Most, júliusban harminc esztendeje annak, hogy az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajók összekapcsolásával megvalósult a világ első nemzetközi űrkísérlete. Az akkori megosztott világ két vezető politikai hatalma az egymás felé közeledés útjára lépett: űrhajósai révén a kozmoszban is kezet fogott a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Nem sokkal ezután egy másik kézfogásnak is tanúi lehettünk, amely lehetőséget biztosított arra, hogy a Szovjetunió mellett a „baráti” országok is embert küldhessenek a világűrbe.
A Szovjetunió Szaljut űrállomásai révén egyre növelte a kozmoszban tartózkodás idejét, majd a második generációs űrállomás, a Szaljut–6 megjelenésével szinte folyamatossá tette jelenlétét a világűrben. Az Interkozmosz-tagországok 1976 nyarán Moszkvában tartották soron következő értekezletüket. Az értekezlet harmadik napján a szovjet delegáció vezetője, Alekszandrov akadémikus szenzációs bejelentést tett: a szovjet kormány meghívta a szocialista országokat, hogy űrhajósaikkal vegyenek részt a világűr békés célú kutatásában. A programhoz a Szovjetunió biztosítja az űreszközöket, vállalja a kiképzés és a repülés összes költségét, kivéve az űrhajósok egyéni felszerelését. Ezenkívül a részt vevő országok kötelesek fizetni a szovjet fél által biztosított lakás bérét, sőt az étkeztetés költségeit is. A bejelentés nagy izgalmat váltott ki. Nyilvánvaló volt, hogy a felajánlás politikai célokból történt, de egy ilyen vállalkozásból akkor sem szabad kimaradni. A tervek szerint a felkészülésben kétrendbeli személyzet vesz részt: a két szovjet parancsnok mellett két kutatóűrhajósra lesz szükség. Tehát minden országnak két jelöltet kell kiválasztania, és kiképzésük eredménye alapján a szovjet fél tesz javaslatot a repülő, illetve a tartalék személyére. A délutáni órákra – a kormányukkal való egyeztetés után – minden küldöttség elfogadta a közös űrrepülésre szóló ajánlatot.
A szovjetek az első három űrhajó személyzetére az egyes országoknak az Interkozmosz programhoz való hozzájárulása mértékének megfelelő sorrendet javasolták. Eszerint Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság és Lengyelország űrhajósai követték volna egymást, míg a többi ország kezdőbetűjének az orosz ábécében elfoglalt helye szerint került volna sorra, de a javaslat megfeneklett a lengyelek ellenállásán, ők ugyanis nem voltak hajlandók a németek után repülni. Hosszas huzavona után felkerültek a második helyre, és így lett végül az NDK a harmadik.
A Minisztertanács 3315/1976 sz. határozata alapján még 1976 őszén megkezdődött a magyar jelöltek kiválogatása a vadászpilóták közül. Ez a Magyar Honvédség Repülőorvosi Vizsgáló- és Kutatóintézete (ROVKI) adatai alapján a következőképpen alakult: kilencvenöt önkéntes jelentkezőből az első vizsgálatok után azonnal kiestek huszonnégyen sebészeti, húszan belgyógyászati, hatan ideggyógyászati, heten fogászati, ketten pedig egyéb okokból. A maradék 36 vadászpilótából huszonheten adták be írásban, hogy vállalják a további megmérettetést, és meg is jelentek Kecskeméten a ROVKI-ban folytatódó kéthetes vizsgálatra. Végül az orvosok értékelték a vizsgálatok eredményeit, ennek alapján heten maradtak versenyben. Őket aztán a szovjet űrorvosok vették át, és négy személyt jelöltek ki a Moszkvában elvégzendő további vizsgálatokon való részvételre. Ezután már csak ketten maradtak: Farkas Bertalan és Magyari Béla. A moszkvai vizsgálatok után mindketten hazautaztak rövid szabadságra, és izgatottan várták a „behívójukat”. Televíziósok, filmesek érkeztek hozzájuk, hogy megörökítsék itthon töltött utolsó pillanataikat. Mindkettejükkel portrék, riportok tucatjai készültek.
Öt nemzet – bolgár, magyar, kubai, mongol és román – tíz képviselője 1978. március 21-én kezdte meg a tényleges felkészülését Csillagvárosban. Az elméleti és gyakorlati kiképzés mellett még „orosz űrzsargonul” is meg kellett tanulniuk. A csillagvárosi űrhajóskiképző központban megtalálható a Szaljut–6 és a Szojuz űrhajó gyakorlópéldánya; Szojuzból kettő is akadt, az egyikben a repülési programot, a másikban a megközelítést, dokkolást lehetett gyakorolni. 1978 novemberében „ekipázsokba”, személyzeti csoportokba sorolták őket, kiválasztva parancsnokaikat. Ettől fogva a fő- és tartalék besorolás szerint gyakorolták a program szerinti repülés minden fázisát. A Kubaszov–Farkas páros lett az első számú, a Dzsanyibekov–Magyari kettős a tartalék személyzet.
Sok honfitársunkat a mai napig izgatja, hogy miért Farkas Bertalan repült, és miért nem Magyari Béla. Szabó József tábornok – az 1976-os magyar küldöttség egyetlen élő tagja – visszaemlékezéseiben azt állítja, hogy „a vizsgákon kiderülő egyenlő felkészültség esetén a jelöltek kormánya dönthette el az űrrepülő személyét”. Miután mindkettőjük űrhajós államvizsgája egyformán jelesre sikerült, a hazai döntéshozókkal egyetemben ő is a „jó svádájú” Farkas Bertalant támogatta.
A tartalék nehéz helyzetére már a korai űrrepüléseknél megoldást kellett találniuk az orvos-pszichológusoknak. Mindkét űrnagyhatalomnál ugyanarra a megoldásra jutottak: az űrrepülések tartalékszemélyzetét a következő űrrepülésnél mint alapszemélyzetet jelölték, feltalálva ezzel az „űrvetésforgót” … De az Interkozmosz-repüléseknél nem nyílt lehetőség az ismétlésre. (Az egyetlen kivétel a bolgár tartalék, Alekszander Alekszandrov volt.) Véleményem szerint nem a két magyar között választottak – valószínűleg ez nem is nagyon érdekelte a szovjeteket –, hanem a repülési terveknek megfelelően Kubaszov következett a sorban Dzsanyibekovval szemben, és ezzel el is dőlt, ki lesz az első magyar űrhajós.
A sikeres vizsgák után az 50-es gyári sorszámú űrhajóval – Szojuz–34 – indulhatott volna a világűrbe az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan 1979. június 5-én, és 13-án tért volna vissza a Földre. Június 15-én következett volna a szovjet–kubai űrrepülés a Szojuz–35-tel, de ez elmaradt. Az 1979. június 6-án induló Szojuz–34 fedélzetén végül nem volt ott az első magyar űrhajós, sőt emberek sem foglaltak helyet rajta. Fő feladata a Szaljut–6 űrállomáshoz érkezett kéttagú személyzet biztonságos visszaszállítása volt a Földre. A manőver azért vált szükségessé, mert 1979. áprilisában a Szojuz–33 főhajtóművének meghibásodása miatt az első szovjet–bolgár legénység nem tudott kikötni az űrállomáson. Ezért a szovjet alaplegénységet felszállító Szojuz–32 űrhajót nem tudták idejében visszahozni a Földre.
Hogy miért jelentett ez problémát, ennek megértéséhez tudni kell, hogy a korai Szojuzok világűrben tölthető garanciaideje 90 nap volt. Tehát a három hónapos garanciaidő végéhez közeledő űrhajót le kellett hozni, és a frissen küldött járművet az űrállomáson hagyni. Ez ma is így történik, de az új Szojuzok kétszer hosszabb ideig maradhatnak a világűrben. Az eredeti terv szerint tehát a 33-as űrhajó legénysége a korábban „fent hagyott” Szojuz–32 űrhajóval tért volna vissza, az utánuk következő Szojuz–34 legénysége pedig az általuk otthagyott 33-as űrhajót használhatta volna a Földre szálláshoz. Most azonban a csere elmaradásával a 35-ös űrhajó legénységének nem lett volna visszatérő egysége az űrállomáson.
Nem maradt más hátra, mint a meghibásodás miatt az eredeti program megváltoztatása: a Szojuz–34 a szovjet–magyar űrpáros nélkül indult a Szaljut–6 űrállomásra, hogy lehozza a Ljahov–Rjumin párost. A Szojuz–32 ugyancsak emberek nélkül tért vissza a Földre 108 napos űrbeli tartózkodás után (meghaladva a garanciaidőt). A leszállás sikeres volt, de a szovjet szakemberek semmit sem akartak kockáztatni. A hiba kiderítéséig nagyjából egy esztendőre felfüggesztették a személyzetes Szojuz-repüléseket és az Interkozmosz programot. Ez idő alatt került be a programba Vietnam két jelöltje.
A magyar űrhajósnak tehát még egy évet kellett várnia, a propagandagépezet azonban elkészítette a plakátok, jelvények és emléktárgyak sokaságát, majd kénytelen volt megsemmisíteni őket az űrrepülés elmaradása miatt. A gyűjtők viszont felbecsülhetetlen értékű kincsekre tehettek szert, mert nem minden került a zúzdába. A következő történet hitelességét nem tudtam ellenőrizni, de a végeredmény önmagáért beszél. Valamikor az 1980-as években a Filatéliai vállalat akkori igazgatója levelet kapott, amelyben egy 1979-es magyar űrhajósbélyeg értékéről érdeklődtek. Az udvarias válasz, mely szerint a katalógusban nem található ilyen bélyeg, nem elégítette ki a kérdezőt, mert válaszában elküldte egy százas ív fénymásolatát.
Nyolcvan május 26-án, hétfőn este a bajkonuri 1-es számú indítóálláson a start vezényszó kiadása után színpompás lángok törtek elő a hajtóművekből, mennydörgés remegtette meg a földet, és a rakéta a magasba emelkedett. Sebessége egyre növekedett, majd ötszáznegyvenöt másodperc elteltével az óránként 28 ezer kilométeres sebességgel száguldó űrhajó az előre kiszámítotthoz közeli pályára állt. Az addigi gyakorlatnak megfelelően az első Föld körüli keringést követően – másfél órával az indítás után – jelentették volna be hivatalosan a fellövés tényét. Szabó tábornok úr visszaemlékezéseiből megtudjuk: megpróbálta elérni a szovjeteknél, hogy ne kelljen másfél órát várni, hanem fél óra elteltével értesülhessen hazánk lakossága a történelmi eseményről. Kézenfekvő érveléssel győzködte szovjet partnerét: az indítást követő tizedik percben az amerikaiak már tudnak róla, újabb tíz perc múlva tudják Nyugat-Európában is. És ha tudják Nyugat-Európában, akkor a Dunántúlon az osztrák televízió híradásából hamarabb értesülnek róla az emberek, hogy egy honfitársuk tartózkodik az űrben, mint ahogyan az MTI bejelenti…
A szovjetek hozzájárultak a 30 perc utáni közléshez! A magyar rádió 22 óra 10 perckor adását megszakítva mondta be a hírt: 1980. május 26-án 20 óra 20 perckor felemelkedett a Szojuz–36 űrhajó, amelynek parancsnoka: Valerij Kubaszov, a Szovjetunió űrhajóspilótája, kutatóűrhajósa Farkas Bertalan, a Magyar Népköztársaság állampolgára.
Még egy adalék a start dátumához: utasítás ment a hírközlő szervekhez, hogy ezt a napot tilos összefüggésbe hozni egy másikkal. Soha egyetlen magyar médiumban sem jelent meg, hogy Kádár János születésnapja egybeesett az első magyar űrhajós indításával.
Május 27-én reggel – miközben a Szojuz–36 legénysége aludt – megjelentek az első újságok, amelyek címoldalukon öles betűkkel tudatták a hírt. A Magyar Posta ötforintos bélyeg kiadásával emlékezett meg a közös űrrepülésről. A Képzőművészeti Alap kiadóvállalata több mint egymillió példányban színes képeslapsorozatot jelentetett meg, a Magyar Nemzeti Bank száz forint névértékű emlékpénzérmét bocsátott ki. A Hanglemezgyártó Vállalat rekordgyorsasággal dobta piacra „űrlemezét”: az egyik oldalán Farkas Bertalan start előtti szavaival, a start hangjaival, a másikon Presser Gábor és Sztevanovity Dusán erre az alkalomra írt dalával. A boltokban megjelentek az Interkozmosz-sapkák, -trikók, -jelvények és -matricák. Az ország minden részéből áradtak a táviratok az MSZMP Központi Bizottsága, a budapesti szovjet nagykövetség, a Honvédelmi Minisztérium és a szülők címére. A posta tájékoztatása szerint estig mintegy ötezer táviratot továbbítottak.
Május 27-én késő este, a 18. keringés folyamán a Szojuz–36 űrhajó öszszekapcsolódott a Szaljut–6–Szojuz–35 űrkomplexummal. A szükséges ellenőrzések elvégzése után Kubaszov parancsnok és Farkas Bertalan kutatóűrhajós átszállt a Szaljut–6 űrállomásra, ahol Leonyid Popov és Valerij Rjumin, a Szojuz–35-tel az űrállomásra érkezett páros fogadta őket. Megkezdődött a nemzetközi személyzet egyhetes kutatóprogramja, amelynek minden részlete ismert az érdeklődők előtt.
Talán soroljuk inkább fel azokat a tárgyakat, amelyeket Farkas Bertalan jelképként vitt magával az űrállomásra: többek között a budapesti felszabadulási emlékmű kicsinyített mását, a csepeli szikratávíró makettjét, egy dobozka földet a magyar űrhajós szűkebb hazájából, a KISZ, az Úttörő Szövetség és a Magyar–Szovjet Baráti Társaság jelvényeit. Minikönyvekből valóságos könyvtárat vittek magukkal az űrhajósok: az Internacionálé szövegét harminc nyelven, a Magyar Népköztársaság alkotmányát és a lenini békedekrétumot. Velük volt még annak a moszkvai izzólámpagyár egyik brigádjának a zászlaja is, amely nemcsak felvette Farkas Bertalan nevét, nemcsak tagjává választotta őt, hanem az „igazoltan távol lévő” űrhajós normáját is teljesítették.
Következett a csütörtöki űr-sajtótájékoztató, amely nem kis bonyodalmakat okozott. Igaz, csak idelenn a földön…
Szüle Dénes annak idején a Magyar Televízió természettudományi osztályán dolgozott, és a magyar űrrepüléssel kapcsolatos adások szerkesztői teendőit látta el. Visszaemlékezéseiben magát a kort idézte: „Este 21.20-kor kellett indítani az esti összefoglalót. Délután az anyagokat gyűjtögettük a rögzítőkre, miközben szorgalmasan jegyzeteltem, hogy a számláló mely állásánál kezdődik egy-egy esemény. Ezek alapján tudtam segíteni a rendezőt a műsor összeállításában. Aznap az űrbéli sajtókonferencia volt a délutáni esemény, ahol többek között elhangzott az Ország–Világ tudósítójának Farkas Bertalanhoz intézett kérdése, miszerint: felszálláskor minden a terv szerint zajlott-e le? Igen – hangzott a válasz –, bár a tervbe vett négy manőver helyett ötre volt szükség, amíg csatlakozni tudtunk. Természetesen a kérdést és a választ is rögzítettük. Aztán 21 óra 7 perckor megszólalt a telefon az asztalomon. Baj Attila, az MTA Interkozmosz Tanácsának titkára szólt bele.
– Tudjátok, ugye, hogy embargós anyag van a sajtótájékoztatóban? – Nem tudjuk – feleltem –, de mi az embargós?
– Nem néztétek a telexet?
– Nem.
– Nézzétek meg gyorsan!
Lázasan tekerni kezdtük a földön kígyózó telexpapírt. Meg is találtuk a 21 óra 3 perces közleményt, amely szerint a sajtótájékoztatón az Ország–Világ tudósítójának kérdése: felszálláskor minden a terv szerint zajlott-e le? Farkas Bertalan válasza: igen!
A fennmaradó néhány perc alatt nem lehet kivenni az adásba feltett tekercsről az embargóssá vált mondatot, ezt közölte is Baj Attilával a főgyártásvezető, de hiába.
– Nem mehet adásba! – hangzott az utasítás, és mindenki tisztában volt a következményekkel, ha mégis adásba kerül Farkas Berci elhangzott mondattöredéke. 21.20-kor elindult a főcím, majd következtek Vértessy Sándor bevezető szavai. A főgyártásvezető felkapta a telefont, és beszólt a turnusvezetőnek, hogy azonnal szakítsa meg az adást, mert embargós anyag került bele. Meg is szakadt az adás, riadalom és kapkodás támadt. Adjátok be, hogy műszaki hiba – ment az utasítás, aztán egy újabb: rakjam fel az űrműsor után következő ifjúsági műsort. Elindult a Fiatalok órája című műsor. No meg a telefonáradat.”
A nemzetközi személyzet tagjai az Interkozmosz program keretében korábban végrehajtott repülésekhez hasonlóan a „régebbi” űrhajót, a Szojuz–35-öt készítették fel a Földre való visszatéréshez. (Mint feljebb említettük, a három hónapos garanciaidő végéhez közeledő űrhajót kellett lehozni, és a friss járművet az űrállomáson hagyni.)
Június 3-án, a szokásos leválási folyamat kezdetekor Kubaszov megpróbálta beindítani a hajtóművet, de nem járt sikerrel. A földi irányítóközpontból felszólították az űrhajósokat, hogy várják meg nyugodtan a következő rádiókapcsolási periódust. Akkor azt a parancsot kapták, hogy ismét próbálkozzanak. Másodszorra már hibátlanul beindult a hajtómű, és a Szojuz–35 lassan elmozdulva egyre távolabbra került az űrállomástól.
Az önállósult Szojuz még két búcsúkeringést tett a Föld körül, majd az Atlanti-óceán fölé érve az automatika bekapcsolta a fékezőrakétákat. Megfelelő magasságra érve kinyílt az 1000 négyzetméteres főernyő. Az irányítóterem központi ernyőjén ferde vonalon mozgó, fénylő pont jelezte a közeledő űrkabin pályáját. A szovjet–magyar űrpáros tagjai rendszeres időközönként jelentettek közérzetükről és a kabinban uralkodó viszonyokról. A kereső helikopterek és repülőgépek már felszálltak, de az erős szél miatt az űrkabin várható leszállási helye mintegy 60 kilométerrel délre tevődött át. A földfelszín elérése előtt hat fékezőrakétának kellett volna bekapcsolódnia, ez azonban nem történt meg. Az ilyen esetek következményeinek enyhítésére az ülésbetéteket teleszkóposan összenyomható felfüggesztéssel helyezik el a kabinban, hogy az űrhajósok testi épségét megóvják. A későbbi vizsgálat megállapította, hogy az űrpáros nagyon rövid ideig némi megterhelésnek volt kitéve.
Szüle Dénes így emlékezett vissza a földet érés eseményeire: „Az adás 18 órakor indult volna. Vajon megtudhatja-e az ország csekély két órával a visszaérkezés után, hogy az űrhajósok szerencsésen visszaérkeztek? Két változatban készült el a forgatókönyv az élő adásra. Egyfelől úgy, mintha a Szojuz–35 még fent lenne, másfelől meg úgy, hogy már visszaérkezett. Mi már régen rögzítettük a leszállás hazasugárzott képeit, láttuk a kiszállást, örültünk Farkas Berci fülig érő mosolyának. Az idő viszont könyörtelenül múlt, és elérkezett az adás kezdete, de a cenzorok szerint még nem volt »eléggé lenn«. Szegény Vértessy Sándor el is kezdte nagy titokzatosan – meglehet, hogy most már azért előbb-utóbb visszatér Farkas Bertalan… –, de aztán megkapta a szabad jelzést, és átváltott a második változatra.”
A Nemzetközi Repülőszövetség Farkas Bertalannak küldött okmánya szerint – amelyet a hivatalos szovjet adatok is alátámasztanak – a magyar űrhajós repülési idejét 7 nap 20 óra 45 perc 44 másodpercben ismerte el. Farkas Bertalan űrrepülésével a 94. helyet foglalta el azon űrhajósok rangsorában, akik legalább egyszer megkerülték a Földet. A program sikeres végrehajtása után a két magyar fiú – szovjet kollégáival együtt – országjárásra indult. Tízezrek voltak kíváncsiak a „mi fiainkra”. A rendszer igyekezete, hogy szimbólummá váljanak, hogy ő maga is sütkérezhessen a fényükben, teljesen feleslegesnek bizonyult.
Tőrös István, az Aranysas katonai-repülési magazin főszerkesztője annak idején beosztott újságíróként várta az utasítást, hogy az MTI képes kiadványának – Magyar űrhajós a világűrben – címlapjára melyikük fényképét tegye. Neki 1985-ös emlékei is vannak: „1985 augusztusában Moszkvában rendezték meg a soros Világifjúsági Találkozót. Ezen részt vettek hazájuk delegációjának díszvendégeiként a kozmoszt megjárt űrhajósok, közöttük Farkas Bertalan is. Az egyik esti kötetlen beszélgetést Kiss Árpád, a Népszava akkori fotóriportere törte meg váratlan kérdésével: Mondd, Berci, te miért hagytál magadból bohócot csinálni?
Szó megszakadt, hang fennakadt… A magyarok mindannyian emlékezhettek a nagygyűlésekre, a békegalambokra, a szocialista brigádok névváltoztatásaira, a zsírból kifaragott űrhajósszoborra, a paprikából-paradicsomból épített Berci-fejekre a vidéki kis üzletek kirakataiban, az emléktáblára az átalakított szülői házon, a mindenki keresztapja mozgalomra.
Berci nem jött zavarba: „Tudjátok, én csak viseltem ezt a szerepet. Lett bélyegünk, naptárunk, miegyebünk. Nem sérthettünk meg senkit sem azzal, hogy nem fogadjuk el a meghívását. Jártuk az országot, ez nem teher volt számunkra, hanem kötelesség. Bélával része lettünk a nemzeti vagyonnak, vigyáztak ránk. A kubai űrhajós repülhetett tovább, minket felülről »megkértek«, hogy hagyjuk abba a repülést. El tudjátok képzelni, mit jelent egy vadászpilótának, hogy a legszebb férfikorban a földről nézi a MIG-eket?”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
