Olyan, mintha történne valami

Amíg a hipermarketben a sárgarépa mellől, a plazában pedig két nadrágbolt közül jól fogy a könyv, ne panaszkodjunk. Csak vegyük tudomásul, hogy megváltoztak a vásárlói szokások. Kultúrpolitikánk már kezdi felismerni a trendet: nem a minőséget, hanem a látványt pénzeli. A Monet-kiállításra várók óriás sora mögé elrejthetők a honi múzeumügy óriás problémái, a tízmilliós anyanyelvi pályázat mögé a magyar szépirodalom és az iskolai oktatás betegségei, A Nagy Könyv-akció pedig azért jó, mert olyan, mintha történne valami.
És közben a nagy semmi történik. Csak a mobiltelefon-társaságok gyarapodnak meg az a néhány szervező és reklámkampányba bevett médium, amelyik így részesül az eredetileg kulturális programokra szánt közpénzből. Közben az új kulturális miniszter a Megasztár-döntőre látogat jegy nélkül, s amikor az ajtóban az útját állják, csak annyit mond: de hát én vagyok a miniszter. A haveri ballib média értékeli ezt a szerénységet, pedig csak mély amatőrség. (Elképzelem, hogy szólna a dal, ha Pokorni akarna miniszterként jegy nélkül, csak úgy bemenni valahová.) De hát amíg hiányoznak a kormányzati elképzelések és tettek, marad a kampány, amire a média mindig vevő – jó pénzért.
Két kedves ifjú műsorvezető ül a Rádió Café stúdiójában, nagyon várja már Darvasi Lászlót, hogy vele A Nagy Könyvről és irodalomról beszélgessen, közben egyfolytában reklámozza az Élet és Irodalmat, amelyben Darvasi Szív Ernő néven publikál. E két ifjú műsorvezető várakozás közben azokról a furcsaságokról beszélget, amelyek a százas népszerűségi listák olvastán eszükbe ötlöttek. Hogy például kortárs magyar alig van, főként kötelező irodalom meg a Da Vinci-kód (tudjuk, a miniszterelnök kedvence), s hogy ugyan elég összevissza egy válogatás, de a legfontosabb, hogy az emberek olvassanak. Bármit. Pedig ez a lista sok mindent bizonyít, csak épp azt nem, hogy az emberek, de főként hogy a fiatalok olvasnának. A gyűrűk urát, a Harry Pottert meg a kötelezőket legfeljebb. Nehéz megmagyarázni, Fehér Klára hogy tudott felmászni az első százba.
Kár lenne persze a kereskedelmi médián számon kérni, miféle irodalomnak csinál reklámot, pontosabban nem irodalomnak, inkább könyv alakban megjelent, sok fotóval illusztrált írásműveknek szép portrékkal a címlapon. Pont olyanoknak, amilyeneket a sárgarépacsomó mellől szokott felkapni a vásárló. Azt viszont már felelősen kell vizsgálni, kit reklámoz egy-egy interjúval a közszolgálat. Ki kaphatja meg a médiától a nagy példányszám lehetőségét? Dogossy Katalin újságíró írt egy könyvet a hatvanas évekről (megjelent a média által erősen pártolt Ulpius-ház Kiadónál), ebből az alkalomból interjú készült vele a Szombat délelőttben. A szerző elmagyarázta, nem nosztalgiakönyvet írt, csak szerette volna rögzíteni a hatvanas évek értékeit és hibáit. S szerette volna felhívni az ifjúság figyelmét arra, hogy a legdrágább kincs az idő. Nem kell rohanni, vagy legalábbis mérlegeljük, megéri-e a nagy sietség. Dogossy bölcsen beszélt, vevőket szerzett a könyvéhez. Esélyt kapott rá. Csak azt nem tudjuk, hogy milyen a könyv.
(Rádió Café, FM 98,6 – Szombat délelőtt – Kossuth)