Mosolyszünet

Sokáig törtem a fejem, mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi időben a kormányzati stílus, a kommunikáció világszerte elhomályosítani látszik magát a kommunikálni szándékozott lényeget, azaz a kormányzati munkát. Sokféle okot sejtek e mind súlyosabb probléma mögött – elég, ha csak az utóbbi ötven év tömeglélektannal kapcsolatos kutatásait említem; ezek minden bizonnyal arra sarkallják a politikusoknak dolgozó tanácsadókat, hogy a gyakorlatban is kipróbálják e csábító elméleteket.
Egészen a múlt péntekig azonban elkerülte a figyelmemet egy olyan magyarázat, amelyre a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU) e csendes délutánon megrendezett konferencia döbbentett rá. Nevezetesen nem másról van szó, mint hogy nem a mosóporreklám, hanem a posztmodernizmus az, ami beszivárgott a politikába. (És persze a médiába is, ami miatt talán megbocsátják, hogy a következőkben nem szikár tudósítást olvashatnak majd az eseményről.)
A konferenciának persze nem ez volt a témája. Az Európai esélyek – Parlamenti beszélgetések rendezvénysorozat soron következő eseménye Az előítéletek nélküli kommunikáció Európában címet viselte. A pódiumon rangos vendégek: a Magyarországra látogatásra érkezett Margot Wallström, az intézményi kapcsolatokért és a kommunikációs stratégiáért felelős uniós biztos, a bizottság alelnöke, Lévai Katalin európai parlamenti képviselő (korábban esélyegyenlőségi miniszter), Gyárfásné Fekete Judit, a Miniszterelnöki Hivatal EU-kommunikációs osztályának főcsoportfőnöke és Sükösd Miklós, az egyetem politikatudományi tanszékének professzora.
Tulajdonképpen mindegyik előadó azt feszegette, miként lehetne az unióról, az Európai Bizottságról hatékonyabban helyes képet alkotni az emberek fejében, és mi történt vagy mi nem történt eddig a kommunikációban ezen a téren. A közhelyeken kívül azonban nemigen hallhattak az érdeklődők túl sok konkrétumot, hacsak azt nem neveznénk konkrétumnak, hogy a politikai elitnek és Brüsszelnek jobban kell eztán kommunikálnia, jobban odafigyelnie a polgárok véleményére, és ha új javaslat kerül az asztalra, akkor az emberek ezzel kapcsolatos aggodalmait jobban figyelembe kell venni, illetve jobban el kell majd magyarázni a dolgokat. És hogy oda kell figyelni a kisebbségekre. És igen, hatékonyabban „el kell érni” az embereket.
Hogy miképpen is, erre Baráth Etele miniszter tett nehezen értelmezhető javaslatot. Idézem:
„… nagyon lényegi lépést kellene megtennünk, és a kommunikációnak igazából véve nem az eszközeit fölhasználni, ami alapvetően az ismeretterjesztést jelenti. De nem is az informálás jelenti a kommunikációt, hanem annak érdekében, hogy Magyarország egy sikeres európai állam legyen, el kell tudnunk érni, hogy a mi közöttünk – és a »mi« alatt most azt értem, akik befolyással vagyunk a magyar társadalom életére, akik készítjük ezeket a fejlesztésre vonatkozó javaslatokat –, mi közöttünk és azok között, akik tulajdonképpen igazán végre kell ezt hajtsák, tehát akiknek alapvetően a gondolatai benne kellene hogy legyenek, olyan kommunikációs kapcsolatot építsünk ki, hogy maga a kommunikáció legyen értékteremtő. Tehát nem arról van szó, hogy én megértsem őt, hogy ő milyen, az sem kell, hogy ő engem megértsen, hanem az kell, hogy az őáltala elképzelt és megélt helyzeteket és az énáltalam általában tudott helyzeteket – hiszen én fölülről érzem mindezt – úgy tudjam összekötni, hogy ebben a csatornában keletkezzen új érték. És ez volna igazán a kommunikáció lényege.”
Ne kérjék, hogy ezt magyarázzam el. Mert nem értem.
A minisztert hallgatva és kicsit fészkelődve székemben először arra gondoltam, hogy a költészetről lehet szó, mint ami sajátosan képes értéket teremteni a kommunikációs csatornában, ám – bár a politika művészet is – ezt a megoldást hamar elvetettem. Aztán, talán nem véletlenül, eszembe jutott Alan Sokal és Jean Bricmont könyve, az Intellektuális imposztorok. A szerzők, mindketten fizikusok, 1998-ban álltak elő e művel, amelyben leleplezik, hogy a társadalomtudományok terén a bonyolult, maníros nyelvezet sok esetben a tartalom hiányát, sőt teljes képtelenséget takar.
A könyv alapját egy igen jól sikerült csínytevés adja. Sokal 1996-ban dolgozatot nyújtott be a Social Text című rangos amerikai szociológiai folyóiratnak A határok átlépése: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé címmel. A dolgozat megjelent, majd Sokal újabb tanulmányt írt, amelyben kifejtette, írása az elejétől a végéig értelmetlen, ahogy írja: „ebben az egészben semmi sincs, ami emlékeztetne a logikus gondolatsorra; az olvasó csupán tekintélyektől vett idézeteket talál, játékot a szavakkal, erőltetett analógiákat és vakmerő kijelentéseket”.
A dolgozat tehát paródia, és célja az volt, hogy bebizonyítsa: bármi elmegy ezekben az akadémiai körökben, ha: a) jól hangzik, b) alátámasztja a szerkesztők ideológiai előítéleteit.
Úgy tűnik, a fenti tételt sajnos egyre inkább a politika is magáévá teszi.
Igazából csak hétfőig kellett várni, hogy e kommunikációelméleti képtelenséget, miszerint sem az informálásnak, sem az „ismeretterjesztésnek”, sőt a megértésnek sincs itt lényeges szerepe, új, ezt meghaladó szintre emelje a hivatalos politika. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hétfőn a parlamentben kijelentette: „Megtörtént a legjobb, ami megtörténhetett, hogy az utca embere az európai uniós csatlakozásból, köztünk szólva, nem érzett meg szinte semmit. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy Magyarország felkészült az európai uniós csatlakozásra.”
Azon persze most vitatkozhatna Baráth Etelével vagy Margot Wallströmmel, hogy akkor mi szükség hatékony kommunikációra, ha úgyis az a jó, ha az emberek nem vesznek észre mindebből semmit. Vagy lehet, hogy a hatékony kommunikációnak épp ez lenne a célja?
Még szerencse, hogy Baráth Etele optimizmusa töretlen, a pénteki konferencián azt ígérte, hogy azt a kijelentést, miszerint „Magyarország nem lett nettó befizető, de Magyarország utolsó az egy főre jutó támogatások tekintetében”, nos, ezt „megfejti kommunikációs szempontból”. Baráth Etele megfejtése – kommunikációs szempontból – az volt, hogy a mondat második része nem igaz. Ennek ellenére, Gyurcsány Ferenc hétfői kijelentése után, Nógrádi Zoltán, a Fidesz európai ügyekért felelős munkacsoportjának vezetője ismét ezt állította, ami a jámbor hallgatóban tényleg azt az érzést erősíti, hogy tulajdonképpen tökmindegy – ha már egyszer úgysem érzünk belőle semmit, és ez nyilván így jó.
A pénteki konferencián azonban egy konkrétum mindenképpen elhangzott. Margot Wallström asszony megemlítette, hogy létezik egy javaslat, amely szerint létrehoznának egy televíziós csatornát, amely a bizottság munkáját „kommunikálná” az emberek felé, azaz tájékoztatna (de most már ebben Baráth Etele meghatározása után nem lehetünk teljesen biztosak), mi folyik Brüsszelben. Mikor megkérdeztem a biztos asszonyt, hogy miért nem bíznak a médiában, amelynek végül is feladata a tájékoztatás, és hogy vajon a fiúk a Euro Newsnál, akiknek például ez a dolguk, vajon szerinte örülnének-e egy ilyen, a bürokrácia által kontrollált csatornának, azt a lakonikus választ adta, maga sem biztos abban, hogy ez jó ötlet, és egyelőre csak javaslat.
Nem utalnék itt Orwell tájékoztatási minisztériumára, bár az, hogy egy unalmas, önfényező televízió közelebb hozná a bizottságot az emberekhez, talán éppilyen abszurd elképzelés, csupán az ötlet posztmodern bájára, nevezetesen arra a szereptévesztésre, amelybe egyre inkább belesüppednek a kormányok: nem alkotják, hanem értelmezik és véleményezik a világot maguk körül.
Persze megértem, hogy ez csábító lehetőség. Ahogy Wallström asszony is megjegyezte: sokan mondják, hogy a bizottság munkáját kommunikálni „lehetetlen küldetés”, holott számára ez inkább „ellenállhatatlan küldetés”. Én azonban a bizottság helyében és a szerepcserét lassan elfogadó média egyik képviselőjeként bizonyos területeken határozottan ellenállnék e csábításnak.
Mert ahogy B. R. Myers könyvkritikus írja az amerikai Atlantic Monthly áprilisi számában: „A posztmodern olvasók csak abban az értelemben »dolgoznak« együtt íróikkal, ahogy a közönség soraiból önként vállalkozók a színpadi hipnotizőrrel: kiüresítik az elméjüket és végigmosolyogják az egymást követő megaláztatásokat.”
A történelem azonban arra tanít minket, hogy ez a mosolygós állapot a politikában nem sokáig tart.