az egyik alapkő abban az esetben, ha bármilyen politikai vagy gazdasági közösség jövőbe mutató struktúrái vázolódnak fel. A kultúra képes ellene hatni az atomizálódásnak, megakadályozni, hogy egy közösség tömeggé darálódjon. Innen nézve csak idő kérdése volt, mikor jelenik meg mint az EU szerves komponense, mikor tisztul le annyira a bővülés sok tétovaságot, egyenetlenséget és harcot hozó folyamata, hogy e fogalom az őt megillető helyre kerüljön. Élő, folyamatosan megújulni képes kultúra nélkül ugyanis hanyatlás a sorsa minden közösségnek. Ortega szerint: „Civilizációnk tudja, hogy csődben vannak – elpárologtak – az elvei, ezért kétkedik önmagában. Nos, tornyosuló kétségek miatt – úgy tűnik – még egyetlen civilizáció sem halt meg s tűnt el végleg. Az én emlékeim inkább azt sejtetik, hogy ellenkező okok – felfogásaik megkövülése, érelmeszesedése – miatt pusztultak el civilizációk. A fentiek mind világosan jelzik, hogy civilizációnk – pontosabban a nyugati civilizáció – eddigi formái elapadtak, kimerültek, de épp ezért érez most sürgetést és kényszert, hogy gyökeresen új formákat találjon ki. Elérkeztünk, hölgyeim és uraim, ahhoz a pillanathoz, amikor már nincs más kiút, mint hogy újat alkossunk…” Nos, az új megalkotása láthatóan elkezdődött.
Idehaza, de láthatóan az egész kontinensen kézzelfogható veszélyként értékelik az emberek a globalizációt s az ezzel együtt járó amerikai tömegkultúra térnyerését, az uniformizálódást. Két dolgot nem árt azért tisztán látni: az első, hogy a globalizáció a harmadik évezred olyan érthető és logikus folyamata, amelyet lehet, sőt helyenként elkerülhetetlen kárhoztatni, ám a létét megkérdőjelezni értelmetlen. A másik, hogy ami ennek révén ránk ömlik, az is valamiféle kultúra, tömegkultúra. Mi következik ebből? Hogy Amerikában gazdaság és kultúra nem elkülönült szegmensekben létezik, hanem egyik segíti a másikat és viszont. Ahol megjelenik az amerikai gazdaság, ott megjelenik az amerikai kultúra is, divatot, kultuszt teremt az amerikai életformának, életstílusnak, amelynek kellékei természetesen amerikai termékek. Európában „nemigen éltek még az emberek ennyire tisztázatlan viszonyban önmagukkal, és az emberiség talán még sose tűrte ilyen békésen a hozzá nem illő formákat” – írja Ortega. Védekezni ez ellen nem lehet másként, mint nagyobb körben – az unióban – megismerni a közösség országaiban lakók életét, gondolkodását, múltját, tisztázni viszonyunkat önmagunkkal és a közösség többi tagjával, új, hozzánk illő formákat teremteni, s mindezt közös értékként felmutatni és kezelni, amely a közös gazdagságunkat adja. Ortega szerint „Európa se ma, se a jövőben nem lesz »nemzetközi«, mert ez világos történelmi fogalmakkal fogalmazva űrt és hiányt jelent, a semmit. […] Ugyanaz az inspiráció, mely hajdan létrehozta a Nyugat nemzeteit, a korallok lassú, néma burjánzásával ma is hat a mélyrétegekben.” Európa értéke és ereje a sokszínűségben rejlik, abban, hogy sokféle ember alkotja a lakosságát. S a feladat nem kisebb jelenleg, mint hogy mindenki megőrizve arcát képes-e olyan teret képezni, amelyben ez alkotó, identitást adó erővé változik.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a magyar kultúra meglehetősen rossz állapotban lép be ebbe a folyamatba. Kultúrafinanszírozási rendszerünk mind volumenét, mind szerkezetét tekintve okkal minősíthető tragikusnak. Elég talán, ha az utóbbi idők botrányaira, a folyamatos megszorításokra gondolunk – most éppen Szinetár Miklós távozik az Operaház éléről a megnyirbált támogatás miatt. Bizonnyal gyökeres, az egész rendszert felölelő változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a magyar kultúra oly módon legyen részese a minden bizonnyal felgyorsuló nemzeti kultúrák közötti dialógusnak, hogy abból tényleg meg lehessen ismerni bennünket. Jelen pillanatban ez lehetetlennek tűnik. Amennyiben nem ismerjük fel ennek fontosságát és szükségességét, fennáll a veszély, hogy a jelenleginél is nagyobb hátrányba kerülünk, s minden esély megvan arra, hogy a novemberi budapesti konferencia sem lesz itthon több, mint egy esemény, amely jól jön a kormánynak a kampányban.
origo.hu
Jönnek a harctér rettegett sárkányai – 56 új Gidrán erősíti a magyar srácokat
