A „hajléktalanprojekt” mentora, fogadatlan prókátora, lelke Oláh Zoltán presbiter, becsületes munkájára nézve vegyésztechnikus. – Lassan jutunk előre – mondja –, de most már kézzelfogható eredményeink is vannak, így nagyon bízom abban, hogy az eddigieknél sokkal hatékonyabban tudunk segíteni a hajléktalanoknak abban, hogy újra megtalálják a társadalomban a helyüket. A debreceni önkormányzat és az Tiszántúli Református Egyházkerület jóvoltából rövidesen megnyitjuk a Péterfia utcában a közösségi házunkat, ahova napközben is bejöhetnek az utcára került emberek, ahol folyamatos lelki gondozást, tanácsadást végezhetünk, jogsegélyszolgálatot működtethetünk, ahol el lehet lenni csak úgy, ahol beszélgetni lehet. Addig azonban, amíg ez nincs készen, marad raktárnak a püspöki hivatal pincéje, találkozási alkalomnak meg az utca és a hajléktalanszállás. Havonta legalább kétszer osztunk ételt. Igét ahogy erőnkből telik. Nagy öröm, hogy Isten segítségével néhány embernek már sikerült abban segíteni, hogy talpra álljon, és visszabotorkáljon abba a társadalomba, amelyik okkal, ok nélkül kivetette magából.
Bár közösségi ház még nincs, az egyéni bánásmód, az odafigyelés most is kijár Oláh Zoltántól a rászorulóknak. Megkapja ezt József is, aki most éppen egy helyi hajléktalanújság „gründolásával” tölti napjait. József volt már sok minden: vezetett éjszakai melegedőt a Moszkva téren, dolgozott a Máltai Szeretetszolgálatnak, műkedvelőként még újságot is írt. Egészen addig, amíg két válás és egy sérvműtét őt magát is az utcára, illetve a debreceni nagyerdei stadion pénztárába vetette. Nem jegyszedőnek – a stadionban az augusztus 20-i virágkarneváli felvonulás kivételével nemigen van bevételes rendezvény –, hanem lakónak. Három napig titokban húzta meg magát – menekülve a novemberi hideg elől –, majd miután lebukott, márciusig engedéllyel maradhatott a kis bódéban. – Most már jól vagyok, van albérletem, és 17 ezer forint rendszeres szociális segélyt is kapok – mondja. – Munkám viszont nincs, nemigen kapkodnak utánam, hiszen nem vagyok túl egészséges, legfeljebb ha éjjeli őrnek tudnám magam elképzelni. De már oda is inkább kigyúrt fiúkat keresnek, nem kiérdemesült családapákat. Van még egy ötletem: újságot szeretnék csinálni Debrecenben a hajléktalanoknak. A szerzők a sorstársaim lennének, a sztorikat meg a napi élet írná, az is lenne a címe, hogy Mindennapok, de hogy ki fogja kiadni és miből, arról még fogalmam sincs. Mindegy, ezt most megpróbálom nem feladni, nem úgy, mint annyi minden mást az életemben.
Péter nem hajlandó a fényképezőgép elé állni, és nem árulja el a vezetéknevét sem, de ettől eltekintve nagyon közlékeny. – Tiszthelyettesként dolgoztam én, szerződéses katona voltam Nyíregyházán, a Vay Ádám-laktanyában, majd onnan Debrecenbe kerültem. Jó dolgom volt, volt szolgálati lakásom, jó fizetésem, meg is becsültem magam. Egészen addig, amíg az egyik tiszt minősíthetetlen hangnemben nem kezdett beszélni az egyik katonával. Azt emlegette minden hibája okaként, hogy az illető roma. Én meg nem bírtam, nekimentem, majd a szolgálati fegyveremmel combon lőttem. Leszereltek, most pedig mehetek a börtönbe.
Péter arca harmincéves korát meghazudtolva ráncba hajló, éles vonalakkal szabdalt. Beszéde kulturált, mozdulatai rendezettek, a tekintete nyílt, amikor a sorsába néhány keresetlen szóval beavat. Az ölében lévő keresztszemes hímzésre terelődik a szó. A munka ritka jó ízlésről és igényességről tanúskodik, a motívumok a néphagyományokra épülnek, mégis kreatívan egyediek. – Még nagyanyámtól tanultam hímezni – mondja –, neki gyönyörű munkája volt. Arra készülök, hogy amíg ülök, megcsinálok egy oltárterítőt. Lesz rá időm a börtönben bőven.
Amíg beszél, mindenki odasereglik köré, de senki nem mer azzal előállni, hogy Péter hímzési hóbortját kritikával illesse. Csak egy ember marad az ágya mellett. Ő is varr: ugyan nem terítőt, csak a nadrágját. Furcsa módon rajta csipkelődnek a többiek. – Hozzuk neki a mi gatyánkat is! Amilyen jó ember, biztosan megvarrja azt is – tréfálkoznak nagy nevetve. Emberünket e tréfa nem zavarja, nem akar beleavatkozni a világ dolgába. – Elég volt nekem, amit az élettől eddig a pofámra kaptam. Nem hiányzik már semmiféle küzdelem – mondja nyugodtan. Tovább varr, nem veszi fel a kesztyűt. Hangja szenvtelen, mozdulatai nyugodtak, arcán tökéletes közöny.
Hosszan kígyózik a sor az ételosztó pult előtt. A nagytemplomiak által hozott vacsora egész bőségesnek ígérkezik: van kenyér, szalonna, három konzerv, sőt még egy ízesített joghurt is lapul a nejlonzacskókban. Az emberek jókedvűen beszélgetnek, nem tolakszanak: ha már eddig kibírták, öt percen nem múlik semmi. A pult a falatnyi konyha bejáratánál áll, a szociális gondozó és az önkéntesek szorgalmasan nyújtogatják a zsákokat kifelé rajta. Az ajtó mellett idősebb ember ül, ő már megkapta az adagját, de még nem nyúlt hozzá. Orrán szemüveg, kezében könyvecske Még minden jóra fordulhat címmel. A nagytemplomi gyülekezet önkéntesei hozták, s úgy látszik a férfit jobban érdekli most, mint az étel. Aztán mégiscsak leteszi a példázatokkal operáló okító könyvecskét, falatozni kezd, és közben beszél. – Már most néhány hónapja, hogy nem keresett senki – mondja –, az utolsó munkám a szegedi református egyház egyik iskolája volt. Ez sem különbözött sokban a többitől, ezt sem fizették ki. Legalább százezer forinttal tartozik nekem a vállalkozó – hatezer forintjával számolva naponta. Hattal, pedig nyolcban alkudtunk.
Vámosi Károly nem akármilyen szakember: festő, méghozzá olyan, aki világ életében templomfestészetből, azon belül is az aranyozási munkákból él. – Leginkább zsinagógákban dolgozunk – mesél –, úgy szokott lenni, hogy Pestről szólnak, hova kell menni, mennyit adnak és mikor, én meg összeszedem a többieket.
Annyit sikerül megtudni, hogy a többiek nem hajléktalanok, de hogy kifélék, arról nem esik több szó. Mint ahogy arról sem, hogyan került az intelligens beszédű, 58 éves ember az utcára. Kérdésemre példabeszéd a válasz. – Ha maga véletlenül rálép a jégre, biztos benne, hogy nem fog elcsúszni? Annyit már én is tudok, hogy ha elölről kezdhetném, nem mennék rá. Feltéve, ha előre látnám, hogy hol van.
Akik hallották a tudós pingáló ember szavait, egy pillanatra elcsöndesedtek. Mind azt gondolták: nagy igazság, ha lenne még egy sanszom, magam is úgy lennék vele…
origo.hu
Két tehervonat szakított szét egy átjáróban elakadó autót Komáromnál
