Periférián

Nemzetközi szervezetek (OECD, IMF) és az Európai Unió testületei (Európai Bizottság, pénzügyminiszterek tanácsa) után példátlanul erőteljes figyelmeztetésben részesítette a Magyar Európai Üzleti Tanács is a kormányzat gazdaságpolitikáját. A legjelentősebb magyarországi, európai székhelyű multinacionális cégek vezetői szerint tavaly az ország nemhogy felzárkózott volna, hanem lemaradt a világtendenciától. Olyannyira, hogy a magas közterhek miatt több összevont, jelentős regionális beruházás már nem hazánkban valósul meg. Pillanatnyilag az irányítási viszonyok kaotikus képet mutatnak Magyarország kormányzati rendszerében – olvasható még az anyagban, melynek megállapításai egybecsengnek a Világgazdaság és az ICEG felzárkózási mutatójával is. Utóbbi azt fejezi ki, hogy instabil a költségvetés, és az ebből adódó külső egyensúlyproblémák a felelősek a rossz eredményért.
Ráadásul a friss elemzés teljesen formabontó: kizárólag itteni cégvezetők véleményét tükrözi. Ha valaki veszi a fáradságot és összeveti a tekintélyes nyugati kutatóközpontok megállapításait a magyarországi menedzserek megállapításaival, arra a következtetésre jut, hogy nagy lehet a baj, mert amit eddig a nyugati befektetők, elemzők, bankárok, illetve uniós politikusok írtak-mondtak-jelentettek, nos, azok voltak a „lightos” verziók.
Hiszen nem a körbetartozással terhelt és hitelképtelen hazai kisvállalkozók panaszkodnak a szóban forgó felmérésben, hanem a multicégek itteni képviselői. Mellesleg ezek a túlnyomórészt külföldi tulajdonban lévő vállalatok idén több mint harmincmilliárdos állami apanázsban is részesülnek, amennyiben helytállók a Népszabadság korábbi információi.
A gondot tehát növeli, hogy pénzügyi egyensúlytalanság (magas államháztartási hiány, dagadó államadósság) mellett teljesen lemaradtunk a régiós vetélkedésben. A kettő még egymást is gyengíti, míg az uniós csatlakozástól remélt gazdasági csoda valahogy nem akar beteljesedni. Amennyiben hihetünk a szemünknek, a spanyol és az ír sikertörténet lelkesítő ereje is jócskán megkopott, hiszen az uniós fejlesztési forrásoknak csak a töredéke áll rendelkezésünkre, és azok is megkésve jutnak el a nyertes pályázókhoz. Panganak legnagyobb exportpiacaink is, de a távolabbi kilátások sem jobbak. Nincsenek új és fizetőképes piacok, a folyamatosan lassuló belső fogyasztás pedig nem serkenti a keresletet. A hazai kis- és középvállalkozói szektor – híján az állami programoknak – egyelőre kivár, de az egyes nemzetgazdasági ágazatokban tapasztalható „üzemi leállás” ezernyi cég tönkremenetelét okozhatja. A kormányfő egzotikus ázsiai körútja aligha lendíti fel a kivitelre termelő cégek megrendeléseit: valószínűleg nem a vietnami projektek pörgetik fel magasabb fordulatszámra a magyar gazdaság motorját. Eközben az elmúlt három évben, közigazgatási reform címén, többszörösére duzzasztott – mellesleg európai uniós viszonylatban kirívóan magas – állami bürokrácia leépítése is napirendre került: ekkora adminisztrációt már nem bír el az államkassza.
Ne feledjük, hogy Magyarország a legutóbbi választások előtti utolsó békeévben, 2001-ben még a régió országainak élvonalába tartozott. Akkor a rangsort Szlovénia vezette, mi voltunk a másodikok. Jelenleg a dobogó második fokán Csehország áll, a bronzérem pedig Észtországnak jut. Magyarország a régiós mezőnyben csak Lettországot és Litvániát előzi meg. Vagyis már nem az a kérdés, hogy felzárkózunk-e Európa nyugati részéhez, hanem az: meg tudjuk-e akadályozni leszakadásunkat.
A multik határozott jelzése erre figyelmeztet.