Az ember meghasadt lény. Átalakította a természetet, az átalakítottban otthonra lelt, s otthonosságában tovább alakította, alakítja. Ám a gondolkodó ember érzi, hogy ennek az átalakításnak valahol megálljt kell parancsolni. Mély technikai, aktív irányultsága – amely alkalmassá tette arra, hogy a Földet eluralja – és hasonlóan mély etikai irányultsága, amely ezt az uralmat egészen a legutóbbi időkig természetesnek vette, mára meghasította lelkét. E hasadás még nem elég mély. De a természet elpusztításával egyenes arányban mélyül. Az ember eredendő otthontalansága, amelyet igyekszik kis, megtalált otthonokba belefelejteni (lásd: Tamási Áron híres mondata arról, miért vagyunk a világban), egyre nyugtalanítóbban tör a felszínre. Az ember ma, mint a Berlin fölött tébláboló angyal, a semmi gyermekének érzi magát.
Akit ezek a kérdések gyötörnek, annak el kell olvasnia azt a hiánypótló kötetet, amelyet Lányi András és Jávor Benedek szerkesztett és amelynek címe: Környezet és etika. Fülszövege szerint „a környezeti etika klasszikus szövegeit, különféle irányzatait, főbb témaköreit és legvitatottabb kérdéseit” mutatja be. Lányi András bevezetőjében abból indul ki, hogy a krízis nagy gondolkodói (Dosztojevszkij, Kafka, Husserl, Spengler) egyöntetűen vallották: abban a pillanatban, amikor az ember belátásán túlra terjesztette szabadságát, a tudományos haladás diadalútja ámokfutássá vált. Európa szellemi életének meghatározó jegyei: a szorongás, az idegenségérzet, a rossz közérzet és a lét abszurditásának élménye. Atlasz, hanyatlasz – mondta tréfásan Kosztolányi. Lányi András Konrad Lorenzet idézi, aki már konkrétabban fogalmaz, és ember voltunk hanyatlásáról beszél.
A kötet bevezetője a környezeti etika apostolának, Hans Jonasnak egy írásával egészül ki. Jonas arról ír, hogy a modern technika kialakulásával és latba vetésével megváltozott az emberi cselekvés természete, és ezzel a korábbi etikai rendszerek mind meghaladottá váltak. Az emberi cselekvés hatóköre ugyanis ma jóval nagyobb és beláthatatlanabb, mint volt régen, és ez az etikával szembeni elvárásokat is átalakította. „Az előrelátás ereje és a cselekvés hatalma közti szakadék új etikai problémát teremt. […] Egyetlen korábbi etikának sem kellett az emberi élet globális feltételeit és a távoli jövőt, sőt az emberi nem létét figyelembe vennie.”
A kötet első fejezetében Peter Singer előbb leszámol azzal a felfogással, amely az emberi egyenlőség elvéhez genetikai bizonyítékokat keres. Majd kimutatja, hogy az emberek közötti egyenlőségről való beszéd üres frázis, ha egyúttal a nem emberi lényeknek nem követelünk az emberrel azonos bánásmódot. A legtöbb ember fajsoviniszta, mondja szomorúan a szerző. Állatkísérleteket végez, húst eszik. Ráadásul filozofál, ami a fajsovinizmus harmadik formája. Amit Peter Singer közzétesz, az az állati jogok nyilatkozata. Ezzel kapcsolatban a legfőbb probléma: ha megadjuk az állatoknak az embert megillető jogokat, akkor vajon hol, a rendszertan mely fokán húzzuk meg a határt? Ha itt bármilyen vonalat meghúzunk, az azt jelzi: ismét az antropomorfizmus csapdájába estünk.
Aki a környezeti etikával csak most, e könyv olvastán ismerkedik, már az első fejezetben sejteni kezdi: ez nem a megoldások, hanem a gondolatok antológiája. Holmes Rolston A környezeti etika időszerű kérdései című írásában bejelenti a humanisztikus etika végét. A filozófiának az a hosszú, kezdeti szakasza lezárult, amely az etikát kizárólag az emberi létezők tudományának tartotta. „Ahhoz, hogy a kultúrában bármi legyen, az élővilágnak léteznie kell; érveinkkel a természetből el kell jutnunk a morálhoz.” Erkölcsi kötelességeink határait tehát újra kell definiálnunk, mondja a szerző. Az embernek meg kell szabadulnia árnyékától, az etikának az antropomorfizmustól. Ez, noha vágy formájában evidens, ma lehetetlennek tűnik. És ha Schlemil Péterként sikeresen eladnánk az árnyékunkat, az vagy tragédiához vezetne, vagy kiderülne: az árnyéktól való megszabadulás mozdulata is árnyékot vet.
A könyv harmadik fejezete Lynn White híres, 1967-ben a Science-ben megjelent cikkével indul. Ökológiai válságunk történeti gyökereit kutatva White rátalál a kereszténységre. Ez – különösen nyugati formájában – a világ legantropocentrikusabb vallása. A zsidó-keresztény felfogás szerint az ember a természet ura, ezért joga van ahhoz, hogy leigázza. A természetet végképp kizsákmányoló nyugati természettudomány a teológia öntőformájában készült, mondja White, aki egyébként maga is hívő keresztény, és aki írását a gubbiói farkast megszelídítő Assisi Szent Ferenc példájával zárja. White szerint ő volt az abszolút eretnek, „a nyugati világ legnagyobb forradalmára”, akit Szent Bonaventura ki akart törölni a kollektív emlékezetből. A szerző végül javasolja, legyen Szent Ferenc az ökológusok védőszentje.
Ezt követi David L. Livingstone írása, amely árnyalni igyekszik a White által felfestett egyszerű képet. Livingstone amellett érvel, hogy a többi tételes vallás éppen annyira felelős a környezetrombolásért, mint a kereszténység, valamint hogy az ember ökológiai érzéketlensége nem magyarázható egyetlen tényezővel. A lehetséges okok között megemlíti a francia forradalom utáni demokratizálódást, az amerikaiak „határvidék-élményét” (amely a végtelenség mámorába csalta a földrészt fokozatosan eluraló tömegeket). Idézi Yi-Fu Tuant, aki kimutatta, hogy a keleti vallások szelídebb környezetkezelési attitűdjének teóriája hogyan lesz semmivé a gyakorlatban, amit kiirtott őserdők, pénzéhség okán kipusztuló fajok jeleznek. A természetpusztítás fontos gyökeréhez érkeztünk. Livingstone idézi Keith Thomast, aki szerint a magántulajdon és a pénzgazdaság elterjedése vezetett a környezet teljes semmibevételéhez, kizsákmányolásához.
A már említett Arne Naess írásával kezdődik a szöveggyűjtemény mélyökológiai szakasza. Ez a mű az „én ökológiáját” fejti ki, megvilágítva, hogy az anyatermészet és az emberi természet önérdeke egy és ugyanaz. Michael E. Zimmermann Heidegger technikakritikája nyomán (kapcsolódva az előtte szólóhoz) azt fejti ki, hogy a külső természet elnyomása mindig együtt jár belső természetünk elnyomásával. Ezt az entitást – egyszerűbben szólva: jobbik énünket – kell magunkban felismernünk és felszabadítanunk ahhoz, hogy a természethez való viszonyunkban forradalmi változás következzen be. Az ember kezdetben a természet rabszolgája volt, később annak urává lett. Itt az ideje annak, hogy se szolga, se úr ne legyen többé, hanem szabaddá váljon. Ez azonos volna a természet, a jövő felszabadulásával.
(Környezet és etika – Szöveggyűjtemény. Szerk.: Lányi András és Jávor Benedek. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 3100 forint)
lakhatás
Megmutatjuk, mennyit lehet spórolni a fix 3 százalékkal!
