Családi párbeszéd

Valószínűleg ez is úgy kezdődött, ahogy minden párbeszéd. Halmos Péter kitépte az iskolai füzet egyik lapját, és ráírta: „Imádlak, Szilvia!” Aztán a lány visszaüzent: „Én is.”
Az első találkozások alkalmával csak félszavak hangzottak el, de a fiatalok abból is mindent megértettek. Elsősorban azt, hogy együtt szebb az élet. Milyen csodálatosak voltak ezek az első, tapogatódzó beszélgetések! „Melyik színt kedveled a leginkább? Melyik a kedvenc virágod? Milyen kölnit szeretsz? Veszek neked, drágám, most van egy kis megtakarított pénzem…”
„Építünk majd egy szép nyaralót a Tisza partján – mondta a lány. – A nagyapa is segít bennünket, megígérte. Kedvel téged, Pityunak becéz… Juliska néni addig befogad bennünket a lakásába, amíg lesz saját kéglink. Aztán majd a magunk erejéből…”
A legény hallgatta. Égi muzsika Szilvia minden szava. Megtelt a szíve a boldogság áhítatával. Átkarolta a lány vállát, mélyen beszívta haja illatát. Erősnek érzi magát, amikor mellette van. És ez így lesz már életük végéig, mert elhatározták, hogy összeházasodnak. Ettől a pillanattól kezdve még meghittebbé váltak ezek a jövőt tervező, családias megbeszélések. Mindenben nagy volt közöttük az egyetértés, abban is természetesen, hogy kiket hívnak meg vendégül a lakodalomba, amelyet már kitűztek. „Tudod, a Böbe legyen az egyik koszorúslány…”
És a zene? Legyen az a banda, amelyikben tangóharmonikás is játszik. Kibéreltek egy napra egy zuglói éttermet. Feldíszíteni erre az alkalomra nem kell: szolid mulatozás legyen. Csak családias vigalom.
A házasságkötés után is megtartották azt a régi jó szokásukat, hogy minden apró-cseprő dolgot megbeszélnek. Ó, azok a feledhetetlen ősz végi és téli beszélgetések a lámpafény mellett! Fogták egymás kezét, olykor egymás szemébe tekintettek: milyen szép is ez a világ, ha két ember egymást szeretve tud élni! Az ember észre sem veszi, milyen gyorsan rohannak el fölötte az évek. Megszületett az első gyermek, fiú lett, apja nevére keresztelték. Aztán aggódva várták a másodikat.
Az is megérkezett, szőke hajú lány volt. Kell ennél nagyobb és teljesebb boldogság? Anyai intelmek, féltő aggodalom, szorongás: Jaj, csak vigyék valamire! A fiatalok aztán szárnyra keltek, és kirepültek a meleg családi fészekből. Mert ez az élet rendje.
De azért hazajártak, eleinte gyakran, aztán egyre ritkábban. Ráleltek ők is az élet igazi útjára. Nagyobb ünnepeken, névnapokon, születésnapokon ajándékkal kedveskedtek, és a mama asztalánál ebédeltek.
Sorra érkeztek az unokák is, a nagymama kényeztette őket, besegített a fiatalok háztartásában, sokszor vállalta a takarítást, mosást, mindent megtett, amit egy nagymamától el lehet várni. Tele voltak vibráló izgalommal a nappalok, de azért este, amikor lámpát gyújtottak, leültek egymás mellé, mint régen. Péter ilyenkor ki nem fogyott a szóból. Emlékezett a régi napokra, az egykori utazásokra, találkozásokra, bensőséges ünnepségekre.
A szülőktől rájuk maradt Ilka utcai házban laktak, két szoba, hall s egy parányi erkély. Közel a Városliget, kijártak olykor oda, külön padjuk is volt. Ott is fogták egymás kezét. De a beszélgetés, a tervezgetés lassan elapadt. Csak akkor élénkült fel vibráló fénnyel, ha visszafelé pergették az emlékezés orsóját.
„Az a holdfényes éjszaka Capriban… Háborgott a tenger, a Kék Barlangba be sem lehetett menni a hullámverés miatt. És Róma. Ha visszagondolok rá… Nem azért mondom, de Tihany se volt kutya…”
Egymás szájából vették ki a szót, az asszony egész másképpen látta Caprit, az ő emlékei inkább Dubrovnikba jártak vissza a Stradun sétányaira. Meg Makarska szépségeivel volt telve a lelke. Egymás szavába vágva mondták, mondták, de egyre csendesebben, egyre hoszszabb szüneteket tartva.
Aztán csak egy sóhajtás. Lámpát kellene gyújtani, de már ehhez sincs kedvük. Kiapadtak. Péter még mocorog. Egyszer csak megszólal gyenge hangon. Nem Rómára emlékezik, és nem a sós, nagy vizekre. Azt mondja: „Mama, adhatnál még egy felet abból az altatóból…”