Csokoládéfüggőség. Itt írják az újságban. Marhaság. Még majd kitalálják, hogy létezik levegőfüggőség is. Akiről kiderül, hogy levegőfüggő, azt kényszer-elvonókúrára küldik. Persze nem lehet hirtelen, mert az veszélyes. Csak szépen apránként. Mindennap elvonják a levegő felét. Akkor aztán megbecsülnénk magunkat. Nem úgy, mint most, amikor mindenki ész nélkül habzsolja a levegőt. Én is. Tessék: beszívom, hsszííííí, kifújom, phúúúú! Csak úgy habzsolom a levegőt. Pocsékolom, és senki sem tud róla. Senki sem ellenőrzi a fogyasztásomat… Hhí! Micsoda ötlet! Légóra. Javasolnom kellene valahol. Szabadalmaztatni. Ennek minden kormányzat örülne. Vízóra, gázóra, légóra. Micsoda agy! Egyszerű, mint a kétszerkettő. Mint minden nagy gondolat. Ami fogy, az drágul. A levegő pedig fogy. Még néhány év, és az Amazonas őserdeinek annyi. Elfogynak. Most még szürcsölünk, dőzsölünk, de holnap mi lesz? Tessék: hsszhííííí-íí, phúúúú-úúú-úú! Tiszta rosszindulatból fújtatok, hogy kevesebb jusson másnak. Hogy felnyomjam az árat. Pedig semmi szükségem oxigénre, mert itt terpeszkedem az ágyon, újságot olvasok, és még arra is lusta vagyok, hogy kimenjek a kamrába csokiért. Különben ez nem is rossz ötlet… Mindig feleannyi levegő. Azannya! Lángelme vagyok. Ezt is szabadalmaztatnom kéne. Ha nem lennék ilyen lusta, biztosan nagy ember lennék. Csak engem ez nem ambicionál. Nem érdekel. Nincs bennem hiúság. Nekem elég, ha én tudom. Na, hogy is van ez? Mindig megfelezni a levegőt. És akkor sosem fogy el, mer’ a fele mindig megmarad. Őrület. El kellene mennem orvoshoz. Mer’ az nem normális, hogy ilyen aggyal nem hasznosítom magamat. Itt heverek parlagon. A pamlagon. Hááá! Ez meg egy szójáték volt. Nem is akartam, csak úgy kipattant. Bűnös vagyok, mer’ hagyom magam pamlagon heverni. Mi lenne, ha egyszer nekiveselkednék? Lehet, hogy egy író lappang bennem. Hiába, aki egyvalamiben tehetséges, az másban is az. Ez az én bajom, hogy annyira tenger agyam van, hogy az egyik zseniális gondolat mindjárt kioltja a másikat. Nincs idő a pepecselésre. Az kéne, hogy ezt felismerje a politikai vezetés, és küldjön ide egy bizottságot tudósokból meg közgazdászokból meg ilyesmikből, egész nap itt lebzselnének az ágyam körül, és továbbítanák az ország felé a gondolataimat. Mint egy dinamó, olyan lennék. Egy hőerőmű. Nemzeti kincs. Különben lehet, hogy már tud rólam a kormány, mert valamelyik nap észrevettem, hogy követnek. Nagyon rafináltan csinálják: előttem követnek. Akárhogy igyekszem lerázni őket, mindig a nyomukban vagyok. Máskor is előfordult már, hogy azt hittem, követnek, de akkor tényleg követtek. Onnan tudom, hogy amint kiszúrtam őket, rögtön elmaradtak, ezért nem is vettem észre őket. Előbb elbizonytalanodtam, hogy talán üldözési mániám van. De nem, egyszerűen csak átlátok rajtuk. Na, hogy is van ezzel a felezéssel? A végtelenségig felezzük. Hogy sose fogyjon el egészen a levegő. Hogy ez menynyire jó! Tiszta, belátható. Racionális. Orális, anális, kanális – na? mi? én is csak úgy lesek! –, nazális, banális. Pedig bevallom, az előbb már kétségeim voltak. Mer’ annyira egyszerű, hogy az már gyanús. Hogy talán valamivel nem számoltam. Valami aprósággal. És tessék! Minden stimmel. Hogy előbb-utóbb kevés lesz a felének a felének a fele? Hát igen. Ez már csak így van: egyszer fenn, másszor lenn. Tessék beosztani. Szürcsöltek eddig eleget. Különben is, az ötlet a lényeg. A babramunkával bíbelődjenek a tudósok. Ez az én bajom! Hogy egy ilyen kíméletlen világban ilyen szerény vagyok. Nincs önbizalmam. Jönnek a remeknél remekebb ötletek, és nincs bennem elég egoizmus a végrehajtáshoz. Nem vagyok eléggé egysíkú, nincs bennem becsvágy. Még inkább kétségeim támadnak. Másoknak egy év alatt nem pattan ki a fejéből annyi, mint nekem egy óra alatt. A többségnek egész életében nem jut eszébe semmi. Ha meg véres verejtékkel mégis kipréselnek végre magukból valami nyákos, hasmenéses kis ötletet, egy icipici öt-, négy-, három-, sőt kétletet, ha kiizzadnak magukból egy egyletet (már el sem ájulok!), akkor aztán beleakaszkodnak, mint a buldog. Gyúrják, nyomorgatják, nyálazzák egy életen át. Mint a pók a legyet. Pfuj! Kifordul a gyomrom. Így persze el is jutnak valahová, és akkor azt mondják: tessék, nézzetek rám, gürcöltem, mint egy igavonó barom, de elértem valamit. Majmok! Verik a mellüket a rács mögött. Hát én nem. Nem állok be taposómajomnak. Akkor inkább csak heverek itthon a parlagon és villódzom. Mer’ fő a fantázia! Az intuíció! Ha egy csöpp ambíció volna bennem, ha hajlanék a megalkuvásra, már feltaláltam volna a TY-vitamint vagy az ötujjas sapkát vagy mittudoménmit. De ehhez én erős jellem vagyok. És ez a keménység még önkritikára való hajlammal is párosul. Én ugyanis az aszkétaságig önkritikus vagyok. Épp az a legveszélyesebb bennem, hogy mindezt ilyen tisztán látom. Nyitott könyvként heverek magam előtt a pamlagon. Persze van ennek jó oldala is. Mert nem kis dolog ám, hogy képes vagyok a dolgokat sokféle nézőpontból megvizsgálni. Ahogy ezt a csokiügyet is. Csokifüggőség! Persze! Meg kajafüggőség?! Sose kapj rá, fiam, mer’ mindenkinek az első kifli az első, a második meg a második, aztán egyszer arra ébredsz, hogy remegő kézzel kotozol a sötét konyhában, ölni tudnál egy Mackó sajtért. Nem rejtettem én tegnap a párnám alá valami kis csokimaradékot? Amiben olyan vékony nápolyiréteg van, a közepe pedig krémes. Most meg nincs sehol. Ebben a házban soha meg nem maradhat egy kis csoki! Itt mindenkit zavar a megbontott csokoládé. Mondjuk, nem is esztétikus. Ahogy a tépett csokipapír meredezik. Különben meg egyedül lakom, minden csaj elhagyott. Senki sem bírja az intellektusomat. Nyomasztó vagyok. Az állandó fölény. Engem is nyomasztom magam, azért eszek mindig csokit, mer’ az serkenti az agyműködést. Csak így vagyok képes lépést tartani velem. Mindegy, nézzünk csak körül, jó lesz a felbontatlan csoki is. Mer’ á négyzet plusz bé négyzet az lehet, hogy cé négyzet, de az meg holtbiztos, hogy előbb-utóbb minden csoki felbontódik. Ez meg az én törvényem. Lássuk csak! Hová is dughattam? Nagyon el tudom ám rejteni előlem. De kell is, mert borzasztóan ravasz vagyok. Csokifüggőség?! Ezt a marhaságot. Aha, ott lesznek. A tévédobozban. Nincs. Hol vagytok, csokikák? Csokicák?! Hahaha! A múltkor hol is voltak? A téli cipőkben? … Semmi. Hmmm. Egyre rafináltabbak vagyunk? Egyre fineszesebb helyeket találunk ki? Csok-csok-csok-csok! Gyertek ide, csokikáim! Hol lapultok? Itt?! A virágcserép alján? Vagy a szemétkosárban…?
origo.hu
Sokkoló felvétel került elő a tragikus motorbalesetről – videó
