Ha csak a Visegrád című képét festette volna meg id. Markó Károly (1790–1860), akkor is örökre beírja nevét a magyar festészet történetébe: olyan motívumot ábrázol azon a vásznon, amely igazi szellemi, lelki kincs lehetett akkoriban a nemzeti múltját, kultúráját egyre mélyebben megismerni, birtokolni kívánó magyarság számára. Érdekes azonban, hogy a kép megszületésének körülményeiről, korabeli hatásáról szinte semmit nem tudunk, sőt megfestésének pontos idejét illetően is szögesen ellentmondanak egymásnak a szakértői vélemények.
Ezt a vitát alighanem csak valamilyen forrásértékű dokumentum felfedezése oldhatná föl, ami igazi szenzációszámba menne. Olyasféle szenzáció lenne, mint amilyen Markó nyilvánosság előtti megjelenése volt az 1826-os akadémiai évzáró kiállításon, amikor egy csapásra Bécs ismert, sőt legtöbbet kiállító magyar művészévé vált. Innen vezetett az útja – prózai okok: pénzhiány miatt – Itáliába, ahol a korszak egyik legelismertebb művésze lett, akinek műterme előtt szinte sorban álltak a képeit megvásárolni kívánó előkelőségek. A Bécsben megkezdődött sikersorozat okát Szvoboda Dománszky Gabriella, a nemrég megjelent Markó-album bevezető tanulmányának szerzője elsősorban abban látja, hogy Markó Károly, minden más új irányzatot elutasítva, Claude Lorrain, Európa egyik legnagyobb tájfestője fénnyel teli, nosztalgikus itáliai képei felé fordult, a nagy mester szellemiségét követve festette bibliai és antik alakokkal benépesített szelíd, latiumi, campanai, később toscanai motívumok ihlette ideális tájait. Más kérdés, hogy az új törekvések akkoriban Itália antikvitásai helyett egyre inkább a nemzeti, helyi értékek felé fordultak – a Markó-életmű talán éppen ezért nem szerepel a korszakot bemutató nagy nemzetközi tárlatokon, történelmi feldolgozásokban.
Itáliából időről időre elküldte műveit a bécsi akadémiai tárlatokra, s már 1830-ban megkapta az elismerést, amelyet festő akkoriban megkaphatott, a Theaterzeitung ugyanis azt írta róla: „… túllépte a tájfestészet szűk korlátait, igazi históriai festő!” Alighanem ő volt az első művészünk – Munkácsyt fél évszázaddal megelőzve –, aki nemcsak külföldön volt sikeres, de itthon is megbecsülték. Olyannyira, hogy már 1840-ben a Tudományos Akadémia tagjává választották, a képzőművészek közül harmadikként, Ferenczy és Barabás után. Bár ő nem küldött képet, tisztelői gondoskodtak róla, hogy mindig legyen kiállított munkája a szaporodó pesti tárlatokon, a tanítványok pedig, akik római, majd pisai műtermében körülvették, az ötvenes években hazatérve az első igazán professzionális művészgárdát képviselték a magyar művészetben. Három fia, Károly, András és Ferenc is festő lett, utóbbi 1854-ben szintén hazatelepedett. Ő maga egyszer látogatott haza, 1853-ban, s bár szinte nemzetközi intézményként ünnepelték, csak négy napig maradt. Művészetének második rejtélye ehhez az utazáshoz fűződik: az ő Alföldi táj gémeskúttal című műve készült előbb, vagy Barabás hasonló című munkája, nem tudni – az viszont bizonyos, hogy mindkettő a korszak fő művei közé tartozik a magyar művészettörténetben.
„A mindenki által azonnal érthető, szépségesen konzervatív életmű” teljesítette a teljesítendő feladatot: amely abban állt, hogy magát a képzőművészetet fogadtassa el a magyarokkal. E siker pedig ma is kárpótlást jelenthet azért, hogy a Markó-életmű ugyan jelen van a nagyvilágban, de korántsem azon a helyen, amelyet megérdemelne.
(Markó. A bevezető tanulmányt írta és a képeket válogatta: Szvoboda Dománszky Gabriella. Corvina Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 6990 forint)
origo.hu
Sokkoló felvétel került elő a tragikus motorbalesetről – videó
