Ótelek lakossága két hete népszavazást tartott arról, hogy leváljon-e a falu Újvártól. Győzött az igen – a román törvények értelmében az ezerötszáz lelkesnél nagyobb falvak lehetnek függetlenek. Aztán jött az ár: a folyóparton lévő falut megvédte a töltés a Begától, de hátulról elöntötte őket a huszonöt kilométerre lévő Temes.
Biró László helyi tanácsos négy napja nem aludt, az összedőlt házakat számolja. Tegnap száznyolcvannál tartott a község legmagyarabb településén. Most attól tart, az ár után annyian elköltöznek, hogy ezerötszáz alá csökken a lélekszám, és soha nem lesz többé önálló Ótelek falu. Igaz, egyelőre az is kérdés, lesz-e Ótelek egyáltalán, hiszen az épületek nyolcvan százaléka már összedőlt.
– A házak nagy része vályog és vert fal, ezek nagyon hamar összeroskadtak – mondja a férfi, aki nyolc évig alpolgármester volt a községben. – Az én házam téglából készült, még áll, de a kétméteres vízben nem fog sokáig kitartani. A víz nappal csökken, éjjel emelkedik, és senki sem tudja, hogy ez miért van. Aki tehette, kimentette, ami menthető, de mindenkinek az élete munkája ment tönkre.
Az ótelekiek egy része sátrakban, a többiek a környező falvakban rokonoknál vagy ismerősöknél találtak ideiglenes szállást. Öregfalun egy hetvenhárom esztendős román nő például tizenöt embert fogadott be, és a szomszédokkal együtt háromszázötven ember számára főztek. Hétvégén, a román húsvét alkalmából ezer piros tojást csináltak, és ezerötszáz tölteléket töltött káposztába.
A kimentett állatokat ideiglenes karámokba helyezték el, de a falu főutcáján csónakázva a romok felett sok helyütt látni tyúkokat, libát és kétségbeesetten csaholó kutyákat. A csónakokkal közlekedő emberek nagy szatyrokban hozzák a libákat, egy lavórban pedig frissen kikelt kisrécéket ment valaki. A házak, gazdasági épületek mellett az idei termés is kárba veszett, hiszen minden víz alá került – termőterületből például negyvenezer hektár.
Az egyik padláshoz csónakot kötöttek, a gerendák alatt emberek lapátolják a gabonát. Szabó Csaba Zoltán volt óteleki lakosként mutatkozik be, mert a falu április 23-a óta nem létezik. Háromszázezer kiló gabonája veszett oda, mivel a román állam eddig nem vásárolta fel, termésfeleslegre hivatkozva.
– Itt volt egy tanyám cséplőgépekkel és kilenc kombájnnal, de minden víz alá került – meséli. – Nem gondoltuk mi sem, hogy ezt a padlást egyszer majd csónakról fogjuk kiüríteni. A házunk erről az oldalról még kinéz valahogy, de a háta már ledőlt. Ötvenéves ház, ezt is elviszi a víz. Volt egy lóistállóm száz lóval, az is elment, igaz, az állatokat kimentettük. A többhektárnyi bevetett területemről sem fogok aratni pár évig. Mi most vendégségben vagyunk a szomszéd faluban, de ezt nem tehetjük sokáig: ha az emberhez vendégek jönnek reggel, este már elvárja őket másfelé, így aztán mi hogyan maradhatnánk?
– Ígéret van a kárpótlásra?
– Ígérni ígérnek, de ki tudja, hogy be fogják-e tartani? Nem tehetünk mást, keményen nekifogunk dolgozni, mihelyt lehet, mert az állami segítségre nem bazírozhatunk. Az olyan, mint a kutya vacsorája: vagy lesz, vagy nem lesz. A hatóságok azt szeretnék, ha már senki sem lenne sátrakban, hogy ne lássa a világ a nyomort. Ez volt a megye legmagyarabb falva, az emberek kilencven százaléka magyar volt, most meg kell próbáljuk őket itthon tartani még akkor is, ha mindenük odaveszett. Igaz, még az sem biztos, hogy idén elmegy az ár, mert eddig semmit sem tettek ennek érdekében. Ótelek történelmében nem volt ilyen, hogy a Temes vize mossa meg a Bega partját!
Miután az egyik román kereskedelmi tévé magyar katonai segítséget ígért a szivattyúzásra, az emberek úgy kémlelik a határ felé vezető utat, mintha onnan érkezne a felmentő sereg. A hírből csak anynyi volt igaz, hogy kedden idelátogatott vízügyi szakemberek kíséretében a Csongrád Megyei Közgyűlés elnöke. Román szakemberek szerint is gyakorlatilag lehetetlen rövid idő alatt megszüntetni a „bánsági tengert”, a mélyen fekvő részeken minden bizonnyal tavak fognak kialakulni.
A hatóságok különben a tragédia kezdetének pillanataiban sem álltak a helyzet magaslatán. A veszélybe került települések lakóit nem figyelmeztették, a vízügyi szakembereknek fogalmuk sem volt, hogy a gátszakadások után mennyi víz kerülhet ki a mezőre. Öt nap után érkezett meg a hadsereg egy speciális egysége Szatmárnémetiből, hogy kimentse a körbezárt egykori szász falu, Jánosföldje lakosságát, de a tíz motoros gumibárkát elsőre nem tudták beindítani, mert nem volt üzemanyag.
Tökéletes csendben csónakázunk a kísértetfaluvá vált falu főutcáján, a település végét jelző tábla alsó részéig ér a víz. Ellebeg mellettünk egy őz és egy kétszázötven kiló körüli disznó teteme, a csónak közül siklók tekergőznek, egy összeomlott házban a gerendákon fennakadva egy esküvői kép. A szárazon maradt részen, a templom előtt rengeteg gazdátlan kutya, a lakók arra kérnek, mutassuk meg a fotókat, hogy lássák, áll-e még a házuk. Ahogy pörögnek a képek a laptop monitorján, egyre többen sírják el magukat.
Aztán kirobban a keserűség, az emberek elmesélik, hogy az idelátogató miniszterelnök a házak újjáépítését firtató kérdésükre azt választolta: remélem, nem képzelik, hogy hotelokat fogunk építeni maguknak. Másnap aztán elnézést kért, és 156 milliárd lejes (egymilliárd forintos – a szerk.) alapot különített el az újjáépítésre.
Másnap reggel Torontálkeresztesre indulunk, a faluba csak egy félórás motorcsónakázás után tudunk bejutni. Aznap délelőtt csak ezzel az egy járművel lehetett be- vagy kijutni, és ezzel vitték be az élelmet is. A falut az ezernyolcszázas évek végén egyszer már elvitte az ár, a lakásokat akkor a templom körüli dombra építették újra. Azok most is megmaradtak, de a később a lapályban épült nyolcvan ház öszszedőlt. Mészáros István a többi lakóval éjjel-nappal hordta a köveket és a homokzsákokat, de a másfél méter magas árral nem tudtak mit kezdeni. Víz alatt van a temető, az összes mezőgazdasági terület, a templom körüli kis pázsiton több tucat marha próbál legelészni. Bár a lakóknak felajánlották, hogy kimentik őket, kevesen mentek el. Akinek összedőlt a háza, azt az iskolában és a községházán szállásolták el, egy ideiglenes kantinban nyolcvan ember számára főztek ebédet. A segélyközpontban dolgozó falubeliek arra kértek, feltétlenül írjam meg, hogy élelemből, ivóvízből van bőven, arra nincs szükség, csak a víz elvezetésében és a házak újjáépítésében volna szükség segítségre.
Konyhai Lajos helyi tanácsos nem rejti véka alá a véleményét, amikor arról beszél, hogy a XXI. században két hét alatt sem sikerült befoltozni az átszakadt töltéseket. Kézzel hordják a zsákokat a NATO-katonáink, és lapáttal szórják a homokot – meséli, és dühösen belecsap a levegőbe. – Ha nem vagyunk képesek egy ilyen feladatra, akkor hívjunk nemzetközi segítséget, de találjunk valamilyen megoldást, hiszen két hete egy centit sem apadt a víz a falu körül!
Később magunk is kiautózunk az egyik szakadáshoz, és valóban azt tapasztaljuk, hogy a katonák a hátukon, egyenként hordják a zsákokat a töltéshez. Itt sikerült ideiglenesen elállni az ár útját egyetlen sornyi homokzsákkal, de ha esni kezd az eső, gyerekjáték lesz egy komolyabb hullámnak elsodorni az építményt. Valaki bekapcsolja a román közszolgálati rádiót, amely kiadós esőt ígér a meteorológiai előrejelzésben.
A helyiek egymásra néznek, valaki keresztet vet, és újra nekifog pakolni a zsákokat.
A Vajdaságban járványoktól tartanak.Bizonytalan és kiszámíthatatlan a helyzet az árvíz sújtotta bánáti területeken, a Vajdaságban. A Temes vízszintje már két napja stagnál, ám ennek ellenére újabb családokat kellett kitelepíteni Párdányról. A víz ugyanis fokozatosan benyomul a magasabb fekvésű utcákba, és azokba az épületekbe is, amelyek eddig megmenekültek az áradástól. A helyieket nem lehet megnyugtatni az előrejelzésekkel, hogy a víz lassan ugyan, de húzódik vissza, amikor a terepen éppen annak lehetnek tanúi, hogy a Temes apadása ellenére is ingadozik a vízszint az elöntött településeken. Ennek magyarázata csakis az lehet, hogy az ár nem a folyómederben, hanem a mezőkön át érkezik Romániából. Újabb vészjósló hírek szerint pedig Romániában felhőszakadások várhatók, tehát újabb árhullám fenyeget. És az ár hoz magával minden szennyet, ezért a környéken okkal tartanak a járványoktól, hiszen megfeszített munkával sem tudják összegyűjteni az elhullott állatokat. Hivatalosan azt állítják, hogy a tetemek nyolcvan százalékát kihalászták és eltakarították, a többit pedig csak akkor lehet, ha visszahúzódik a víz. A hatóságok szerint nincsen közvetlen járványveszély. Megkezdték a terep egészségügyi – higiéniai-epidemiológiai – szanálását. Fertőtlenítenek, és védőoltásokkal látják el az állatokat. Megbetegedésekről nincs hír. Arra a kérdésre, hogy mikorra várható a mind fertőzöttebb víz visszahúzódása, a szakemberek is csak kitérő válaszokat adnak. Mintegy 250 millió köbméter víznek kell lefolynia a hektárok tízezreiről. A becslések szerint jelenleg másodpercenként 150 köbméter ömlik vissza a Temesbe. Ez a magyarázata annak is, hogy nem apad nagyobb mértékben a Temes, de nem csökken az elöntött területek vízszintje sem. Sok időnek kell eltelnie, amíg ez a hatalmas tömegű víz eltűnik. A kárbecslés sajnos még korai lenne. Ám annyit már tudni lehet, hogy a kárt eurótízmilliókban mérik. Ivóvíz és tartósított élelmiszer – erre van leginkább szükségük a nélkülözőknek, s mint mondják: töltőkártyára a mobiltelefonokba. A vezetékes telefonok ugyanis használhatatlanok. (S. I.)
