Ki fizeti a Révészt?

Bár Tamás Ervin a Népszabadságnál az egyetlen európai formátumú a balosan liberális főszerkesztők, szerkesztők és rovatvezetők egyletében, többször szólt, hogy nem kéne egymás idegeit koptatni azzal, hogy az egyik újság munkatársa beolvas a másik újság munkatársának, abban most egyetérthetünk, hogy nem lehet Révész Sándor dolgozatát válasz nélkül hagyni: a Pártosság pártossága című minapit. Mi is történt? A Népszabadság már megint a Magyar Nemzetet babrálta, hogy visszautaljak a nyugdíjasügyi csörtékre. Révész, a tőle megszokott elfogultsággal és pártos elkötelezettséggel, nagyjából azt üzeni, hogy a „gyarló, de normális” baloldali lapoknál minden rendben van, mert azok jobbra és balra is egyaránt ütnek, és hát tele vannak kiváló tollforgatókkal. (Névsor a cikkben.) Szemben az elfogult primitív jobbosokkal, akik folyamatosan nyalják Orbán Viktor hátsóját, nem bírálnak, nem kritizálnak, hanem szolgaian alájátszanak vezérüknek. Az oknyomozást hírből sem ismerjük, minden kínos kérdést, ami számít, kies politikai pagonyunkban a balsajtó teszi fel: jelesül a Népszabadság, Élet és Irodalom, a Népszava, Magyar Narancs stb. A Népszabadság példamutatóan vitázik, lásd az Orbán Viktor tusnádfürdői beszédét elemzőket. A felsorolásból csak Schmidt Mária és a gusztustalanul rárontó Ripp Zoltán párttörténész neve maradt ki. Minden fontos és nagy témát ők tálalnak fel és ki, lepleket is ők rántanak le és fel. Mint Szergej Szergejevics, aki feltalálta Ivan Ivanovicsot. Igaz, az olajügyeket nem az ÉS, hanem a Magyar Fórum vesézte ki alaposan, de ez lényegtelen. Ilyen újságot Révész nem is ismer. A lényeg, hogy a jobboldali sajtó semmire sem alkalmas, oda nem írnak olyan nagy emberek, mint Szájer József. Nekünk be kell érnünk Torkos Matildok vagy Bódis Andrások tényfeltáró műveivel, de hát ők nem mérhetők egy Rajnai Attilához. Érdemes lenne utánanézni, hol botlik bele a Népszava mindig egy hatos kartonba? A Népszabadság meg? A sértés legcsekélyebb szándéka nélkül, minden intézményben, minden főhivatalban ott ülnek azok az emberek, akik legelőször a Népszabadságot hívják fel. Meg másodszor is. Zsigeri szimpátiából.
Révész Sándor. Nincs szerencsém az úrhoz. Nem járunk egy társaságba, de ismerem Aczél Györgyről és Antall Józsefről írott könyveit. Az előző minden objektív erőlködés ellenére a bölcs, okos, kompromisszumos Aczélt vizionálja elénk. Az Antall-könyv egy rigid, horthysta, önfejű, anakronisztikus és fantáziátlan miniszterelnököt sugall az olvasónak.
Ezek után jön Révész Sándor, hogy a Szent István-terv vonatkozó része médiacsőszként szeretne működni a nyilvánosságban, szankcionálva, büntetve azokat, akik megszegik az általuk felállított erkölcsi és szakmai kritériumokat. Mielőtt a részletekbe belevesznénk, Révész Sándor honnan veszi, hogy ezek biztos módszerek, amelyekkel meg lehet akadályozni, hogy a kereskedelmi csatornákon két férfi ne forrjon össze szenvedélyes csókokban? Ezt nem lehet, még száz klónozott Pálinkás Józseffel sem. Szerintem nem is ez a cél, hanem az öncélú gyalázkodások és az útszéli stílus némi fékezése. Vagy ezzel sem értünk egyet? A trágársággal, mások lejáratásával, a cinizmussal, a nyílt hazudozással, a sunyi elhallgatásokkal? Ebben a nyilvánosságban kiválóan működik a „kikészítés” technikája. Vagy nem? Megjelenik a hír, amit „rokonszenves” munkatársak közöltek a lappal, hogy ismert jobboldali televíziós állást kapott a rádióban. Ez nem lenne hír, ha az illető nem botrányosan távozott volna a tévétől. Néhány nap múlva az egyik hetilap kis glosszát közöl, enyhe csodálkozással megerősítve a hírt, az illető még mindig a rádiónál van. Néhány nap múlva az egyik televízió olyan kérdést intézhet a nézőkhöz, amelyben az iránt érdeklődnek, hogy egy szakmailag alkalmatlan személy kaphat-e állást a rádióban. Egy másik lap részletes beszámolót közöl az illető magánéletéről, szakmai melléfogásairól, a gyerekei rasszista kijelentéseiről, vitatható erkölcseiről, és akkor bingó.
Marad Révész Sándor, aki egyetlen karcsapással elérkezik a Heti Választól a Demokratáig, a Vasárnapi újságtól a Magyar Nemzetig, mint egyoldalú, pártos és elfogult, kettős mércével mérő, torzító és hazudozó médiumokhoz. Mert, mondja Révész, a „gyarló, de normális lapokban, például a miénkben az egyik 19, a másik egy híján húsz” vezércikk a tipikus. Mert: (Gyurcsány és Orbán) „Megérik a pénzüket”.
Ebben alapvető a különbség kettőnk között. Nekem Orbán és Gyurcsány között csillagászati fényév a távolság. Egy hazafi és egy leszerepelt KISZ-vezér között számomra és még milliók számára is óriási a különbség, még ha ezt a Népszabadság nem is érzékeli. Miért érzékelné? Hiszen láthatóan az a feladat, hogy a tizenöt évvel ezelőtt elkezdett médiaháborút Révész Sándor nehogy csitulni hagyja. Éljenek a balosok és liberálisok, vesszenek a tehetségtelen jobbosok. Mielőtt szégyenkezve összeomlanék, mondok valamit Révész Sándornak. Látjuk az erőlködésüket, figyeljük ütős színvonalukat. Mi olvassuk a Népszavát, a Népszabadságot, a 168 Órát, a Metró újságot, az Élet és Irodalmat, a Magyar Narancsot, a Vasárnapi Híreket, nézzük az ATV-t, az Újságíróklubot, a Heti Hetest, a Mokkát, a Nap-keltét, az Össztüzet, hallgatjuk a Klubrádiót meg olvassuk a bolygóként keringő, a balosnál is balosabb havi pártlapokat, irodalmi és művészeti jelmezekbe bújtatva.
Nézzük és látjuk a pártosságok pártosságát. Révész Sándornak nyilván fel sem tűnik, hogy a miniszterelnököt három éve nem Orbán Viktornak hívják. Gyarló, de normális lapok talán nem a volt kormányfő életével, beszédével, járásával, focijával, kocsijával, gyermekeivel, feleségével, felesége szőlőjével, lakásával, volt lakásával, vályogházával, félmúltjával, egyetemi éveivel, gyermekkorával, jelmezbáljával, barátaival, kollégiumi szobatársaival, ideológiai nézeteivel, kormányzási technikájával, beszédmódjával, termetével, történelmi ismereteivel, logopédiai problémáival, külföldi-belföldi útjaival, szüleivel, vagyonbevallásával, kolbásztöltési szokásaival, kiszólásaival, közmondásaival, kézmozdulataival, világnézetének feszegetésével, anyagi helyzetével, öltözködésével, sífelszerelésével, szabadidős szokásaival foglalkoznak. Esetleg. Esetleg itt volna Gyurcsány Ferenc és az ő kormánya. Nem? Révész Sándor a kettős mércét a jobboldal számlájára írja. Erre nem érdemes válaszolni. Aki ilyet leír egy olyan médiatársadalomban, ahol az egyik oldal rendelkezik a médiafelület majdnem száz százalékával, és abból jelentős részt arra használ, hogy az ellenkező oldal tehetségtelenségét, szakmai deficitjét, emberi alkalmatlanságát, jellemtelenségét ragozza, az nem tudja, mit beszél, vagy csőlátó. Különösen annak függvényében, hogy ugyanez a médiatársadalom saját, akár silány embereit népszerűsítve, sztárolva, feldicsérve, mintegy etalonként adja el a gyanútlan olvasónak, nézőnek vagy hallgatónak. Mindannyian tudjuk, hogy a másik oldalon hány hitvány és mindenre érdemtelen személy van „megcsinálva” népszerű példaképnek.
Révész Sándor a jobboldal szemére veti, hogy nem feszíti meg Orbán Viktort, ahogyan azt a gyarló és normális lapok teszik. Őszintén, nem is értem. Ha a magyarországi nyilvánosság kilencven százaléka hét év óta szégyenletes hadjáratot folytat Orbán Viktor ellen, és ez a háború nem csitul, hanem a választások közeledtével csak erősödik, miért kötelező ebbe mindenkinek beszállnia? Főképp a Népszabadság rovatvezetőjének miért kell ilyen hisztérikus hangon követelni ezt? Tudtommal az általa oly következetesen gyűlölt lapok igen ritkán szokták megszabni, miről, kinek és mit írjon a Népszabadság.
Akkor Révész úr milyen alapon teszi ezt?