Olvastam nemrég valahol, hogy némi szunyókálás után ismét magához látszik térni a hazai szikvízgyártó szakma, illetékes helyen már több ezerre becsülik a ma dolgozó szódások számát. A hír elégedettséggel tölthet el minden jóérzésű embert, mert azt jelzi, hogy ez az ősi iparág képes dacolni a mai piacot leteperő, mindenféle ragacsos lélöttyökkel szemben, vagyis ezt a szakmát nem lehet csak úgy máról holnapra lenullázni, kiiktatni, szőnyeg alá söpörni.
Újra régi fényében buborékol a nemzeti szikvízipar. Az illetékes ipartestület a szakma újjászületésén fellelkesülve újabban stúdiumokat szervez szódásinasok részére, a három és fél, négy hónapos kurzusok tandíja valami ötvenezer forint, de állítólag így is megéri, mert szódásnak lenni annyi, mint aranyat csinálni.
Nálunk is volt a környéken egy szódás, a Sándor. Egy végtelenül rendes ember, előre köszönt minden kuncsaftnak, és még buborékot is rakott az üvegbe. Vagyis mind szakmailag, mind emberileg kifogástalan volt ez a Sándor, nem egy alkalommal felkértem, minősítse néhány szóban a hazai szódásság helyzetét. Minősítette. Még a műhely ablaka is remegett a ménkű káromkodástól, amit válasznak szánt a kérdésemre, hogyan megy ma a szódások sora. Sándor szaktárs elmondása szerint az ipartestület illetékese nem szódát ihatott a nyilatkozat előtt. Ő speciel napi tíz-tizenkét üveg töltésére kapott csupán megrendelést, ami maga a totális csőd. De másutt is ugyanez a helyzet, az öregebb szakik már a szódáslovat is nyugdíjazták. Minek a szódásló, ha a szóda sem kell…
És mondta a cifrákat tovább. Bár még mondaná…
origo.hu
„Sokkal jobb, hogy nem vagy a magyar jobboldalon!” – Kocsis ezúttal sem kímélte a Tisza-vezért
