Átjáró

K ö n y v e s h á z

Nagyszerű helyre csöppentünk. A lehető legolcsóbban élünk és jól… Hárompercnyire tőlünk már búzaföldek vannak, s egy igen szép viruló völgy, ahol igen sok vásznat be lehet maszatolni… A közönség is éppen jó, mert annyira nem láttak még soha képet, hogy szépnek találják a miénket. A háziasszonyunk nem, mert ő már olvasta újságból a cubismust… A francia fővárosból egy kis bretagne-i faluba, Saint Brieucbe száműzött fiatalember, Szobotka Imre írta e sorokat szüleinek az első világháború kezdetén. Derűsebb sorokat kitelepített embertől nemigen találni az internálásokban, büntetőtáborok felállításában oly igen szorgalmas XX. században. Szobotkának egyébként megvolt a maga markáns különvéleménye a háborúkról.
Bretagne tehát a béke s a nyugalom szigete volt a párizsi tanulmányait megszakítani kénytelen magyar fiúnak. Talán több is annál: a művészi magára találás helye s ideje. Mert, miközben „sok vásznat bemaszatol” (hagyatékának tanúsága szerint nem is vásznat, hanem papírt inkább), párizsi mestereinek, főleg a La Palette nevű festőakadémiát vezető Le Fauconnier-nek közvetlen hatása alól kikerülvén eluralkodik rajta a természet iránti rajongás. A színek és a fények imádata. S miközben még benne él a kubistáktól kapott lecke, Le Fauconnier-nek a mi Nyugatunkban is közreadott manifesztuma, annak központi gondolata: a tárgy csak ürügy a festésre, közérthetőségre törekszik. Hogy műveinek szemlélői ugyanolyan önfeledt élvezői lehessenek az általa megörökített természet szépségének, mint ő maga.
Négyesztendei felszabadult, örömteli „maszatolás” után kiforrott művészként tért haza Szobotka Imre a száműzetésből. Életrajzírói s méltatói szerint szülőföldjén a kubizmustól a természetelvű ábrázolás felé kanyarodott, a konstrukció, a látvány elemeire bontása azonban mindvégig fontos tartozéka, mondhatni, jellegzetessége lett képeinek. Idehaza az ihletet adó bretagne-i tájhoz hasonló vidéket is talált magának: a Dunakanyart. Majd két évtizeden át járt ki nyaranta Zebegénybe, ahol Szőnyi István személyében rokon lelkű művészkollégára talált. A patakmederben állította fel festőállványát, onnan figyelte a falu életét. Olajképein, akvarelljein, rézkarcain voltaképpen ugyanaz a világ tűnik fel, mint Szőnyi István művein, „csak” a megjelenítés módja más. Szobotka Imre ugyanis magyar földön sem felejtette el franciaországi élményeit.
Szőnyi egykori lakóházában megrendezett tárlata – a zebegényi művészkolónia alkotóit bemutató kiállítássorozat 2005-ös fejezeteként – még a két világháború közötti hazai képzőművészetet jól ismerőket is meglepte. Azt szemléltette ugyanis, hogy milyen festői hidat épített fel ez a nagyobb közönség által szinte el is feledett művész, Szobotka Imre Európa két távoli pontja, Saint Brieuc és Zebegény között. A józan ítélőképességű ember pontosan tudja, európai unióbeli helyünknek, rangunknak lehetnének szolgálatára az olyan kulturális „mozaikok”, mint amilyen a zebegényi Szobotka-tárlat is volt. Majdani okosodásunk reményében és az egyszervolt, gondolatébresztő kiállítás dokumentálására is olyan kiadványban rögzítette a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, a PMMI Szobotka Imre festői „átjáróját”, amely a mostaninál jobb időkben is hitelesítheti ország-világ előtt, hogy már a XX. század első évtizedeiben is milyen közel volt egymáshoz Nyugat- és Közép-Európa. A kiállítási katalógusként is, új összefüggésekre rávilágító képzőművészeti válogatásként is hasznos kiadvány szerkesztője Klemmné Németh Zsuzsa, a kísérőszöveget Köpöczi Rózsa írta. Felelős kiadója a zebegényi művészkolóniát bemutató sorozat szerkesztője, dr. Simon László megyei múzeumigazgató.
(Szobotka Imre, 1890–1961. PMMI-kiadvány, 2005. Ármegjelölés nélkül)