Táncolj, Törő!

Nosztalgiameccset rendeztek tegnap a Megyeri úti UFC- (nekem még mindig Dózsa-) stadionban. Törőcsik András május elsején volt ötvenéves. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Hogy Isten éltessen, András, kár, hogy nem vagy már a pályán, lilában-fehérben, nemzetiszínben. Vagy azt, hogy egy korosztály volt a híved, a beteged, sokan csak miattad mentek ki a Megyeri útra, a Népstadionba, bárhová, ahol játszottál. (Zárójelben, de komolyan: csak rajtad múlt, hogy nem lettél Puskás Öcsi, Szusza Feri, netán Pelé – de ezt már hagyjuk, most ünnepelünk.)
A kérés inkább annyi, maradj meg sokáig a labdarúgás mellett – illetve térj vissza oda – edzőként, szakvezetőként. Biztosan tudsz segíteni valamit ezen a fonnyadtnak tűnő magyar futballon, amely valamikor a világ élén volt, most meg már lassan két évtizede nem tud kijutni világbajnokira. A barátom mondja: az elmúlt évek május elsejéit – születésnapodat – csak tévedésből ünnepelték vörös zászlóval, a lila lobogót kellett volna lengetni. Te tudtál valamit, amit csak nagyon kevesen tudtak. Nos, ez az, amit át kellene adnod a mai magyar labdarúgóknak.
A nemzet sikerei – legyen az sport, zene, irodalom – szárnyakat adnak a hazának. Rákosi elvtárs, akit igazán nem kedveltem (utáltam), valószínűleg felmérte, hogy egy győztes válogatott focimeccs után Ózdon kétszer annyit csapolnak a kohászok, Csepelen jobban verik a vasat, Kőbányán több sört tesznek a hordókba. Egy nemzetnek vannak szunnyadó energiái, amiket – akiket – felszínre kell hozni, ott tartani. Ezt ne felejtsd el, te ötvenéves csibész! Számítunk rád! Isten tartson még közöttünk sokáig!