A csókaszőlő

Nemrég felhívott egy olvasó, és olyan kecsegtető ajánlatot tett, amelynek nem tudtam ellenállni. Azt mondta Szentesi Jóska (akkor még Szentesi úr), hogy egyéb magyar fajtái között van neki csókaszőlőből készült bora (is). Tétova kérdésemre annyit válaszolt: akár meg is lehet kóstolni. Pedig egyáltalán nem gondoltam nosztalgiával őkelmére – sosem ittam csókaszőlőből készült bort; nem is ihattam, mert maga az ősi csókaszőlő rég kiveszett minden borvidékünkről. Annyit azért tudtam róla, amennyit illik: írtam is róla a Velencei-tó környéki borászatot taglaló könyvünkben mint a Fejér megyei XIX. századi szőlészet egyik meghatározó kék szőlőjéről. De azt sem felejtettem el, hogy egyes régi szerzők mit tartottak felőle. Lényegében azt mondták a kiváló növényországi emlékről, hogy tökéletesen illik rá a neve: nem sokat ér. Mint ahogy a csóka is afféle mit sem érő madár, még ha Herman Ottó a hasznos madarak közé teszi is. Hasonlít a varjúhoz, de annál jóval kisebb, a mezőn könnyen elvegyül a többi varjúféle forgatagában; húz még a hollóhoz is, merthogy akkora nagy tolvaj, mindent, ami fénylik, „elviszen és eldugdossa”. Ugyanígy a csókaszőlőből préselt nedű is afféle megtűrt „madár” a vörösborfajták között, ezt hangsúlyozták egyesek, legkitartóbban például az általam tisztelt Rapaics Raymund.
Így aztán a csókaszőlőt némely rossz tulajdonságai miatt lefitymálva sokszor vadfeketének vagy cigányszőlőnek nevezték a régiek. „Vad fekete” néven szerepel a tudós sárospataki tanár, Szikszai Fabriczius Balázs híres természetrajztankönyvében, a Nomenclaturában (1590), ahol a „Meg lagyolt” és a „Sauaniu” szőlők közt található a neve, huszonkét más „Enni valo szölö” társaságában. Markánsan fekete színe miatt festőként való alkalmazása mellett domináns vörösborfajta is volt egészen a török időkig, vagyis a kadarka feltűnéséig. Azóta hanyagolják a termelését; a másutt rácszőlőnek és kökényszőlőnek is mondott gyümölcsöt a hátsó sorokba teszik. De megtartják, mert a jobb gazdák a sokszor gyenge színt adó kadarkával házasították. Az a kevéske vörösbor, amennyi a középkori Magyarországon termett, szinte kizárólag a vadfekete szőlő bora volt. (Amit Oláh Miklós a XVI. században leírt, az egész középkorra érvényes. „Boroknak – írja – annyira bővében vagyunk, hogy – eltekintve a Tisza középső vidékétől, a Bácskától és néhány más helytől – majdnem minden magyar vidék kitűnő édes, fanyar és a kétféle közé illő – erős, könnyű és középerős – borokat termel, de sokkal több fehéret, mint vöröset.”) Rapaics idejében is, az 1920-as években még sokfelé megvolt, mert ahol öreg szőlőket látott a határban, vadfekete mindenütt akadt benne. Nem úgy ma, amikor bottal üthetjük a nyomát – legföljebb gyűjteményekben, génbankban találhatni.
Pedig a régi magyar növény őstörténeti időkbe visszanyúló életéről érdekes adatokat közöl Andrasovszky József is, aki az 1925-ös Jávorka-féle Magyar flórában a szőlő fejezetet írta. A vadfeketét és a fehér bogyójú alanttermő szőlőt külön fajként tárgyalja, s őshazájukat a Földközi-tenger mellékén keresi. S valóban, a morfológiai és egyéb tanulmányozások később arra késztetik még Rapaicsot is – Andrasovszky nyomán persze –, hogy visszavezesse a szálakat a kezdetekig, az ősködig: a Kaukázusig és Kis-Ázsiáig, ahonnét mai ismereteink szerint a szőlő ered. „Nem lehetetlen, hogy ez a két szőlőfajtánk balkáni eredetű, s a kaukázusi szőlő valamely ősi, természetes balkáni alakjának kertbe foglalt helyi faja, amely hozzánk talán már az újkőkorban eljutott, vagy talán abban a korban őshonos is volt.”
A régi vincellérek és leírók szinte semmit sem tudtak a dicső eredetmítoszról, viszont annál többet a növény élettanáról és termesztéséről. Légrády István azt írja 1844-ben, hogy a csókaszőlőt szeretik összeszüretelni, de leginkább a hulló vagy ragyozó kadarkával, amelynek töppedt szőlőszemeiből készül a híres ménesi aszú – s azért teszik hozzá, hogy „setétebb vörös színt és fanyar savanyával állandóságot adjon”. Aztán Rudinai Molnár István és Pettenkoffer Sándor elmondják a legfontosabbakat: fürtje középnagy, bogyói középnagyok, gömbölyűek (Szekszárdon hosszúkásba átmenők), kései érésű, igen tartós színezőképességű, bora kitűnő (Pettenkoffer szerint savanyú), tanninjai jók, rövid csapos metszést kíván, de mindenki lényegében a kadarka alá teszi. Ez utóbbival együtt szüretelik, a régi vincellérek szerint összeillenek, az „egyik adja a bor savát, a másik a borsát”.
És ekkor jött Szentesi Jóska meghívása a csőkaszőlő borára. Ő a sukorói Borjú-völgyben telepített az önzetlen pécsi fajtagyűjteményből származó kicsi fürtű, laza, apró szemű szőlőt, egy kisebb vágónyit, és az eredmény minden előzetes várakozásomat fölülmúlta. Még akkor is, ha kiderült, a gazda fahordó híján üvegballonban érlelte. Persze a néhai budaörsi pincesor egyik pincéjében kóstolt bor fiatal volt még: 2004-es.
Ezzel együtt azt kell mondanom, a csókaszőlő mindenféle írott malasztot megcáfolt, legfőképpen a névmetaforát. Dehogy volt hitvány a csóka rút konnotációit hordozó nedű! Még úgy sem, hogy Szentesi Jóska többi bora közt, különböző évjáratú, de egyaránt selymes, mediterrán eleganciát és töménységet hordozó sukorói kékfrankosok társaságában kóstoltuk. Pedig ez a csókaszőlő első termés – 22 mustfokkal szüretelte a gazda három fürtterhelésű tőkékről. Csodák csodája: gyönyörű színű, kellemes, nem harsány, de elegánsan komplex illatú végeredményt üdvözölhettünk, finom olajos textúrákkal. S aztán következett az igazi meglepetés: a telt, semmiképp nem éretlen, harmonikus íz – nem lógott ki belőle semmi, ami zavarta, megbontotta volna az egész harmóniáját. S hogy a próbaként ízlelt tétel még kellemesen fanyar, de markáns és meglepően hosszú lecsengésű utóízeket is produkált, azt a legkevésbé sem vártam. Ez még az érzékelt harmóniaegészen is túltett. S ha arra gondolok, hogy hiányzott a fa, amely az érlelésben és a karakterben érzékeny finomításokat végez, akkor alig találok szavakat. Legyünk hát szerények és visszafogottak: Szentesi Jóska itala olyan szép egyedi bor, amely leginkább azt bizonyítja, hogy a vörösborok világában a csókaszőlő akár egy lehetséges értelmes irány képviselője is lehet. A kihalásra ítélt fajta bizonyított a vincellér keze alatt karakterben, stílusban és megfogalmazásban. Jogos a bonmot: egy korty a csókaszőlőből – egy csepp egy elfelejtett hungaricum géniuszából.