Nyelvében (nem) él a nemzet

Valamikor elsőrendű kérdés volt, később úri passziónak tekintették, ma már csak elvétve hozzuk szóba – kétségkívül rossz idők járnak a nyelvművelésre. Persze nem feltétlenül az intézményekre, az üggyel hivatásszerűen foglalkozó szakemberekre gondolunk, sokkal inkább azokra, akik még tudják, hogy minden rosszul alkalmazott igekötővel, minden feleslegesen használt idegen kifejezéssel, germanizmussal tovább romlik az utóbbi évtizedekben egyébként is megsanyargatott magyar nyelv.
Valóban, képesek vagyunk-e választékosan beszélni anyanyelvünkön? A kérdés már csak azért is indokolt, mert a társadalom nagyobbik hányada kizárólag alpárian, ízléstelenül, hányaveti módon szólal meg. Mosdatlan és primitív beszédet hallunk mindenfelé. Ránk ordít a televízióból, mellbe vág a földalattin, terjed a világhálón, iskolában és munkahelyen. Igen kedvelt terepe a magyar nyelv paródiájának a show-műsorok világa, ahol percek telnek el, amíg kiderül, ki a diplomás műsorvezető, és ki a néhány ezer forintért felbérelt alkoholista statiszta. Merthogy egyikük sem tud tisztességesen magyarul, és szemmel láthatóan az emberélet útjának harmadán-felén már nem bajlódnak ilyen haszontalansággal.
Valaha az imperializmus elleni szent harc jegyében azt tanították nekünk az iskolában, hogy az amerikai farmer kétszáz szóval beszél angolul. Többet is megért, de ennyit használ. Gyermekfejjel sokat gondolkodtam, milyen szavak lehetnek ezek. Úgy képzeltem, az életformájából fakadó legfontosabb kifejezések: tej, ló, asszony, sivatag, ilyesmi. A kétszáz szavas történet persze puszta mítosz is lehet, arra azonban kíváncsi lennék, élnek-e ma Budapesten kétszáz szavas emberek. Tartok tőle, hogy igen, sőt én olyan honfitársunkkal is találkoztam, aki igen lényegretörően, alig négy-öt szóval fejezi ki véleményét a világról. Azzal viszont feltűnő következetességgel bánik: ugyanazzal a fröcsögő gyűlölettel beszél más emberekről, közéletről, politikusokról, bármiről.
Nem mindig volt ez így. Az alföldi városban, ahol felnőttem, mindenki tisztességesen beszélt magyarul. Félreértés ne essék: férfiak és nők, fiatalok és felnőttek, szegények és gazdagok, diplomások és parasztemberek egyaránt. De legalábbis a többségük. A környező tanyavilágból vasárnap az emberek bementek a városba, kicserélték a könyveiket, hogy legyen mit olvasni a következő héten. Jókai, Mikszáth, Móricz volt a legkelendőbb portéka. Talán azért, mert ezeket az írókat mindenki megértette-megérti, aki a magyar nyelvterületen született. Akárcsak Rejtő Jenőt vagy Örkény Istvánt. Mert a tanyák népe ezeket az írókat éppúgy olvasta, mint a nagyvárosi ember. Így volt ez még két évtizeddel ezelőtt is. Az országot bejárva azt tapasztaltam, hogy nyelvjárástól, osztályhelyzettől, foglalkozástól függetlenül, nyökögés és mocskos kifejezések nélkül valahogyan mindenki ki tudta fejezni magát.
Ma viszont a hadarós, alantas beszéd járja. A lazázás, a sznob, törleszkedő körmondatok, a rossz ragozás. Különösen feltűnő, hogy az angol kifejezések valóságos ármádiája lepte el a mindennapokat. A minap elromlott az otthoni számítógépem, kihívtam a szerelőt. A szó szoros értelmében nem értettünk szót egymással, csak úgy röpködtek a procik, a bootolások, a biosok. Mondhatnánk persze, hogy a pajszer sem magyar szó, szakmai kifejezés ez is, az is. Azt azonban nehéz elfogadni, hogy egy munkafolyamat leírásakor csak az igekötőket és a ragokat mondjuk anyanyelvünkön. Próbát tettem – magyar nyelvű találatokra szűkítve – egy internetes keresőn: a „windows” kifejezés 1 140 000 találatot eredményezett, míg a „szeret” mindössze 265 000-et. No comment, hogy divatosat írjak.
A közbeszéd romlása, az olvasás száműzése nem pusztán az életforma változását jelzi, valójában az adott közösség szellemi állapotát is tükrözi. Ebből a szempontból bizony nem sok okunk van a büszkeségre. A nyolcmilliós Ausztriában naponta ötmillióan olvassák a napilapokat, a legnagyobb példányszámú Kronen Zeitungot például hárommillióan veszik a kezükbe. Egymilliós tábora van a Kleine Zeitungnak, sok százezren vásárolnak Kuriert, Der Standardot, Die Pressét. Lám, egy kisebb sajtópiac is képes csodára, a politikai napilapok gyakorlatilag a teljes osztrák népességhez elérnek. Fanyaloghatunk, hogy a felsoroltak között hatalmas példányszámú bulvártermékek is akadnak, de ettől a számok még önmagukért beszélnek. Az elvileg hasonló adottságú magyar sajtópiacon ugyanis bulvárból és politikai napilapból negyed-ötödannyi sem fogy el. Olvasó nemzet lenne az osztrák? A polgári életforma részének tekinti, hogy jól ismerje környezetét? Vagy belső késztetés dolga a nagyvilágban történtek befogadása? Voltaképpen mindegy, de arról ne feledkezzünk el, hogy az olvasás, a művelődés, az információérzékenység önmagában is meghatározza az adott ország kulturális színvonalát.
Más. Főiskolás ismerősöm meséli, hogy a kommunikációelmélet nevű tantárgy jegyzetei afféle köznevetségszámba mennek a hallgatók körében. Nem ritka az olyan mondat, amelyben négy-öt idegen kifejezés is található. „Hogyan is tanulhatnánk meg bármit is ezekből az anyagokból?” – kérdezi joggal, hiszen bármennyire is tiszteljük tanárainkat, nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy a katedrán álló személy láthatóan hadilábon áll a saját anyanyelvével.
Gyakran előfordul, hogy éppen azok nem olvasnak, nem beszélnek helyesen, nem gondolkodnak és nem tanítanak, akiknek hivatásszerűen is ez a feladatuk. Számtalanszor tapasztalhatjuk a „legjobb körökben” is, hogy a közmegbecsülést önmagában azzal is kivívhatja valaki, ha tudomást szerzett az adott ügyről. Nem bajlódnak ők olvasással, utánanézéssel, beszélgetéssel. Korunkban az információ szentsége mintha minden mást ellehetetlenítene. Annak idején Montesquieu felpanaszolta, hogy az utókor alighanem sokat hivatkozik majd rá, de a műveit annál kevesebben olvassák el. Manapság egyre kevesebben mélyednek el egy-egy témában, és erre a magatartásra még az általános hírdömping sem mentség. Az úgynevezett értelmiség nagy része műveletlen és közönséges, előjogait nem tudásával, hanem hatalomvágyával és pénze jogán követeli ki magának. Lássuk például az ország legmeghatározóbb elitcsoportját, az úgynevezett médiaértelmiséget! A sztárokat, akikkel együtt kel és fekszik az ország, de legalábbis a televíziót nézők milliói. Merem állítani, hogy a legtöbb csevegő műsorvezető, érdemtelenül futtatott sztárocska, hivatását eláruló színész és zenész liba semmilyen szellemi tevékenységet nem folytat. Azért lényeges ez, mert sokakban rögzül, hogy a semmittevés, a pózolás, a sznob kivagyiság, a helytelen beszéd követendő cselekedet. Az ország népe joggal gondolhatja, hogy ezek az emberek azért szerepelnek a képernyőn éjjel-nappal, mert valamihez jobban értenek, mint a többiek. Ebben nem tévednek, mert a korszellemet kétségkívül megtestesítik.
Csakhogy a korszellem mulandó dolog. A nemzet és a nyelv már akkor is létezett, amikor a kereskedelmi televíziózás még urbánus álomként sem öltött testet. Fontos ezt tudni annak, aki egy kicsit előrébb tekint. Montesquieu gondolatát újra felidézve ne feledjük, hogy élnek ebben az országban szép számmal olyanok, akiket a hivatkozásnál jobban érdekel maga a mű, a pletykáknál pedig az igazság.