Végállomás

Nem jön a hetvenötös busz. Persze hogy nem jön, talán kettő vagy három van forgalomban a járaton, azok is mind ilyen kis miniatűr izék, húsz embert ha elvisznek. Hatalmas nagy dugók vannak a Szlovák úton (Budapest, Cinkota – itt jár nevezett hetvenötös), s ennek valószínűleg az is az oka, hogy csapnivaló a tömegközlekedés, miáltal az ember szükségszerűen autóba ül, aztán hajrá, bele a dugóba. Másfél kilométeres sorok állnak a cinkotai HÉV-sorompó előtt. Ember embert anyáz, dudál, izzad, szitkozódik.
A busz meg nem jön. Ez a szokása.
Valakit itt meg kellene nézni orvossal. Valaki hülye.
Állok a megállóban egy helybeli vénemberrel, kérdezem, mi a véleménye a dologról, fáradtan legyint, Budapesten vagyunk – mondja –, miről ábrándozzam? … Van időnk beszélgetni, a busz nem jön, az idő megy, mondanivalónk van. Többek között azt mondja az ember, nagyon kíváncsi, megcsinálják-e valamennyi kátyút május utolsó napjáig (ahogyan ígérték) vagy nem. Ez látszik valószínűbbnek. Bár ez az itteni buszközlekedést alig akadályozza, tudniillik a busz nem jön. Pedig a vonaljegy már 175 forint, ami majdnem egy korsó sör. Nem jön a busz, hogyan is jönne, egy része még tavaly kiégett. A fáradt, „túlfizetett” sofőrök (havi nyolcvan-százezer) örülnek, hogy még az árnyékvilágban vannak. Nagy szerencse ebben a boldogtalanságban, hogy a BKV-karmester, Aba Botond felveheti csaknem húszmillió forintos prémiumát. (Ahogyan tavaly is, meg jövőre is…)
Van időnk merengeni az öregemberrel, jó az idő, nyakunkon a nyár, a buszra meg úgyis kevés az esély.
Demszky Gábort csókoltatom.