Az angyal álma

Azt álmodta, hogy ott üldögél újra a város felett, és belelógatja a lábát a végtelen időbe, mert az öröklét ráérős dolog, mégis megunhatatlan; hányadik tavasz? – kérdezte, és belenézett a napba, és ahogy egymásra ragyogtak a fénnyel, az arcáról visszapattantak a sugarak a városlakókra. Tavasz van – mondta Hordó furcsa, elégedett arccal, és az angyal mellette termett, hát érzed? – kérdezte tőle, és kitartotta a kezét, hogy átessenek rajta a hópelyhek, hideg, hideg? – tette Zsiráf vállára a kezét, aki szorosabbra húzta magán a csak azért is béleletlen dzsekit. Az angyal aznap éjjel berepülte Budapestet, milyen szomorú ez a város, mondta magában, amikor leszállt valahol a Nagydiófa utca környékén, és fekete kabátja szárnyával végigtörölte az utca mocskát, nem érzem a szagokat, elfelejtettem a szagokat, és elképzelte a kapualjak dohmarta kipárolgását, a kutyaszar szagát, a pincehelyiségekből kitóduló olcsó bor gőzét és a negyvenéves hordószagot meg a szegénység és a rosszul öltözött, zöld kötött mellényben, háború előtti ballonkabátban és gumicsizmában az udvari lakása felé csoszogó régi házmester öregszagát, aki szigetelőszalaggal rögzítette SZTK-keretes szemüvegének szárát. Láttam a fiadat Berlinben, egy melegbárban csapos, majd hazajön egyszer – suttogta neki az angyal, és a vállára tette a kezét, hogy az öreg felsóhajtott, minek élek én még, kérdezte a postaládáktól, és az angyal felé fordította az arcát, amely sugározta még az első tavaszi nap melegét, és friss léghuzat csapott be a régi bérház sárga köves, repedezett udvarába. Milyen tavaszszag lett – csodálkozott az öreg és beleborzongott, pont, mint negyvenötben, és az angyal emlékezett negyvenöt tavaszára, amikor a fiatal házmester előbújt a pincéből, és előbújt a pincéből az emeleti nagysága, és előbújt Lókötő nagyanyja, Zlata, és fölment a szétlőtt, kirabolt lakásba, ahonnan hiányoztak az ablakokból az üvegek, a katonabakancsok nyomaitól nem látszott a padló, és cafatokban hevert a szőnyeg, a letépett szekrényajtók szét voltak dobálva mindenfelé, és az épen maradt zongorán felzúgatta a Tavaszi zsongást; úgy szólt bele a zene negyvenöt szétlőtt, halottakkal meg rémült döbbenettel teli tavaszába, hogy az angyal belesajdult, és ott könyökölt a zongorán, mert az angyalok ilyenkor a zongorára könyökölnek, és végigsimította Zlata haját, Judit is Auschwitzban, az utca egyik felét elvitték, Ernő az orosz fronton, apa, apa hol? – kérdezte magában Zlata, és játszott, és az angyal lassan ringatta, aztán Pestre ment, mert sok dolga volt aznap, járta a várost. Hányadik pesti tavasz? – kérdezte magától abban a pillanatban, amikor Hordó kijött a metróból, és mélyen meghajolt a valaha szőkére festett, lenőtt hajú, árkos arcú BKV-ellenőrnő előtt, jegyem az nincs, de soha többé nem haragszom a norvégokra, mosolygott rá kedvesen, majd a belső zsebéből hóvirágcsokrot vett elő, mára ez van, elfogadja? – nyújtotta a döbbent asszony felé, aztán ahogy az elvette, kislisszant mögötte, és az angyal a háta mögött felnevetett, aztán a vállára csapott, és Hordó visszanézett. Mi van, mondta, már ezt sem szabad? – és a szája szögletébe odafurakodott az angyal arca, ahogy a lépcsőn lesiető diáklányra mosolyodott, az meg zavarában belegabalyodott a tarisznyaszárába, nincs semmi baj, mondta neki Hordó, nagyfröccs a Wichmannál? – kérdezte tőle, és megpörgette, hogy kitekerje a tarisznyafogságból. Ott csak üveges sört iszom – felelte a lány, és hatalmas, festetlen barna szeme csupa szemrehányás lett, arra nincsen pénzem – válaszolta neki Hordó, és továbblendült az angyal kiterjesztett kabátszárnya alatt, aki arrébb lépett. Itt hagysz? – kérdezte tőle Hordó álságos szomorúsággal; sohasem – válaszolta az angyal –, de nem vagyok kíváncsi mindenre – tette hozzá, és a Rákóczi utat a járdától elválasztó fémkorlátra ült lábat lóbálni, aztán az autók között átcikázott a másik oldalra, hogy sietősebbre bírja Éva lépteit, aki a másik oldalon igyekezett ugyanabba az irányba, aztán rálépett a gázra hetes busz sofőrje helyett. Ez elment – nyugtázta Éva nyugodtan, és beleborzongott egy léghuzatba –, mi ez, tavaszszag? – gondolta, és egy év óta először lassan elmosolyodott, mosolyogtak a zöld szemében az aranypöttyök, és mosolygott a színes sapka alatt a haja, mosolyogtak a léptei, benézek a Wichmannba egy fröccsre, döntötte el hirtelen, és átszaladt a villogó zöldön a Rákóczi út közepén, hogy az angyal a zebra végén állva fogta a fejét, Éva, az anyád mindenit! – üvöltött rá, mert éppen hogy átért, és a lendülettől, ahogy felugrott a járdaszegélyre, nekirepült Hordónak, álltak ott a Rákóczi út közepén március elején, és az angyal olyan csendet eresztett rájuk, amilyen nincs, aztán elindult Lókötő felé.