Emberi fölösleg

Bár Magyarországon a nyolcvanas évek végén megszületett az első „lombikbébi”, s ezt követően a beavatkozás gyakorivá vált, a jogi szabályozás az egészségügyről szóló törvényig (1997. évi CLIV. törvény 165–187. §) hiányzott. A törvényt megelőző tanulmányok közül kiemelkedő Nizsalovszky Endréé, aki még a beavatkozás megjelenése előtt fejtette ki aggályait. Bodnár Béla és Bodnár Zoltán könyve, illetve Sándor Judit tanulmánya szintén a hatályos magyar szabályozás előtt keletkezett, s mindkettő az eljárások pozitív vonatkozásait hangsúlyozza. A forgalomban lévő orvosi etikai-bioetikai szakkönyvek gyakorlatilag nem foglalkoznak a kérdéssel, nem szól róla az orvosetikai kódex, a törvény megjelenését nem követték kritikai szemléletű feldolgozások. A hiány azért különösen feltűnő, mert a terület a külföldi szakirodalomban élesen vitatott és bőségesen feldolgozott. Megjegyzendő, hogy a művi megtermékenyítés problémaköre napjainkra rendkívül komplexszé vált; a magzat helyzetén kívül magában foglalja többek között a magzatkísérletek, a (genetikai) magzati beavatkozások, az ivarsejt- és a magzattárolás kérdését, a klónozást. Mindez új orvosi tudományág megjelenésével járt, amelyben a magzat mint „páciens” szerepel. (A jogász számára nehezen értelmezhető a kérdés: ha a magzat „páciens”, miért lehet elpusztítani?)
A művi megtermékenyítés fogalommeghatározásában évtizedes zavar mutatkozik hazánkban. Ennek valószínű oka, hogy kezdetben mesterséges megtermékenyítésen csak az alapeljárást értették és fogalmazták meg. Eszerint mesterséges megtermékenyítés az anya testében végbemenő, mesterséges úton elősegített megtermékenyülés a férj (homolog inseminatio) vagy idegen donor (heterolog inseminatio) ivarsejtjével. Később a lehetőségek bővültek, s lehetővé vált az anya testén kívüli megtermékenyítés is („lombikbébi”, in vitro fertilizáció), akár idegen nő petesejtjének felhasználásával, sőt lehetővé vált a megtermékenyített petesejt idegen nő méhébe való beültetése is (béranyaság, dajkaanyaság). Ez időtől kezdték használni többen a művi megtermékenyítés, a humán reprodukciós eljárás kifejezést, amelyen immár az egész folyamatot értették, s ennek mintegy „alfajaként” kezelték az eredeti formát, a mesterséges megtermékenyítést. Holott a két szó („művi” – „mesterséges”) a magyar szóhasználatban ugyanazt jelenti, s a nemzetközileg elfogadott meghatározás is ugyanazt takarja („humán reprodukció”).
A művi megtermékenyítésnek két alapesete van:
a) az anya méhében történő művi megtermékenyítés (ezt az esetet mesterséges ondóbevitelnek is nevezik);
b) az anya testén kívüli megtermékenyítés (in vitro megtermékenyítés), majd a megtermékenyített petesejt beültetése az anyaméhbe (a „lombikbébi” kifejezés nem pontos; ugyanis a magzat kifejlődése a kezdeti rövid megtermékenyítési időszakot leszámítva az anya méhében történik).
Az a) esetben a megtermékenyítés történhet az apa (élettárs) vagy idegen donor ivarsejtjével.
A b) esetben a megtermékenyített petesejt származhat az anyától, illetve idegen női donortól, a férfi ivarsejt származhat az apától (élettárstól), illetve idegen donortól.
A művi megtermékenyítésnek van még egy esete; ezt azonban a világ legtöbb országában nem legalizálták, így hazánkban sem. Előfordulhat olyan eset, hogy az anya megtermékenyített petesejtjét idegen nő méhébe ültetik bele, aki a gyermeket megszülése után átadja a genetikai anyának (dajkaanyaság, illetve béranyaság).
A művi megtermékenyítés testen belüli módszere viszonylag hosszabb múltra tekint vissza. Állatok közötti testen belüli művi megtermékenyítés már évszázadok óta ismert. Emberek között az első sikeres művi megtermékenyítésre 1770-ből van adat, a XIX. században történt több sikeres beavatkozásról olvasható beszámoló. Hazánkban Bánk Endre 1952-ben végzett először sikeresen homológ (férj donorral) művi megtermékenyítést az anya testén belül, majd a hatvanas évektől a heterológ (idegen donorral) formát is alkalmazták. A fokozott igény hatására külföldön nagy számban jöttek létre „spermabankok”, ez hazánkban a hetvenes évektől működik.

Az Egyesült Államokban ma már százezrekre becsülik az ezen az úton született gyermekek számát. Magyarországon pontos adat nem áll rendelkezésünkre, de az ily módon született gyermekek számát sok százra tehetjük. A jogalkotás nem reagált az új jelenségre. Németországban a hatvanas években például elvileg büntették a heterológ mesterséges megtermékenyítést testen belül, de a legtöbb ország jogrendszere nem dolgozta fel a jelenséget, csupán a bírói gyakorlatban fordultak elő precedens jellegű ítéletek a bizonytalan apasági vélelmek miatt.
A magyar jogi szabályozáson és orvosi gyakorlaton látszik, hogy évtizedeken keresztül jogi háttér nélkül végezték a beavatkozást, majd a nyolcvanas évek végétől összeolvadt a testen belüli és kívüli művi megtermékenyítés jogi és orvosi gyakorlata. Ez azért is problematikus, mert a testen kívüli művi megtermékenyítés lényegesen több erkölcsi-jogi aggályt vet fel.
A művi megtermékenyítés testen kívüli módszere (lombikbébi) először 1978-ban járt sikerrel; ekkor Edwards és Steptoe beavatkozása után megszületett Louise Brown. Magyarországon először 1988-ban született gyermek a módszer alkalmazásával.

A tárgykörben írt hazai tanulmányok eddig a beavatkozások pozitív oldalait hangsúlyozták, a vitatott kérdéseket mintegy mellékesen, bagatellizálva adták elő. Ezért hazánkban komolyabb vita nem alakult ki. Ma, a módszer tömeges alkalmazása és jogi szabályozása után nem fordítható vissza a folyamat; az aggályokat a hatályos jogszabályok esetleges módosítása során lehet figyelembe venni. Nem hagyható figyelmen kívül a beavatkozás mellett felhozott fő érv sem: a módszerrel gyermekhez juthatnak az egyébként terméketlen párok, s ez az eljárás sokkal erősebb anyai-apai élményt ad, mint az örökbefogadás.
Jogi aggály többek között az ember eldologiasodása. Az élet keletkezése kiszakad természetes folyamatából, s laboratóriumi körülmények között „technicizálódik”. Ennek során fennáll a veszély, hogy a sikeres megtermékenyítés után nem igazán „ember” keletkezik, hanem „dolog”. Ami azt jelenti, hogy az emberi egyedfejlődés kezdeti szakaszában a beavatkozás „eredménye” jogon és orvosi etikán kívül marad, s mintegy „szabad rendelkezés” tárgyává válik. Ez a veszély a beültetésre nem kerülő magzatok, a magzatkísérletek esetén különösen súlyos, mivel az úgynevezett fölös magzatokat (jövendő embereket) egy idő után vagy megsemmisítik, vagy szabadon felhasználják magzatkísérletekre. Ezeket a magzatokat a „felhasználásukig” fagyasztják, aminek során jelentős részük elpusztul (a „csinált és eltüntetett gyermek” kategóriája, mint Peterson nagyon találóan megjegyzi; „gemachte und weggemachte Kinder”).
E folyamatban a gyermek nem a férfi és a nő szerelmi egyesülésének „gyümölcse”, hanem olyan orvosi beavatkozás „eredménye”, amelyben az orvos szerepe meghatározó, az „eredmény” (a gyermek) leginkább az ő munkájának „sikere”. Ezért a férfi-nő kapcsolat háttérbe szorul, akárcsak a műszerek a laboratóriumi vizsgálatok és eredmények, azaz az orvosi főfelügyelettel szemben. „A gyermeket e folyamatban nem elfogadják, hanem előállítják, nem nemzik, hanem termelik.”
További jogi aggály a családi kapcsolatok bizonytalansága, felbomlása. A művi megtermékenyítés legtöbb esetében a genetikai anya különbözik a gyermeket megszülő anyától, illetve a gyermeket nevelő apa a vér szerinti apától. A művi megtermékenyítés után születő gyermek erősíthet egy terméketlen házasságot, ugyanakkor válsághelyzet esetén csökkentheti a gyermek iránti felelősséget.
Az e téren felmerülő aggályok közé tartozik a sérült, az „igényeknek” nem megfelelő gyermek születése esetén a gyermek elutasítása, sőt az orvosi felelősség kérdésének felvetése. Anyák és apák közötti vita, ellentét a megszületett gyermek családi kapcsolatai terén. Felvetődik a gyermek önazonosságának kérdése is: gyakori, hogy a felnőttkor felé közeledve a gyermekek megtudják, művi megtermékenyítés után születtek, és előfordul, hogy elidegenednek „nevelőszüleiktől”, s genetikai szüleiket kezdik kutatni. A francia, spanyol, angol jog anonimitást ad a donornak, Németország, Ausztria, Svájc, Svédország lehetővé teszi a gyermek számára a donor megismerését, mert a német alkotmánybíróság döntése szerint (1989. január 31.) „mindenkinek joga van megismerni genetikai származását”. Probléma továbbá, hogy a későbbiekben megakadályozhatatlan a vér szerinti „féltestvérek” teljesen jóhiszemű házasságkötése, annak minden súlyos genetikai következményével.
Ugyanakkor a módszer elvileg lehetővé teszi a gyerekvállalást egyedülálló emberek, illetve homoszexuális párok esetében is, ezért több országban igényként merül fel ilyen állapotú, beállítottságú emberek részéről a művi megtermékenyítés. Mindez az egyszülős, illetve homoszexuális „családok” legális létrejöttét eredményezi. Az e körben felmerülő abszurd esetek közül csak egy: Y. brit nő egy donor spermájának felhasználásával gyermeket szült, majd X. nőből férfivá lett transzszexuális kérte apakénti bejegyzését, mert a gyakorlatban a gyermek „apjaként” viselkedik. Az igényt a brit hatóságok, majd az Emberi Jogok Európai Bírósága is elutasította, mert „inkoherensnek lehetne nevezni a jogot például akkor, ha egy nő-férfi transzszexuálist törvényesen »apának« lehetne tekinteni, míg más tekintetben a jog továbbra is nőként kezelné, aki akár házasságra is léphet egy férfival”.
Az eljárások kívülről egyszersmind ellenőrizhetetlenek, így előfordulhat a vétlen pete- és ivarsejtcsere az ebből adódó súlyos következményekkel együtt, de nem zárható ki illegális kereskedelmi kapcsolatok létesülése sem.

Az erkölcsi ellenvélemények közül a legfontosabb II. János Pál pápa Az élet evangéliuma című enciklikája, amely kimondja:
„A mesterséges megtermékenyítés különféle módozatai is – melyek látszólag az élet szolgálatában állnak, s nemegyszer pozitív szándékkal végzik őket – valójában kaput nyitnak az élet elleni új támadásoknak. Eltekintve attól, hogy erkölcsileg elfogadhatatlanok, mert kiszakítják az életfakasztást a házastársi aktus emberi egészéből, ezeknek az eljárásoknak igen nagy hányaduk sikertelen: nem annyira a megtermékenyülés szempontjából, hanem mert az embrió fejlődése nem történik meg, s ezzel halálveszélynek teszik ki az éppen megfogant életet. Továbbá olykor a beültetéshez a szükségesnél nagyobb számban történik a megtermékenyítés, s az úgynevezett szám fölötti embriókat elpusztítják, vagy tudományos és orvosi kísérletekhez használják föl őket; valójában azonban az emberi életet egyszerű »biológiai anyag« szintjére fokozzák le, amellyel szabadon rendelkezhetnek.”
A külföldi szakirodalmi vitákban a beavatkozás megengedhetőségének kérdése mellett a legélesebb ütközőpont a magzat jogi helyzete az eljárás során. A magzat jogállása az abortuszkérdésben is kulcsfontosságú; ott azonban az anyaméhben lévő, a genetikai anya és apa szexuális együttlétéből származó magzatról van szó, így státusával, jogaival szemben elvileg lehet beszélni az anya önrendelkezési jogáról, amely kollízióba, összeütközésbe kerülhet a magzati jogokkal (tehát a magzat megölésének elvi indoka – a liberális felfogás szerint –, hogy az anya „méhének használatát” megvonja a magzattól).
A művi megtermékenyítés során fogant magzat testen kívüli megtermékenyítés esetén önálló individuum, akinek státusa, jogai – ha vannak – függetlenek az eljárás többi szereplőjétől; ez esetben tehát szóba sem kerülhet az anya önrendelkezési joga. A méhen kívül létező magzat jogi helyzete így függetlenül, önmagában vizsgálható.
A magzat helyzetének ilyen körülmények közötti vizsgálata ugyanakkor visszahat az abortuszkérdésre; hiszen mindkét esetben ugyanolyan emberi magzatról van szó, akinek csak a „tartózkodási helye” különböző. Így ha a jog státust, jogokat ad a méhen kívülről származó magzatnak, nem zárható ki, hogy ugyanezt megtegye az anyaméhben lévő magzattal is. Ezért a művi úton fogant magzat státusjogaival szemben a leghatározottabb ellenállás az abortuszlegalizáció hívei részéről tapasztalható, mivel féltik a magzat önálló státusának megteremtésétől az abortuszlegalizáció elvi alapjait.
A probléma azonban minden nehézsége ellenére megkerülhetetlen. Ha a művi megtermékenyítés után fogant magzatnak „státust”, védelmet adunk, éles jogi kérdésként merül fel a „fölös magzatok”, a magzatkísérletek és a szelektív abortusz kérdése. A művi megtermékenyítés testen kívüli módszerénél a siker érdekében általában többes megtermékenyítést kísérelnek meg, amely sokszor be is következik. A beültetett magzatok esetében így gyakori az ikerterhesség, amikor gyakorlati kérdésként merülhet fel a szelektív abortusz kérdése; tehát az, hogy a méhen belüli magzatok között valamilyen szempont szerint választhassanak, csökkentsék számukat.
A nem beültetett emberi élőlényeket viszont „fagyasztják” – tartalékolva őket későbbi beültetésre vagy magzatkísérletre –, illetve közvetlenül elpusztítják őket.
Itt jutunk el a kérdéshez: hogyan lehetséges mindez, ha a művi úton fogant magzatnak „státusa”, jogi védelme van? Ezért igyekszik a gyakorlati alapokon álló orvos- és jogtudomány „eldologiasítani” az ezen az úton létrejött magzatot, hogy minden jogi és erkölcsi korlát nélkül lehessen „rendelkezni” vele. A probléma így csak látszólag elméleti, gyakorlati súlya azonban hatalmas, éppen úgy, mint az abortuszkérdés esetében: valójában az ember jogi státusának kérdéseként merül fel. Pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel kerülünk szembe, mint az abortuszlegalizációnál: mi a magzat, mikor kezdődik az emberi élet és így tovább. A jogállami orvosi-jogi-filozófiai-teológiai szakirodalomban mintegy 25 éve párhuzamosan és egyenlő súllyal folynak a magzati státusviták az abortuszlegalizáció és a művi megtermékenyítés esetén – míg nálunk a kérdés feltevése sem történt meg napjainkig.
A művi megtermékenyítéssel létrejött magzat bizonytalan helyzetéből s a kialakulatlan jogi helyzetéből következett az a hosszú és a társadalom minden szintjén zajló vita, amely az Európai Parlament és az Európa Tanács határozataiban öltött testet.
Az Európai Parlament 1989. március 16-án fogadta el a Rothley-jelentést és a Casini-jelentést. Ezt megelőzően hosszú évek vitái és szakértői meghallgatások után 1988. október 31-én a politikai bizottság egyhangú határozatot hozott, amely szerint „egyértelmű, hogy az élethez való jog a fogamzás pillanatában kezdődik, s az ember genetikai identitásának védelme mélyen az emberi személyiség méltóságában gyökerezik”.
A Rothley- és a Casini-jelentés elutasítja a magzatkísérleteket, kivéve a magzat javára szolgáló beavatkozásokat. A Rothley-jelentés szerint: „Az ember soha nem tekinthető tárgynak, hanem mindig el kell ismerni személyiségét. Jogi és politikai rendszerünknek ez az alapelve kategorikusan megtiltja, hogy az emberi lény totálisan mások rendelkezésére álljon.”
A Casini-jelentés szerint: „Tudatában vagyunk az emberi életvédelem szükségességének a megtermékenyítéstől kezdve.” A magzatnak (embriónak) joga van az élethez, a családhoz, a genetikai identitáshoz és „az emberi személy védelméhez való joghoz”.
Hasonlók az Európa Tanács döntései: az 1986/1046. számú határozat leszögezi: „Az embriónak és a magzatnak minden körülmények között részesülnie kell az emberi méltóságnak kijáró tiszteletben.” Az 1989/1100. számú határozat szerint: „Az emberi embrió, bár különböző, egymást követő fázisokban fejlődik (csírasejt, morula, csírahólyag, beágyazódás előtti embrió, embrió, magzat), mindenképpen szervezetének fokozatos differenciálódását mutatja, és mégis folyamatosan megőrzi saját biológiai és genetikai identitását.”

Mindkét testület elutasítja azt a szemléletet, amely a fogamzástól számított 14 napig „preembrióról”, a „fogamzás termékéről” szól, és ez időpontig ki akarja vonni a magzatot a törvények hatálya alól.
Az Európa Tanács és az Európai Parlament fenti határozatai alapvetők a magzat státusának, jogainak meghatározása szempontjából, főként a méhen kívüli magzat számára, bár nyilvánvalóan kihatnak a természetes úton fogant magzat helyzetére is.
A nemzeti jogalkotásokat kettős cél vezérelte. Egyrészt szabályozni kellett a művi megtermékenyítési eljárás feltételeit, másrészt meg kellett volna határozni a magzat jogállását és védelmét az eljárásban. A nemzeti jogalkotások – már ahol jogszabályt sikerült alkotni e kérdésben – felemás módon válaszolták meg e kérdést: a magzat jogállását, jogi védelmét önmagában nem tudták megoldani, viszont az eljárásba beépített korlátokkal igyekeztek biztosítani a védelmét.
Ilyen magzatvédelmi eszközök az eljárásban a létrehozott magzatok számának maximalizálása; a magzatkísérletek erőteljes korlátozása; a fölös magzatok elpusztításának tilalma; a pusztán kutatási célú magzatok létrehozásának tilalma; a család stabilitásának védelme a születendő gyermek érdekében, ezért az igénybevétel lehetőségének korlátozása; a béranyaság (dajkaterhesség) elutasítása; a biológiai nem megválasztásának tilalma, kivéve a nemhez kötött öröklődő betegségek elkerülését; a klónozás tilalma; az emberi ivarsejtek állati ivarsejttel történő megtermékenyítésének tilalma (kimérák létrehozása); halott ivarsejtjeinek felhasználási tilalma.
Természetesen a korlátozások nem egyformák a különböző országokban. Nem is mindenütt sikerült törvényi szinten szabályozni a kérdést: Németország, Ausztria, Dánia, Norvégia, Svédország, Franciaország, Spanyolország, az Egyesült Királyság, Portugália törvényt alkotott e területen, de több helyen csak irányelvek, etikai állásfoglalások rendezik a kérdést (például Olaszországban és Belgiumban).
A magyar orvosi jogi szabályozás e területen is eltér a nemzetközi etikai normáktól és a nemzeti szabályozásoktól. Hazánkban az 1972. évi II. (egészségügyi) törvény még nem szól a kérdésről, s a pártállami időkben orvosetikai normák sem léteztek – orvosi kamara hiányában –, a magzat státusáról nem folyt vita. A hatvanas évektől a testen belüli, a nyolcvanas évek végétől a testen kívüli művi megtermékenyítést nagy számban alkalmazták hazánkban úgy, hogy jogi-etikai állásfoglalások, iránymutatások nem voltak, hiányzott a jogi-erkölcsi tudományos háttér. A kérdés kidolgozására, megtárgyalására nem hívtak össze interdiszciplináris bizottságot, mint számos külországban. A helyzet enyhén szólva kaotikus volt, mert az 1981/12. számú egészségügyi minisztériumi rendelet (A művi beavatkozással történő megtermékenyítésről) a minimális törvényességi igényeket sem elégítette ki. Így joggal állapíthatta meg 1996-ban Sándor Judit, hogy a visszaélésekkel szemben nincs garancia, és fennáll a veszély, hogy az ország „reproduktív tranzitországgá válik”, illetve „honfitársaink… jó pénz reményében akár béranyasági, bérterhességi vagy ivarsejt-eladási tranzakciókban vesznek részt”.
Ezután született meg az 1997. évi CLIV. (egészségügyről szóló) törvény keretén belül az Emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások, az embriókkal és ivarsejtekkel végzett kutatások, a művi meddővé tétel című fejezet (165–187. §), amely részletesen szabályozza a kérdést.
Ez a fontos jogszabályrész alapos előkészítés, vita hiányában született meg. Maga az egészségügyi törvény lényegében „jogszabálycsomag”, amely egymástól lényegileg különböző, ám alapjogokat érintő, nagyon vitatott területeket szabályoz. A „jogszabálycsomag” forma alkalmatlanná teszi az egyes részterületek konstruktív-kritikai megvitatását mind a szakmai megalapozás, mind a parlamenti vita szakaszában. A joganyag nemigen tartalmaz garanciális, korlátozó részt, így alapvetően a szülész-nőgyógyász szakma érdekeit fejezi ki. (Ehhez tegyük hozzá azt az érdekességet, hogy az 1981/12. számú egészségügyi minisztériumi rendelet csak a Magyarországon állandó jelleggel tartózkodó magyar állampolgár nőnél tette lehetővé a beavatkozást, ezt az 1989/7. számú rendelet feloldotta azzal, hogy a Magyarországon állandó jelleggel tartózkodó nőnél végezhető el a beavatkozás, míg a hatályos törvény semmiféle állampolgársági és tartózkodási helymegkötést nem tartalmaz. Így az a korlátozások hiányával lehetővé teszi, hogy „reproduktív tranzitország legyünk” – amitől Sándor Judit óvott.)

A törvény a magzatokkal kapcsolatban többször használ dologi jogi fogalmakat („embrióadományozás”, „embrióletét”, „embrióbirtoklás”, „rendelkezési jog az embrió felett”, „embrió felajánlása – visszautasítása” stb.). Nem korlátozza a művi megtermékenyítés során létrejött magzatok számát, így a „fölös” magzatok viszonylag könnyen felhasználhatók magzatkísérletekre. Széles körben engedélyezi – gyakorlatilag szabad mérlegelés alapján – többes terhességben a magzatok számának csökkentését – egészségügyi törvény, 185. § (2). A törvény létrehozza a Humán Reprodukciós Bizottságot (186. §), a testület azonban nem egyedi esetekben ellenőrzi a művi megtermékenyítést, hanem általában, csakúgy, mint ahogy a magzatkísérleteket is csak általános tervdokumentáció alapján ellenőrzi. Hiányoznak a művi úton fogant magzat önálló védelmére vonatkozó rendelkezések.
Összevetve a magyar jogszabályt a külföldi jogforrásokkal és a nemzetközi egyezményekkel, látható, hogy a magyar jogszabály minimális mértékben tartalmaz korlátozást, hiányzik belőle a magzat önálló emberi védelme, s bár nem mondja ki, szemléletéből következik a méhen kívül fogant magzat „eldologiasítása”. Mindez szemben áll a nemzetközi joggyakorlattal és a szokásjoggal.