Történelmi traumánkat a megerőszakolt nő szégyenéhez hasonlítja a Jaj, hol a múltunk? című gyűjteményes kötet bevezetőjében, hozzátéve, hogy ez a téma még ma sem szalonképes. Mi ennek az oka? És miért csak a mi szégyenünk Trianon?
– Ha akarom, a válasz egyszerű: azé a szégyen, aki szégyenkezik. Trianon miatt pedig mi is szégyenkezhetünk. Mert engedtük, hogy megtörténjen. Hogy úgy történjen meg, ahogy az megesett velünk. Abba még csak bele lehetett volna nyugodni, hogy széthulljon a történelmi Magyarország. Fájdalmas lett volna, de elfogadható. Ha etnikai határokkal, számos szempont figyelembevételével húzzák meg az új határokat. Ám ahogyan szétverték az országot, azt nem lehetett elfogadni. Persze történelmi okai vannak annak, hogy ez megesett, és éppen úgy esett meg. Mindezek elemzése a történészek dolga. De Trianon nem igazság vagy igazságtalanság kérdése, hiszen a békediktátum fájdalmasan, elviselhetetlenül igazságtalan volt. Az a kérdés inkább, hogy miként hat ma ez a trauma. Mi az oka annak, hogy a döntést és következményeit még a magyarságon, a mai országhatáron belül is olyan sokféleképpen lehet minősíteni.
– Elképesztő téveszmék keringenek Trianonról. Két jellemző magatartás jelenik meg nyilvánosan Magyarországon: egyrészt a történtek elfedése, heves tiltakozás mindenféle tematizálás ellen, másfelől túlbuzgó, romantikus múltba révedés. Ugyanakkor igaznak tűnik az, amit ön is megjegyez a kiadványban, hogy általában ugyanazt tudjuk magunkról, mint amit a környező, velünk szemben ellenszenvvel viseltető, területnyertes országok állítanak rólunk. Honnan ez az eltorzult történelmi tudat és önkép?
– Létező és sosem létezett történelmi bűneinket tudják, fejünkre is olvassák rendre a körülöttünk élők. Bűneinket mi is ismerjük. Hogy aztán valóban szembenéztünk-e velük, igazán feldolgoztuk-e, levontuk-e a következtetéseket, azt nem tudom. Trianon ellenpropagandája, a revízió, a „nem, nem, sohá!”-s irredenta olykor ostobának, ügyetlennek, már-már szánalmasnak tűnik. Mifelőlünk, a jelenből nézve. Kérdés, hogy lehetett volna-e más. A fájdalom torz ordítása volt az és persze történelmi kényszerek sora. Mert ha a magyar irredenta kényszeres volt, hát a nagyhatalmak döntései önzőnek és lustának, minden politikai bölcsességtől mentesnek mondhatók. És ostoba, erőszakos, türelmetlen, embertelen volt az utódállamok reakciója, kül- és belpolitikája is. Olyan sérelmeket szenvedtek és szenvednek el máig a határon túli magyarság tömegei, amilyenekre Magyarországon sem az úgynevezett ezeréves nemzetiségi elnyomás, sem az ötven esztendeig tartó türelmetlen, magyarosítani kívánó politika idején nem volt példa. Aztán következett az újabb háború, azt megelőzően a felőlünk nézve egyértelműen igazságos döntésekkel, visszanyert területekkel, „hazatért” magyar emberekkel. Hangsúlyoznám, hogy nem statisztikai adatok, számok ők, hanem emberek: öregek, sírók és nevetők, fájdalmat és örömet, elkeseredést érző emberek. Csányi Vilmos írja valamelyik könyvében, hogy sose feledjük, a kutya, az állat csalódni képes. Ilyen mondatot egy csomó ember megkönnyez, de hogy X számú magyar ember Kolozsváron, Munkácson él, abban nem néniket és óvodásokat, hanem számokat lát…
– … mindenesetre a revíziós retorika megvalósulni látszott.
– Igen, úgy látszott, hogy a revíziós politika meghozza a gyümölcsét, bár sokan sejtették, hogy ebből baj lesz. Bartók írta 1938-ban egy magánlevélben: nagyon jó az, hogy végre a jogainkhoz jutunk, de nagy baj, hogy Hitler segítségével. Aztán további megbocsáthatatlan bűnök: Szilágyipp, Ördögkút, Újvidék, bácskai vérengzés, zsidóüldözés. Majd Szárazajta, Maniu-gárdisták. Ártatlan magyar civileket gyilkoltak Erdélyben, a Délvidéken, Budapesten tíz- és százezerszám. Hihetetlen például ’44 késő ősze. Mondjuk november dereka. Budapesten zsidó gettó, nyilasok a Duna-parton, magyar öl magyart. Ugyanazokban a napokban a Bácskában Tito partizánjai falvak tucatjaiban sok ezerszám gyilkolják a magyarokat, Erdélyből a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kitiltja a román közigazgatást az elkövetett súlyos atrocitások miatt, Benesék pedig Londonban kuncsorognak a nagyhatalmak engedélyéért, hogy az összes magyart elűzhessék a Felvidékről. Hát nem lázálom ez? És akkor még azt is hozzá kellene tennem, mert a valóságnak ez is része, hogy Ipp és Ördögkút bűne, ha nem is menthető, de talán magyarázható: fegyveresek lőttek a bevonuló magyar honvédekre, s ezt követte a hisztérikus reakció, amelynek során nyilván ártatlan románok tucatjai is meghaltak. De mégsem balta és fűrész által, és nem falvak tucatjai, nem áldozatok ezrei. Újvidék mocskos, de különleges, egyedi eset volt, ráadásul elszámolt vele a magyar politika, az irodalom és történettudomány is. Aránytalan volt a megtorlás, és minket nem követtek meg sem Titóért, sem Benesért, sem Szárazajtáért.
– A Jaj, hol a múltunk? című könyv annak foglalata, ahogyan az elmúlt 85 év során a Trianon-trauma ellen védekeztünk. Milyen főbb technikái voltak e védekezésnek és nemzeti újjáépítésnek?
– Vagy milyenek nem voltak. Az irredentizmusról, revízióról, visszacsatolásról már beszéltünk. Azután a hallgatás évtizedei jöttek. A szocializmus, a szocialista testvériség eszméjével. Amely úgy festett, hogy itthon csend, Erdély, a Felvidék, Kárpátalja nincs is. A határon túli magyarok nem léteztek, ha mégis, akkor az iskolában azt tanították, hogy Trianont büntetésül kaptuk az ezeresztendős nemzetiségi elnyomásért. De inkább elhallgatták az egészet. Több millió magyar emberről nem esett szó. Például 1958-ban Marosvásárhelyen Kállai Gyula, majd Kolozsváron Kádár mondott le az erdélyi magyarságról. Tiszteletben tartottuk a szomszédok érzékenységét. De nem követeltünk viszonosságot. Mert ők – és az őkön most igyekszem nem egyes embereket, hanem a hivatalos politikát érteni –, biztos, ami biztos, nem elégedtek meg annyival, hogy a jövendő kommunizmusban a nemzet majd úgysem számít. Ők azért mégis nemzetállamot kívántak és kívánnak ma is. Az anyaország kiszolgáltatta a határon túli nemzettársakat. Semmiért. Egy eszme, ideológia nevében. És ma azok az emberek irányítanak, azok a vezetők, azok nevelnek gyerekeket, akár úgy, hogy tanítanak, akár úgy, mint szülők, akik ezekben az évtizedekben, ebben a légkörben nőttek fel. Lehetnek jó szándékú emberek, ha nincs érzelmi motiváltság. Ha közöny van. Sőt ellenpropaganda.
– Ön szerint mitől változhatna meg ez a társadalmi közöny?
– Nem kétséges, hogy megszűnne, ha csak tíz évig az ömlene a rádióból, a tévéből, a hírekből, az ordítana az újságok szalagcímeiből, hogy magyarokat vernek Szerbiában, hogy a Vajdaságban új szerb „honfoglalás” zajlik, hogy magyar iskolákat zárnak be Romániában, hogy Kórógyot és Szentlászlót hogyan rombolták le, hogy mi van a határon túli árvíz sújtotta magyar falvakkal, hogy egyik-másik országban a politikai vezetés talán egyenesen örül annak, ha a magyarokat katasztrófa sújtja, ha vezető, mindennapi hír lenne, hogyan küzd az autonómiájáért a Székelyföld, ha a tévésztárjaink és zenészeink magától értetődő természetességgel szőnék bele szövegeikbe azt, hogy védjük meg a határon túli magyarokat, mert sorsközösséget vállalni természetes és emberi dolog, a döntésképes, önálló, szabad és demokratikus ember kötelessége. Nem a jobb- vagy baloldali beállítottságú emberé, hanem az emberé.
– A könyvben főként olyan, inkább urbánusnak tekintett íróktól olvashatunk citátumokat – többek között Babitstól, Füst Milántól, Kosztolányitól, Karinthytól, a nyugatosoktól –, akikről a műveltebb közvélemény sem feltétlenül tudja, hogy felszólaltak Trianon ügyében, irodalmi munkákat szenteltek neki. Mi volt a válogatás szempontja?
– Hát éppen ez. Nemcsak a képek, a hétköznapi tárgyak segítségével, hanem az irodalom eszközeivel is megmutatni, hogy Trianon mindenkinek fájt. Hogy nemcsak Illyést vagy Németh Lászlót vagy Cs. Szabó Lászlót foglalkoztatta. Az lett volna furcsa, megmagyarázhatatlan, ha nem így lett volna. És hogy miért kell ezt deklarálni? Talán mert azt érzem, hogy Trianon ma is kényes téma. Nem úgy értem, hogy a történészeink ne dolgozták, dolgoznák fel szabadon, vagy hogy ne jelenhetnének meg kitűnő könyvek ebben a témakörben. Úgy értem, hogy érzelmileg nincs helyre téve a kérdés. Ebben sincs közmegegyezés. Ez is szépen belesimul a mindennapok elmebajába. Mert aki Trianon iránt túlságosan érdeklődik, az sokak számára gyanús.
*
És viszont: aki nem hördül fel a Trianon szó hallatán, az meg másoknak lesz gyanús. Össze nem illő dolgokat úgy kapcsolnak össze, hogy ha óvatosan meghúz az ember egy szalmaszálat, rádől a kazal. Elképesztő közhelyek, tévképzetek élnek ma is tovább vagy újulnak meg rendre. Például: aki Trianont emlegeti, az csakis jobboldali lehet. De egészen bizonyosan nem liberális, nem baloldali, nem demokrata. Akinek Trianon fáj, az feltehetően nem szeretné, hogy legalizálják a füvet, az biztosan nem engedné az abortuszt, az vallásos – naná, hogy keresztény, nem is buddhista. Akinek Trianon fáj, az gyaníthatóan antiszemita – még ha úgy kezdi is a mondatot, hogy neki aztán tényleg vannak zsidó barátai –, március 15-én tenyérnyi kokárdát tűz a mellére, tehát feltehetően ellenzi az azonos neműek gyermekneveléshez való jogát, s titokban arról álmodozik, hogy egyszer személyesen is részt vehessen egy gyilkos akasztásán. Hát hogy kerülnek össze ezek a sztereotípiák? Akinek Trianon fáj, az nem korszerű, az igennel szavazott decemberben, tehát ha nem is nyilas, de legalábbis visszasírja Horthyt, és még bridzselni sem tud.
– Amire a legtöbb író figyelmeztet Trianon kapcsán: hogy nem tudunk békét kötni saját magunkkal sem. S szólnak a túlzott gőgről és a túlzott alázatról. Hogy állunk ma ezzel?
– Érdekes, hogy a két háború közti írók nemcsak gyászolnak, siratnak, hanem ostoroznak is. Önmagunkat. A tehetetlenséget. Az egyet nem értést. A gőgöt is. Trianonnal kapcsolatban ma megosztottságot érzek. Nem butaságot, nem rosszaságot. Az átlagember nem jó és rossz, nem erről, hanem érzelmekről, tájékozatlanságról, sulykolásról van szó. Biztosan létezik szimpla gonoszság is. Én például könnyen mondom azt, hogy az az erdélyi vagy felvidéki születésű ember, aki tíz éve áttelepült, és decemberben nemmel szavazott, feltehetően rossz ember. Nem liberális, nem nyitott, nem demokrata. Nem baloldali és nem magyar. Egy senki. De nyilván nincs feltétlenül igazam. Mert annak is oka lehet, amiért úgy érez, ahogy, amiért attól fél, amitől, s ezért úgy szavaz, ahogy szavaz. Jó lenne, ha meg tudnánk érteni, mert akkor kevesebb lenne bennünk az indulat, s ha kevesebb az indulat, akkor okosabb, hasznosabb az ember. Azt látom, hogy elbeszélünk egymás mellett.
– Úgy tetszik, ez történelmi sajátosságunk. Különös élmény összevetni a csonka-magyarországi irredenta mozgalmak szóvirágait a bécsi döntések következtében visszakerült országrészek magyarjainak tapasztalataival. Ahogy Kovács Endre irodalomtörténész visszaemlékezik: „Döbbenetes és egyben felháborító volt tapasztalni, hogy a »nemzeti középosztály«, mely húsz éven át szüntelenül a »nem, nem, soha!« jelszavát hangoztatta, a revízióról álmodott, mennyire nem készült fel azokra a feladatokra, amelyeket a visszacsatolás állított elébe.” Mi vajon jobbak vagyunk, mint elődeink? Mi felkészülünk, megoldjuk a feladatainkat?
– Jó lenne jobbnak lenni. De nem tudom, tud-e az ember jobb lenni. Képes-e fejlődni? Vagy ez is ciklikus? Fejlődést hanyatlás követ. Sok mindent nem oldottunk meg. Korábban már említette a békét. Önmagunkkal. Azt sem oldottuk meg. A panelekben, az egyszerűsítésekben még akár igazság is lehet. De miért ne lenne belátható az, hogy egyikünk családi mitológiája ilyen, másikunké amolyan. Miért nem természetes az, hogy az egyik ember a nagypapája Dunába lövését tartja emlékezetében – esetleg nem is szántszándékkal, magyarán nem is gondol rá, de mégis ott van –, s ennek megfelelően szavaz, választ, aggódik, s nem az én erdélyi rokonaim üldöztetése foglalkoztatja. Egyértelmű, hogy itt nincs helye számonkérésnek. Ebben az esetben az egyet nem értés nem számon kérhető, de a meg nem értés igenis számon kérhető. Pláne a támadás, pocskondiázás. Hogyan lehet ezeket szembefordítani? Miért nem természetes a mindkét irányban működő tolerancia? Miért nem magától értetődő, hogy ha magam másként gondolom is, a másik nézeteit, érzelmeit is tiszteletben tartom. Mert emberi az is. Nem ártó és nem gonosz. Tapasztalás, neveltetés, másféle családi mitológia, történelem van mögötte. Másféle érzelmek. De attól még emberi. Hatalmi érdekből nem lenne szabad viszályt szítani a türelem, az emberiesség szféráiba tartozó kérdésekben. Pedig ez történik. Így aztán minden viszonylagossá lesz. Minden megkérdőjeleződik. Tisztesség, türelem, becsület, emberség, együttérzés, beleélés, segítő szándék.
origo.hu
Elképesztő, 30 fokos hőség lehet ma, este felhőszakadás várható
